Valahol Latin-Amerikában

MONOS
Fantasztikus a nyitány: egy hegytetőn, ködbe burkolózva áll egy csapat gyerek. Jasper Wolf operatőr nagytotálja az első pillanattól beszédes és hibátlanul rábök a kölykök magányára: nyolcan vannak és egy gerillacsoport tagjai. A Monos kis csapata militarista szellemű, diktátumokat hajtogató felnőttek igájában sínylődik. Önállóságukat vesztett páriákként lézengenek a közönyös természetben… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

MONOS

Fantasztikus a nyitány: egy hegytetőn, ködbe burkolózva áll egy csapat gyerek. Jasper Wolf operatőr nagytotálja az első pillanattól beszédes és hibátlanul rábök a kölykök magányára: nyolcan vannak és egy gerillacsoport tagjai. A Monos kis csapata militarista szellemű, diktátumokat hajtogató felnőttek igájában sínylődik. Önállóságukat vesztett páriákként lézengenek a közönyös természetben: e kolumbiai drámában katonás rend, sorba állítás, illetve az onnan kiválás feleltethetőek meg a teljes passzivitásnak.

Mozgatással és mozdulatlansággal ás karakterei lelkének mélyére Alejandro Landes kolumbiai-ecuadori rendező: az Evo Morales bolíviai elnöknek szentelt Cocalero című 2007-es dokumentumfilm, valamint a 2011-es, egész estés Porfirio után panteista-spirituális húrokat penget, triviális mozzanatok és roppant kifejező arcok nászából fejlik ki egy nyugtalanító mozgókép. Landes hol realista, csaknem dokumentarizmusba hajló beállításai remekül társulnak a hallucinációkba nyakig merülő, dezorientáló pillanatokkal, atmoszférarajza pontos metaforáját nyújtja az elveszett gyerekek lélekrajzának. Gesztusokból, nem túlbeszélt jelenetekből bomlik ki a lényeg: miként reáliákra felelnek a transzcendens mozzanatok, úgy pillanatnyi öröm, nehezen kivívható boldogság rendelődnek az örökös halál és fenyegetettség mellé. Jól érzékelteti ezt az első 30-45 perc: a nyolctagú Monos függetlenségre vágyna, megtenné az első lépéseket a felnőtté váláshoz vezető rögös úton. Cseperedni azonban nem lehet folytonos szigorban, néha lazítani is kell – pontosan erre képtelenek a tékozló gyerekekből álló antihősök.

Landes tisztázza, ez nemcsak rajtuk kívül álló okokból lehetetlen: olyannyira determinálta őket magányos, Isten háta mögötti környezetük és itatta át a monotóniából, ijedtségből fakadó elfojtott rettegés, hogy óhatatlanul is bajba sodorják magukat. Alig ismernek mást, mint az üvöltözést, a parancsokat és az erőszakot – közülük hiába esik szerelembe az ifjú Farkas és Lady, lamúrjukra rögtön sötét árnyékként vetül az öldöklés réme. Shakira, a gyerekek áldott gondozott fejőstehén halála szimbolikus: a Monos karakterei véletlenül lövik le az állatot, pont a szerelmet ünneplő ceremóniájuk közepén tüzelnek a levegőbe géppisztollyal. Izolációjuk révén képtelenek megfelelően artikulálni az örömüket, ez pedig tragédiához vezet. A szent tehén kiszenvedése végképp megpecsételi a sorsukat, innentől kezdve értelmetlen nyugodt felnőtté válási körülményekről szólni: a Monos 100 perces, delejező tánc a megnyugvást ritkán engedélyező rémálmok birodalmában.

Tézise ráadásul épp azért szörnyű, mert érzékeny korban lévő gyerekek mennek át a legrosszabbon, sőt, fogadják azt el totális közönnyel. Illúziómentes vesszőfutást kapunk a Golding írta A Legyek ura modorában, plusz Landes filmje olyan darabokat is felidézhet, mint az Amat Escalante-féle Heli vagy Cary Fukunaga gyerekkatonákról regélő Beasts of No Nationje: közös bennük, hogy a világgal épp csak ismerkedő, jóformán embrionális állapotban leledző figurák ütköznek feldolgozhatatlan veszteségekkel. Míg Escalante hihetetlen tárgyilagossággal, legfeljebb a megváltás apró reménysugarával szemlélte ezt és Fukunaga csaknem giccsbe fojtotta kis hőse menekülésvágyát, addig Landes józanabbul pillant a felfordulásra. Rögtön tudja, a bizalmat rögtön felváltja a széthúzás, a Monos egyik vezértémája épp ezt táncolja körül. A tehén halála után mintha a harmónia utolsó sugallata is eltűnne, így a gyerekek sem önmaguk többé: nem egy Stephen King-féle (Állj mellém!, Az) vagy Stranger Thingsbe illő amerikai ifjúsági liga tart ki jóban-rosszban, a latin-amerikai direktort az elválás drámai határpillanata, majd visszafordíthatatlanná alakulása hozza lázba. Harcolnak a karakterek, nem pedig egységbe kovácsolódnak, így a barátság, szerelem, becsület és hűség princípiumai szívódnak fel a fehér ködös, szürke, érdes kövezetű, zöldből lassan bomlott állagúvá silányuló fű emésztőgödrében. Csapatfelbomlást követhetünk nyomon, a Monosban távolról a mérgező férfiasság hálás témája is felsejlik és ezen cseppet sem könnyít a gyerekszereplők tábora – képtelenek valódi Férfiakká nemesedni, miután kezdetleges életstációban rekedtek. Landes a dominánssá emelt fiúk összetűzésén keresztül is utal erre: idővel épp a maszkulinitás csimborasszójának tekintett, Rambo gúnynevű fiút avatja főszereplővé, az ő belső útjára kezd összpontosítani, opponensének pedig a Hosszúláb névre hallgató, hirtelen csapatfőnökké-falkavezérré nőtt dühös srácot tekinti. Higgadtság, bizonytalan kiútkeresés feszül a gyilkos indulatoknak, a kölykök válságtörténetében e két felfogás konfliktusát vesszük észre.

Ígéretes felvetései, lassan kibontakozó témái dacára azonban a Monos egyre jobban szétesik. Realizmus és meditatív hangulat váltakozásából egyre nagyobb, a sztori átélését gyakran visszatartó káosz születik. Csapongó lesz a mese, egyszer arcokra, Mica Levi sejtelmes zenéjére fókuszáló, Joseph Conradet (A sötétség mélyén) imitáló szenvedés-eposzon legeltethetjük a szemünket, aztán nyers túlélőthrillerbe csöppenünk a viaskodó Rambo-Hosszúláb-duóval. Igaz, Landes olykor mer határokat feszegetni és a halálos lövést kapó felnőtt-vezér vagy más ártatlan áldozatok szcénája totálisan felszámolják élet és halál, felnőtt-és gyereklét, racionalitás és őrület szélsőséges határait, a Monos idővel képtelen ügyesen adagolni a sorsfordító, tragikus fordulópontok valódi erejét, pusztán mutatóban sorjáznak a jelenetek. Ugyan rejlene potenciál a gyerekek által fogva tartott doktornő, Sara önálló, feminista tónusú szökés-epizódjában, Landes végül ezt a szálat is hagyja a levegőben lógni. Guillermo del Toro dicsérete ide, bíztató kezdet oda, a Monos sajnos hatalmas csalódás: noha még tartogat egy igen figyelemreméltó, Rambo megmenekülésének szentelt záróképet, a civilizálatlan világot a civilizációért végül hátrahagyó, szomorú arcú gyerek etűdje nem helyettesíti a korábbi, nagyjából 1 óra kontemplatív érdektelenségét.

Szabó Ádám