Egy kőarc megfigyelései

A MENNYORSZÁGNAK
KELL LENNIE

Laza fejezetekből összetevődő, repetitív pillanatképekre húzott kortárs Palesztina-tablói (Chronicle of a Disappearance, Deus Ex Machina) után történelmi keretbe ágyazta észrevételeit Elia Suleiman 2009-es eposza, a The Time That Remains. Tradicionális áttekintése után 10 éves szünet következett, ám bőven megérte a várakozás. A rendező új műve zseniális egzisztencialista tragikomédia, nívójában méltó örököse pályaindító darabjainak.

Suleiman 1996-os és 2002-es lokális vizsgálódásai, illetve az 1948 óta épülgető Izrael tanulmányozása után újabb és nagyobb távlatokban gondolkodik: A mennyországnak kell lennie három kontinenst és várost (Názáret, Párizs, New York) átszelő, belső utazásként is üzemelő road movie, nagyszerű szerzői csavarral. Direktorunk ugyanis jó szokásához hűen perifériára szorítja a lírai-asszociatív képsorokat, végképp lemond a párbeszéd-centrikusságról, jóval inkább a némafilm-esztétikát napjainkra hangoló szituációkban, a pőre történések mögötti részletekben hisz. Jeles szerzői kommentárként – miként előző darabjaiban is – önmagát játssza, saját észleleteit és kételyeit viszi celluloidra. Rendkívül minimalistán jár el, szemlélődéseihez ugyanis csak a hétköznapi rezdülések, valamint Suleiman egykedvű tekintete nyújtanak fogódzót. Banális fragmentumokból csihol mágiát a palesztin direktor: a Chronicle of a Disappearance és a Deus Ex Machina stíljében látszólag végtelenbe nyúló, eseménytelen vignetták sorjáznak – ő azonban tudja, nem a primer semmiségek, hanem az őket mozgásban tartó hangulat számít. Arcjátékokból, mozdulatokból épül fel a rendezői pályakép, Suleiman rezzenéstelenül nézelődő, a „nagy kőarcot”, Buster Keatont idéző rezonőr. Oldalpillantások, humoros cselekvéseket részvétlenül fogadó bámulás, napjainkat szervező, öröklétbe kövült állandóság beszélnek a karakterek állapotáról.

Ugyanerre világít rá a bibliai ceremóniát pimasz, egyúttal modern fordulattal újraíró felütés, a komolyság és irónia jellemfestő váltakozása pedig a következő 90 percben sem csillapodik. Fásult, a mindennapok ritmustalan folyásába rögzült férfiak poháremelgetéséből, ücsörgéséből hoz létre pazar koreográfiát Suleiman. Egyszerre bölcs és szellemes portrét rajzol országáról: A mennyországnak kell lennie alteregó-figurája egyfelől a dekádok óta jelenlévő izraeli-palesztin konfliktus átlagembereket gyötrő utóhatásait rázná le magáról (korántsem véletlenül indult a ’40-es évek végén a The Time That Remains), másfelől nevetni is képes a bábeli felforduláson. Drabális alakok üldöznek egy fejvesztve menekülő szerencsétlent az utcán, bizarr táncbetétként a rendező is belekeveredik a hajszába, mire a kis tömeg átmenetileg kettéválik. Máshol a sunyi szomszéd rámolja le egyre feltűnőbben a rezignáltan álldogáló, fejbúbját emelgető hősünk citromfáját – Suleiman ismét csak nyugtázza és faarccal gúnyolja a zűrt. Letargia és irónia kettőse hatja át a párizsi és New York-i szakaszokat is. Európában a Nina Simone-féle I Put a Spell on You festi alá a csodaszép modellek lassított vonulását, majd segway-n keringőző fehéringesek, a jelképes L’Humaine Comédie nevű fodrászszalon előtt papírgalacsinnal és seprűvel focizó közmunkások etűdjei villannak fel. Romantikus-egzotikus betétre rímel, helyesebben fordítja azt cáfolatba a hétköznapok egyszerre merev és humoros csordogálása. Igazi emberi komédiát látunk, Suleiman ontológiai kutatásában archetípusok nőnek vicces példaképekké, papírkivágatoknak ható jelentéktelenek lényegülnek a környezet szimbolikus alakjaivá, a gazdája után szaladó kiskutya ugyanannyira számít, mint az autója körül lődörgő nyárspolgár.

Úttalan ösvényen caplat a főhős: A mennyországnak kell lennie gyökértelenségről, harmóniára óhajtozásról és önkeresésről is szól, nemcsak kicsiny gesztusokba ágyazott sorsfordulatokról. Egy ponton bumfordi japán turistapár vetődik a szemüveges, kalap alá bújó Suleiman elé: partra vetett halak találkozásából fejlődik egyszerre szigorú és kacagásra késztető, kommunikációs lehetetlenségre építő csúcspillanat. Irányvesztett, céljukat nem ismerő figurákat tologat a rendező: új dramedyjében örökké ott lappang az elnyomás, a függetlenséget béklyózó, a címbéli mennyországig emelkedést visszatartó rezsim rémképe – e fenyegetés pedig apátiába süllyesztheti, pontosabban részvétlenségre sarkallhatja az olyan introvertált, kérdésfelvető, békére vágyó karaktereket, mint az össze-vissza kolbászoló direktor. Názáretben erőszakos utcai konfliktus készül robbanni a büdös semmiért, Párizsban a nemzeti trikolor kondenzcsíkjait húzza a levegőbe egy NATO-vadászgép, tank vonul át egy patinás téren a Bastille-napon, New Yorkban elképesztő groteszkbe torkollóan gépfegyvereket vásárolnak és akasztanak vállra a járókelők. A mennyországnak kell lennie nemcsak a jobboldalnak mutat fityiszt, de közli is, az átlagember képtelen bármit tenni, legfeljebb annyira vetemedhet, mint az új impressziókat ugyanazzal a fapofával gyűjtő rendező-alteregó. Nézhet össze-vissza, tekintetével detektálhatja a hétköznapokat, beleütközhet ilyen-olyan figurákba (sötét ruhás punktól az öreg nénitől ülőhelyet kobzó tapintatlanig), feljegyzéseket írhat, hogy aztán lelke mélyére süllyessze tapasztalatait. Jacques Tati 21. századi hasonmásaként Suleiman nem ítéli el a mindennapok szürkeségét, csupán objektíven figyel, de érdeklődése szüntelen, lényegesnek véli az átlagemberek nyomon követését. Hosszan kitartott életepizódjai humanisták, a direktor az ide-oda ténfergőt, a szóra alig méltatott idegeneket hibáikkal együtt is empatikusan ábrázolja, a bús epizódokon kívül néha ott rejlik valakiben a jóság. Zömmel melankolikus helyzeteket teremt a rendező, hozzáállása fonákját leginkább az Amerikába érkezés ábrázolja: a Jarmusch-féle Éjszaka a Földönben hallható Mueller-Stahl/Esposito-szóváltás csaknem jelenetazonos átiratában a fekete taxis gyermeki ujjongással konstatálja utasa, a „názáreti Jézus” hátsó ülésre huppanását.

Párizsban és New Yorkban béklyózott, szabadsága kiteljesedését hiába remélő művészként ténfereg Suleiman: a szintén önmagát alakító Gael García Bernalt felvonultató észak-amerikai szín a korábbi jelenetekhez hasonlóan egyszerre kíméletlenül éleslátó és hihetetlenül vitriolos. A rendező posztmodern játékossággal átszőtt útifilmje/ abszurd lételméleti szatírája az apró mozzanatok dicséretén kívül a csellengést, a nagy eseményeken való változtatási képtelenséget égeti nyersanyagra. A mennyországnak kell lennie cselekménytelensége a főalak önmagába visszatérő, körkörös haladásával ugyanazt az illúziómentességbe csomagolt emberbarátiságot hangsúlyozza, mint a Chronicle of a Disappearance éjszaka, felkapcsolt villanynál alvó, tévét bekapcsolva hagyó szülőket pásztázó zárósnittje, valamint az otthonukban sütő-főző anyáról és fiáról készült utolsó beállítás a Deus Ex Machinában – Suleimannál passzivitás és melegszívűség a kortárs filmművészetben senkihez nem mérhetően rendelődnek egymás mellé.

Szabó Ádám

It Must Be Heaven, 2019

Rendező: Elia Suleiman

Szereplők: Elia Suleiman, Ali Suliman, Francois Girard, Gael García Bernal, Nancy Grant