11.07.
| Legéndy Jácint költő performansza a Berlini Falnál >>>
10.18.
| Művek és Mi – vendégünk Kollár Árpád, Mécs Anna és Závada Péter >>>
11.12
| Lásd élesebben! – Jön a 16. Verzió Filmfesztivál >>>
11.07.
| Asztali beszélgetések… – Beszélgetés a művészetről Matzon Ákossal >>>
10.28.
| Sikerdarabok érkeznek Szegedre a következő hónapokban >>>
10.24.
| Asztali beszélgetések… – Toronyi Zsuzsanna és Závada Pál >>>
10.22.
| Velence után a Titanicon, majd a magyar mozikban is bemutatkozik a Déva >>>
10.18.
| Mi is zajlik ma a fenntartható világunkban? >>>
10.18.
| Müpa – Virtus és Extázis >>>
10.15.
| Lenyűgöző koreográfiák és táncpremierek a CAFe Budapesten >>>

10.10.
| Plusz előadás a Jézus Krisztus Szupersztárból a Dóm téren >>>
10.10.
| Olga Tokarczuk és Peter Handke kapja a 2018-as és a 2019-es irodalmi Nobel-díjat >>>
10.09.
| Elhunyt Vekerdy Tamás író, pszichológus >>>
10.07.
| Megjelent a Határtalan Régészet őszi száma >>>
09.30.
| 10 éves a Duda Éva Társulat >>>
09.24.
| Még három napig lehet jelentkezni Szilasi László szépírás kurzusára >>>
09.22.
| Meghalt Sára Sándor, a nemzet művésze >>>
09.13.
| Meghalt Konrád György >>>
09.07.
| Géczi János kapja a balatonfüredi Salvatore Quasimodo költőverseny fődíját >>>
08.24.
| Egy hónap múlva indul a PesText Nemzetközi Irodalmi Fesztivál >>>

Bakos András, Jahoda Sándor, Kocsis Klára, Szakállas Zsolt, Székelyhidi Zsolt, Tönköl József, Turczi István versei
Antal Balázs prózája
Beszélgetés Konrád Györggyel 
Autopsia – A feldarabolt Isten rekompozíciója
Bajnok/Süllyesztő – Újabb eredmények a Hajnóczy-hagyaték kutatásában

>>>

SZABÓ GÁBOR TÖRTÉNETEINK VÉGE C. KÖTETÉNEK BEMUTATÓJÁRÓL
Élettörténet és emlékezet – ezek voltak a hívószavai a a Magyar Könyvkiadók Napjának, mely idén harmadik alkalommal került megrendezésre a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán. Szabó Gáborral Történeteink vége című könyvéről és az emlékezéspolitikáról Melhardt Gergő beszélgetett… – TASKOVICS VIKTÓRIA BESZÁMOLÓJA

>>>

„A pedagógusképzésnek kell, hogy lelke legyen!”
2019.09.23 - tiszatáj

Beszélgetés Dr. T. Molnár Gizellával, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának dékánhelyettesével.

A falon egy Juhász Gyulától származó idézet olvasható: „..az kell, hogy a nevelő is a gerincesek közé tartozzék”. A tárlókban oklevelek, diplomák, bizonyítványok, pecsétek, bélyegzők olyan okiratok, melyeket végzős tanítók, tanárok nevére állítottak ki anno. A tablók a pedagógusképzés egy-egy pregnáns évszámmal jelzett állomásáról közvetítenek információkat: a kort reprezentáló beszédes jelmondattal idézik meg az adott történelmi kor oktatáspolitikáját. Az érdekes dokumentumok és esztétikusan tálalt eligazító táblák szemlélője előtt egy komoly múlttal rendelkező szakterület és annak országos reprezentánsa, a korábbi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola története bontakozik ki. Az intézmény jogutódja ma már a Szegedi Tudományegyetem része, mint annak pedagógusképző kara működik jócskán megváltozott struktúrával, feladatokkal. A következő beszélgetésből megtudhatjuk, hogy egy hetven évig tartó működés után feladatát vesztett intézmény hogyan tudta önmagát újrateremteni, szellemi értékeit a jelenbe átmenteni. Virtuális tárlatvezetésre hívjuk az olvasót az egykori főiskola központi épületébe, ahol egy izgalmas állandó történeti kiállítás tablóit szemlézhetjük végig a tárlat megálmodójával, Dr. T. Molnár Gizella művelődéstörténésszel, a pedagógusképző kar dékánhelyettesével.

 

– Azt mondta, ezt a kiállítást afféle jelhagyásnak szánja. Miért érzi ennek szükségét?

Önbecsülés ez, intézményi szinten való önbecsülés, s az intézményi identitás jele. Veszem magamnak a bátorságot, hogy rögzítsem: e kar jogelőd intézményei korábban a magyar kultúrában önállóan is komoly értékeket képviseltek. Úgy érzem, a 2000-es integráció a város korábbi felsőoktatási intézményeit kicsit lélek nélkül söpörte be a Szegedi Tudományegyetembe. Ami racionális szervezettsége miatt sok szempontból persze hatékonyabb lett, mint korábban volt, de a lelke mintha elveszett volna. Nem tudom, hogy a jogász-, vagy az orvosképzésben is így van-e, de arról szentül meg vagyok győződve, hogy a pedagógusképzésnek kell, hogy lelke legyen. Hogy a főiskola időközben Juhász Gyula Pedagógusképző Kar lett, az egy újabb szakasza a képzés hazai történetének, ami egyébként 1873-ban kezdődött. Azóta a pedagógusképzés sokféle politikai ideológiai változáson ment át, ám valahogy mindig sikerült megőriznie lényegét: azt a legfontosabb sajátosságot, hogy a pedagógusok munkája a gyerekekkel való foglalkozás.

 

 

– Az első tablón 1873-as évszám szerepel, nézzük, hogy is volt ez a kezdetek idején?

1873 előtt Magyarországon csak egyházi tanítóképzés létezett, az állami képzés csak a kiegyezés után indult el. Ezt Eötvös József nevéhez kapcsolhatjuk, ő vezette be a tankötelezettséget. Az állami népiskolák beindításának idején a lakosság 70 százaléka volt analfabéta. Amikor Eötvös megalkotta a modern magyarországi oktatáspolitikát, 1868-ban törvényt hozott az állami népoktatásról, az adott társadalmi követelményekből kiindulva, elsődleges célnak tekintette, hogy legalább írni, olvasni mindenki megtanuljon. Aztán egyre szélesedett az a réteg, amely többet igényelt az elemi iskolánál. A miniszter felállította a polgári iskola intézményét is, utóbbi olyan iskolatípus volt, ami praktikus ismereteket adott, több volt, mint az elemi, de kevesebb, mint a gimnázium. Az oktatási törvény életbe lépése után sorra épültek az iskolák, ám kiderült, hogy tízezerrel kevesebb a tanító, mint amit a tankötelezett gyermekek létszáma megkívánt volna. Egy ideig a polgári iskolákban is tanító tanított, 1873-ban jött a fordulat, ekkorra kiderült, hogy a tanítóképzés kevés ismeretet ad a polgári iskolai oktatáshoz és kellene valamilyen plusz képzés. Trefort Ágoston akkori kultuszminiszter – folytatva Eötvös koncepcióját – elindította a polgári iskolai tanárképzést.

– Valamilyen minta szolgált ehhez?

A polgári iskola Európában sehol másutt nem volt, ezt a formát Eötvös találta ki. Nyilván látott ilyen-olyan példákat, hisz akkoriban mi is benne voltunk az európai reformpedagógiában, hasonló iskolák voltak Franciaországban és folyamatosan Németország bizonyos területein, de ilyen típus nem létezett csak nálunk. Ezt modernizálták és próbálták a társadalmi igényekhez igazítani. Először külön képezték a polgári iskolai tanárnőket és tanárokat, mert koedukációról akkor még szó sem lehetett. Érdekes kor volt ez, a tanárok egy szakma professzionalizációját élhették meg akkoriban. Hiszen ők saját maguk alakították ki a képzést, nekik kellett kitalálniuk, mit tudjon az a tanár, aki nem az elemiben tanít, hanem egy kicsit magasabb szintű iskolában. A változást pedig a társadalmi, gazdasági lét követelte ki. A jobbágy iskolai végzettség nélkül is tudta a dolgát, de egy parasztpolgárnak már szüksége volt a gazdálkodáshoz a könyvelés alapjainak ismeretére. A városban sem lehetett polgárosodásról beszélni a polgári oktatás kiépítése nélkül. A gyáripar kialakulásához szükség volt némi tudásra, írni, olvasni nem tudó munkást nem lehetett alkalmazni. És ahogy bővült a polgári iskolai tananyag, úgy bővült az iskolai tanárképzés is, folyton igazodva a társadalmi igényekhez.

– Ha jól tudom a polgári iskola nagyjából a mai általános iskola felső tagozatának felelt meg?

Igen, és tulajdonképpen itt kezdődött a tanárképzés, ennek a polgári iskolai tanárképzőnek a folytatása a mi intézményünk egészen napjainkig.  A tudomány magasságából a pedagógusképzés nem látszik jelentős területnek, pedig gondoljuk csak meg, micsoda múltja, tradíciója, hagyománya van ennek! Az akadémiai magaslatokban semmiképpen nem érdemes elfeledkezni arról, hogy, ha a tanító nem tanítja meg a gyereket írni, olvasni és a tanár nem készíti föl a középiskolára, akkor nincs mire építeni.

– Irodalmi példákból – Bródy, Móra, Móricz műveiből – azt érzékelhetjük, hogy korábban, aki tanítónak, tanárnak tanult az komoly hivatásnak tekintette a szakmát.

Egyfelől igen, másfelől, ne felejtsük el, hogy a múltban milyen hatalmas társadalmi megbecsültsége volt a pedagógusoknak. Egy faluban pár évtizeddel ezelőtt még óriási presztízse volt a néptanítónak. Én még emlékszem, hogy a nagymamám milyen óriási tisztelettel ejtette ki a száján a titulust: Tanító Úr!

– Trianon újraszabta-e a századfordulón kialakult magyar pedagógusképzést?

Trianon óriási változást hozott, az ország addigi gazdasági, társadalmi, kulturális élete derékba tört. Mondhatnánk, hogy a pedagógiai törekvésekkel is ez történt, ez azonban nem teljesen igaz. Ezt inkább csak megtorpanásnak nevezném. Hogy a tanárképzés főiskolai rangra emelkedett és hogy ennek színhelye Szeged lett, az a város számára hatalmas nyereség volt, mint ahogyan az egyetem idetelepítése is. E két intézmény nagy töltést adott az itteni szellemi életnek. A 20-as években a háború által kiváltott trauma, az azt követő társadalmi depresszió a tanulás, a kultúra, a tudományos élet fellendüléséhez vezetett, a neveléstudomány, a pedagógiai praxis, az emberekkel való foglalkozás, az alsóbb néprétegek kulturális felemelkedését szolgáló törekvések azonban ettől függetlenek voltak. Ami a kiegyezés után elindult azt mindenek előtt praktikus szempontok vezérelték. Az ország vezetése nem feltétlenül emberbarátságból akarta oktatni a népet, hanem az ember társadalmi hasznosságára apelláló oktatást, nevelést szorgalmazott. Hogy az iskolarendszer fejlesztése Trianon után fellendült, az Klebelsberg Kuno személyével köthető össze.

– Szerencsénk volt a kultuszminiszter személyével?

A történelemben ez nagyon vitatott, hogy a személyiségeknek mekkora szerepük van, de az vitathatatlan, hogy Klebelsberg volt az, aki ebben a drámai történelmi helyzetben irányt tudott mutatni. Megfogalmazta: ez történt, összeomlott az ország, de nekünk meg kell mutatnunk Európának, hogy agyunk és szellemünk van. Persze ez kevés lett volna, azt is megfogalmazta, mit kell tennünk azért, hogy értékeinket egy felelős kultúrpolitikával felmutassuk.

 

 

– A kiállítás második tablóján nagy változás évszáma: 1928. Miért?

– Mert az 1927-ben benyújtott törvényjavaslat – ami a polgári iskolai tananyag modernizálásáról szól – 1928-ban lépett érvénybe. Ne felejtsük el, hogy közvetlenül a háború után semmi pénz nem volt az oktatásra. Mikor Klebelsberg 1922-ben kultuszminiszter lett, először annyit tudott tenni a kultúráért, hogy a fővárosban megmentette a bezárástól az operát, a zeneakadémiát, elintézte, hogy ne szüntessenek meg két egyetemet. Tűzoltás volt ez, és a koncepció kitalálásának időszaka, a miniszter 1924-25-re jutott el odáig, hogy terveket is kidolgozzon. Szerencsére az ország a vártnál hamarabb állt talpra gazdaságilag, így legelőször sor kerülhetett az analfabétizmus felszámolásának meghirdetésére. Amikor megkaptuk a népszövetségi kölcsönt, lehetőség nyílt az elemi oktatással foglalkozni, az elemi népoktatásról szóló törvényt megalkotni, a népiskola építési akciót elindítani, majd 1928-ban egy új törvény keretében fölhatalmazást kapni a polgári iskolai tanárképzés modernizációjára is.

– Minek köszönhető, hogy éppen Szeged lett ennek a fontos színhelye? Esetleg a decentralizálás szándéka vezette Klebelsberget?

A decentralizálás is fontos volt, de ennél fontosabb ok volt az egyetem fönnmaradása. A Kolozsvárról áttelepített protestáns egyetemnek itt a katolikus közegben nagyon kevés hallgatója volt. Valahogyan nem alakult ki az intézmény beágyazottsága. A háború utáni nehéz években ez érthető is volt. És akkor Klebelsberg kitalált egy dolgot, amivel két legyet ütött egy csapásra. Ezzel egyrészt megmentette az egyetemet, másrészt modernizálta a tanárképzést. Az ő személyes furfangja volt, hogy magasabb szintre emelte a polgári iskolai tanárképzést azzal, hogy előírta, a hallgatóknak az egyik szakjukat az egyetemen kell hallgatniuk. Ezzel az intézkedéssel nem csak a tanárképzés vált magasabb színvonalúvá, hanem az egyetemnek egyből lett elegendő hallgatója. Így lett Szegednek az országban egyetlen nagy állami tanárképző intézménye. Az ország bármely részéből Szegedre kellett jönnie annak, aki polgári iskolai tanár akart lenni. Az akkori polgári iskola épületét kiürítették és átadták az új főiskola számára. Így e decentralizációval Szeged egy csapásra vidéki kulturális központ lett. Klebelsberg szerint: ”Szeged az egyetem mellé egy főiskolát is nyert.”

– Úgy tudom a történések hátterében a kultuszminiszter személyes ambíciói is fontosak voltak.

Klebelsberg Budapesten, Lágymányoson szeretett volna egy természettudományi centrumot létesíteni a német tudományos intézetek mintájára, de a főváros nem volt vevő az ötletre. Ezután fordult Szeged felé s itt Somogyi Szilveszter az akkori polgármester, és az idetelepült Szeged-Csanádi püspökség együttesen álltak a miniszter elképzelései mellé. Klebelsberg aztán e terület országgyűlési képviselőjeként nem csak az oktatáspolitikának, de más ügyeknek is fontos előremozdítója lett.

 

 

A tanárképzés következő nagy korszakának jelmondata a következő idézet: „A pedagógiai főiskoláknak erősen fokozni kell a termelésüket.” Ez a kissé furcsa megfogalmazás hogyan magyarázható?

Ez a második világháború utáni évek szlogenje volt. 1945-ben az Ideiglenes Nemzeti Kormány megszüntette a polgári iskolákat és fölállította az állami általános iskolákat. 1947-ben, még a kommunista hatalom előtt megszűnt a polgári iskolai tanárképzés, helyette egy rendelettel pedagógiai főiskolát hoztak létre.’47-ben a rendelet megalkotásakor az oktatáspolitika azzal szembesült, hogy a 6-14 éves korig tartó kötelező állami oktatás bevezetésével hatalmas tanulólétszám keletkezett és a feladat ellátásához nem volt elegendő tanár. Ehhez jött még 1948-ban az egyházi iskolák államosítása, amikor szétkergették a szerzetesrendek oktatóit, így több mint 5000 tanárral lett egyik napról a másikra kevesebb az országban. Sürgősen szükség volt szakemberekre, ezért a tanárképzés idejét az addigi négy évről leszállították két évre. A pedagógiai „termelést” fokozni kellett, ami igen viccesnek tűnik, de erre a korra jellemző volt.

– Mennyit változott e történelmi és ideológiai váltások közepette maga a pedagógusképzés lelkülete, módszertana akkoriban?

Szerencsére elismerték a főiskola tanári karának kiváló képzettségét, az nyilvánvaló volt, hogy a főiskola oktatói a szakmában igen magas színvonalat képviseltek.

A nem kommunista érzelműek is a helyükön maradhattak?

Nem mindenki. Aki hangot adott a nemtetszésének, az nem. Szükség volt a szakmai színvonalra bár vitathatatlan, hogy merőben új ideológia volt az, amit elvártak a pedagógusoktól.

– A tananyag sokat változott, a régi pedagógiai elvekből maradt valamennyi?

1949-ben a tanrendbe bekerültek a marxista tantárgyak. A nevelés tudományának alapja a szovjet pedagógia, többek között a makarenkói vonal lett. Volt néhány tanár akkoriban, aki nem tanítani jött ide, hanem a pártbizottság küldötteként került az intézményhez, a szocialista neveléstudomány gyakorlatilag az ideológiai tisztogatás része volt. Másfelől viszont az addig fölhalmozott módszertani muníció, a gyakorlati központú képzés jól bevált hagyománya megmaradt. A főiskola az 1929-ben létrehozott gyakorló iskolával szinte szimbiózisban élt, egy időben közös volt a vezetés is. Aztán az oktatáspolitikusok  hamar rájöttek arra is, hogy két év alatt nem lehet tanárokat „termelni”, ’54-ben fölemelték a képzést három évre, ’56 után újra négy évre, mint annak előtte. Ha úgy tetszik, visszakanyarodtak a régi módszerekhez. Később a Kádár korszak oktatáspolitikáját a ’62-es közoktatási reformok határozták meg. A rendszer konszolidációjához hozzájárult az oktatás és a neveléstudomány „visszapedagógizálása”, a direkt ideológiát visszább szorítva újra a lélektani és a pedagógiai szempontok lettek fontosabbak. Visszatértek a szakmaisághoz, az akkori jelszóban – „Gyarapítsuk népünk szocialista műveltségét és tudását!” – a „szocialista” már inkább csak egy jelző volt, a koncepció itt valójában már tényleg a műveltség és a tudás fejlesztését jelentette.

 

 

– Aztán 1973-ban jeles évforduló következett, mit is ünnepelt a főiskola?

Akkor lett maga a tanárképzés 100 éves. Ez a megemlékezés jelentős dolognak számított, hisz ez a kádári diktatúra puhulását is jelezte. Országos jelentőségű ünnepségeket rendeztek a pedagógusképzés centenáriumának, ami 1873-ban a Monarchiában kezdődött. Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy itt két jubileum csúszott össze, ekkor ünnepelték az 1948-ban elindult általános iskolai tanárképzés 25 éves évfordulóját is.

– Ekkor vette föl a főiskola Juhász Gyula nevét, miért épp az övét?

Ekkor Hegedűs András volt az intézmény főigazgatója, aki irodalmár, magyar szakos tanár lévén bizonyára befolyással lehetett a névválasztásra. Az ő tollából lehet olvasni, hogy nem csak azért esett a választás Juhász Gyulára, mert ő kiváló szegedi költő volt, és ezzel az intézmény a szegedi kötődést is reprezentálta, hanem – és ezt respektálhatjuk – mert a szegedi költő tanárember is volt. Szeretett tanítani, számos írása maradt fönn a tanári hivatással kapcsolatban, s vannak – talán kevesen ismerik – kifejezetten pedagógiai tárgyú írásai is.

– Az 1989-90-es rendszerváltás okozott-e valamilyen karakteres változást a képzésben?

A rendszerváltás érdekes módon az egész magyar felsőoktatást felkészületlenül érte. Már a 70-es évek második felében történtek kísérletek a bővítésre, majd a nyolcvanas évek végére, a 90-es évek elejére jutott el a magyar felsőoktatás odáig hogy valamiféle reformok kezdődtek. Ez kétféle változást jelentett, az egyik a bolognai rendszerbe való bekapcsolódást, a másik az oktatási intézmények integrációját. A 90-es évek második felében, az egész magyar felsőoktatást megmozgatta a bolognai folyamat, ebbe csak 2006-ban léptünk be, évekig tartott az előkészítés. Nagyon nehéz volt elfogadtatni ezt a rendszert a tradicionális, akadémikus világgal. Ez egy sokkal gyakorlatiasabb képzés, mint a korábbi volt. Az első három évben a szakma praktikus oldalait ismerheti meg a hallgató, akinek piacképes szakemberként erre a szintre nagy szüksége lehet. Nem akar mindenki tudós lenni, de akik magasabb szintű tudást akarnak szerezni, azok a mesterképzésben ezt megtehetik. Az EU-ban, de az Egyesült Államokban is külön szinten van az alapképzés és a mesterképzés, amit azért érdemes szem előtt tartani, mert Magyarország csatlakozott az Európai Képesítési Keretrendszerhez.

 

 

– A reform másik törekvése a felsőoktatási intézmények egyesítése volt, ez hogyan zajlott?

A rendszerváltás utáni nagy szabadságban minden város igyekezett egyetemet, főiskolát létrehozni, úgy gondolván, hogy ezzel a város kulturális színvonala emelkedik. Egy idő után a felsőoktatási intézmények gombamód elszaporodtak és társadalompolitikai törekvéssé vált ezeket összevonni. Még olyan áron is, hogy mondjuk Győr, Szombathely és Sopron intézményeiből Nyugat-Magyarországi Egyetem jött létre. Szegeden az történt, hogy a József Attila Tudományegyetemet, az orvosi egyetemet, a tanárképző, az élelmiszeripari, az egészségügyi, a zeneművészeti, sőt még a mezőgazdasági főiskolát is, mint önálló intézményeket összekényszerítették. A 90-es évek elején még Universitas Egyesülés volt a társulás neve, aztán lépcsőzetesen haladt a szervezési folyamat és a 2000-ben megszületett szenátusi döntés óta Szegedi Tudományegyetem az intézmény neve. A korábban önálló intézmények az SZTE-be tartoznak, mi az SZTE pedagógusképző kara lettünk.

– Az hogy a főiskola jogutódja nem tanárképző, hanem pedagógusképző, ez valójában milyen tartalmi változást takar?

Korábban tanárképzés az egyetem bölcsészet- és természettudományi karán is folyt, középiskolai tanárokat képeztek e helyeken, a főiskolán pedig általános iskolai tanárokat. És itt lépett volna be a képzésbe a bolognai rendszer.

– Alapszintű képzés a főiskolán és mesteri az egyetemen?

Ez lett volna úgymond a „normális”. Csakhogy megindult a karok között a hallgatókért folyó küzdelem, hisz a támogatást fejkvóta alapján lehetett igényelni. A Bölcsészkar és a TTIK a középiskolai tanárképzés mellé megkapta az általános iskolai tanárképzés feladatát is, arra hivatkozva, hogy egy egyetemen belül ne legyenek párhuzamosságok.

– Akkor a pedagógusképző karon nincs is tanárképzés?

Itt csak azok a szakok maradtak, amiket az egyetem nem tudott magáévá tenni. Testnevelő, ének-zene, rajz, egészségtan. Aminek a Bölcsészkaron és a TTIK-n nem volt megfelelője, azt a szakot nem vállalták természetesen. Megszűnt a kémia, a magyar, a történelem, a matematika tanszék, a nagy hagyományos tanárképző szakok. A bölcsészet- és a természettudományi kar vezetése azt hitte, hogy az a rengeteg hallgató, aki itt van nálunk, az majd mind átmegy hozzájuk. Ez színtiszta spekuláció volt. Óriási veszteség ért bennünket ez egy Trianon volt számunkra. Mára a korábbiakhoz képest alig van tanár szakos hallgató az egyetemen, hiába vannak ott a tanárképző szakok. Igaz, ebbe belejátszik az is, hogy kormányzati szinten állandóan változtatják magát a tanárképzést. A főiskola tanárait többnyire itt hagyták, csak a hallgatók kellettek. Jelentős dolognak tartom, hogy innen, ebből az állapotból fordítani tudtunk. Galambos Gábor akkori dékán és az akkori vezetés vitathatatlan érdeme, hogy nem hagyták az értékeket elveszni: azt mondták „Jó, legyen így, de mi akkor is pedagógusképző kar leszünk!” Óriási dolog volt, mikor kimondtuk végre, hogy elengedjük a tanárképzést és 2007-ben pedagógusképző kar lettünk. Fölvettük rendszerünkbe a tanító-, az óvodapedagógiai, a gyógypedagógiai, a szociálpedagógiai képzést, az egészségtudományi keretében egészségtan tanárokat kezdtünk képezni, kifejlesztettük a felnőttképzést, és a nálunk maradt rajz, ének-zene szakos, művészetközvetítő tanárképzést továbbra is mi vittük.

– Gyakorlatilag újra ki kellett találni az intézményt, a kollégák itt maradtak?

Voltak, akik igen, voltak, aki nem. Többeket átvett az egyetem, többeket nyugdíjaztak, nagy küzdelmek voltak itt akkoriban.  A megmaradás harca volt ez, ami közel húsz év távlatából ma már történelem.

– Az intézeteket ezek szerint a túlélési ösztön szülte?

Ez a kar javaslatára született egyetemi szenátusi döntés volt, kitalálták ezt az új organogramot. A korábbi sok tanszékből kialakítottak egy-egy intézetet, melyek különböző tudományterületekhez kapcsolódnak. A matematika, a kémia a biológia tanszéknek megszűnt a feladata, hiszen nem képzünk tovább ilyen szakos tanárokat. Létrehoztak tehát egy alkalmazott természettudományi intézetet, ahova a kémia, biológia, fizika tanszékek értékeit gyűjtötték be, az alkalmazott humántudományi intézetbe az angol, francia, orosz, német szakokat söpörték be, a közművelődési tanszékből felnőttképzési intézet lett és létrehozták az egészségtudományi intézetet is. A főiskola korábbi tanszékeinek tanárai most kiszolgálják a pedagógiai képzés azon szegmenseit, amelyek itt kialakultak, vagyis leendő óvónőknek, tanítóknak tanítanak matematikát, biológiát és az egyéb megszűnt szakok tárgyait. De nagyon fontos az is, hogy a természettudományi tanszékek értékeire alapozva, amelyek még a polgári iskolai korszakból maradtak meg, egy Európai Uniós projekt keretében a központi épületünk legfelső szintjén létrejött a Tudástár, amely interaktív módon szolgálja a természettudományos ismeretterjesztést, elsősorban általános iskolai csoportok részére, de a nagyközönség számára is nyitott.

– Az izgalmas történeti kiállításhoz tartozik egy tankönyvekből álló gyűjtemény is, mitől jelentős ez az anyag?

Ez az emlékezetpolitikánk fontos része, tükrözi a neveléstörténet, de a tanárképzés történetét is. Kutatható érdekesség, egyedülálló az országban. A gyűjteményt a valamikori történelem tanszék néhai tanárának köszönhetjük, Huszka László ajándékozta oda több ezer kötetét anno a tanszékének. A könyvek a tanszék megszűnése után éveken át dobozokban álltak, s célunk volt, hogy ezeket kutathatóvá tegyük. A gyűjtemény fejlesztése most van folyamatban, kollégáimmal és az egyetemi könyvtárral közösen dolgozunk rajta. A tárlat és a gyűjtemény hozzátartozik az egykori főiskola történetéhez. Mikor az idős kollégák meglátták a kiállított tárgyakat, azonnal megindult az adakozás. Volt, aki az indexét ajánlotta föl, volt aki, az édesanyjáét ajándékozta nekünk. Fontos az emlékezet, és legyünk annyira öntudatosak, hogy a múltunkat ilyen szinten ápoljuk, mert a múlt értékei jelentik a jövő alapjait is. S nemcsak intézményi identitásunk kifejezése a kiállítás, hanem többünknek személyes törekvése is volt jelet hagyni. Erről, s az egykori főiskoláról is sokat elmond az a tény, hogy a jelenlegi hatfős kari vezetésből négyen a tanárképző főiskolán végeztünk, mások mellett a dékánunk is, aki következetesen támogatta a kiállítás és a tankönyvmúzeum létrehozását.

Pacsika Emília


Címke: , , , , , , ,
2019.10.17 - tiszatáj

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
Aki már járt az utóbbi években a Millenárison az Art Market ideje alatt, tudja, hogy már az épület előtt és a parkban meglepetések, izgalmas köztéri alkotások, installációk fogadják. Idén sem unatkozunk az épület felé haladva, mozgó szobrokat látunk, élőket, égbe nyúló nyakkal, méhkast szimbolizálva, abroncsokkal, hófehér anyagokba burkolózva közöttünk sétáltak, de nem vesznek rólunk tudomást, ahogy egy szoborhoz illik […]

>>>
2019.10.16 - tiszatáj

PATAK MÁRTA: ENYHÍTŐ KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT
Minden ember egy kalitkába zárt hal: nem a megfelelő térben, nem a megfelelő időben létezik, mégis lubickol saját világának ketrecében. Akár ezt is sugallhatja Patak Márta 2017-es novelláskötetének borítója. Az Enyhítő körülmények között című kötet a Scolar Kiadó egy új sorozatában, a ScolarLive-ban jelent meg, mely sorozatnak két célja is van: az első az, hogy a pályakezdő alkotók teret kapjanak, a másik pedig azon „már bizonyított” szerzők új kötetének kiadása, akik eddig a megérdemeltnél valami miatt kevesebb figyelemben részesültek… – KOMÁROMI DÓRA KRITIKÁJA

>>>
2019.10.15 - tiszatáj

A MAOE DIMENZIÓK CÍMŰ KIÁLLÍTÁSÁHOZ
A címben megidézett Umberto Eco könyvére történő utalás nem a véletlen műve, hiszen végignézve a MAOE hatodik tematikus, gigakiállításának a DIMENZIÓK-nak a kolosszális terjedelmű anyagát (hatszázhúsz művész B1 méretben megjelenő reprodukcióival) a REÖK teljes teremsorát felvonultató enteriőrben a vizuális enumerációnak valamilyen hasonló euforikus érzése keríthet hatalmába, mint a három évvel ezelőtt elhunyt, jeles szemiotika tudóst, amikor szöveggyűjteménye előszavában kifejezésre juttatta a listák utáni hajtóvadászatának mámorító hatását… – NÁTYI RÓBERT ÍRÁSA

>>>
2019.10.15 - tiszatáj

A WALL STREET PILLANGÓI
Jessica Pressler 2015-ös cikke első pillantásra kiváló alapanyagot szolgáltat a napjainkban egyre népszerűbb girl power-mozikhoz. Az újságírónő New York Magazinban publikált írása igaz történetet dolgoz fel: bepillantást nyerhetünk egy sztriptíz-táncosnő 2007-től 2015-ig húzódó viszontagságos éveibe, benne egymásra találással, karrierépítéssel, gazdasági világválsággal, felemelkedéssel és bukással, illetve újrakezdéssel… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.10.14 - tiszatáj

BALLA ZSÓFIA ESSZÉKÖTETÉRŐL
Balla Zsófia kötetében sokféle műfajú, hosszúságú írást találni, s mind egy személy, még inkább egy téma, még inkább egy kérdés körül dong, mint darázs a fészkébe igyekezvén. A szövegek műfaj szerinti nagyobb egységeket alkotnak, s azon belül valamelyest követik e megjelenés időrendjét. A költőnő versei pedig újra és újra felbukkannak, mint a színes kavicsok közül a kagylók a tengerparton, gyöngyöt rejtve… – MÁTÉ-TÓTH ANDRÁS ÍRÁSA

>>>
2019.10.12 - tiszatáj

SZABÓ GÁBOR TÖRTÉNETEINK VÉGE C. KÖTETÉNEK BEMUTATÓJÁRÓL
Élettörténet és emlékezet – ezek voltak a hívószavai a a Magyar Könyvkiadók Napjának, mely idén harmadik alkalommal került megrendezésre a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán. Szabó Gáborral Történeteink vége című könyvéről és az emlékezéspolitikáról Melhardt Gergő beszélgetett… – TASKOVICS VIKTÓRIA BESZÁMOLÓJA

>>>
2019.10.10 - tiszatáj

JOKER
Fennakadhatunk rajta, hogy szuperhősfilm vitte el a Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlánját a Lucrecia Martel vezette zsűritől, mindenki jobban jár, ha inkább magát a kérdéses művet szemrevételezi és a látottak alapján vonja le a következtetéseket: bohócgúnyát húzó ölőmester ide, eredettörténet oda, a Logan óta nem született ilyen érett, hihetetlenül realisztikus, hagyománytagadó feldolgozás egy mainstream képregénykarakterről… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.10.09 - tiszatáj

NAGY SIKER TANDI FLORA ÉS OLASZ FLÓRA SZEGEDI KONCERTJE
A Szomorú vasárnaptól Lara Fabian Je T’aime című daláig sok világsláger felcsendült hétfő este Szegeden, az IH Rendezvényközpont nagytermében Tandi Flora és Olasz Flóra nagy sikerű, telt házas közös koncertjén. A népszerű énekes és a már több nemzetközi versenyen díjat nyert hárfás országos turnét is tervez a különleges produkcióval… – HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő