Tiszatájonline | 2019. szeptember 16.

Középpontban az elkövető

SZÉLJEGYZETEK A HELIKON FOLYÓIRAT DEHUMANIZÁCIÓ-SZÁMÁRÓL
Megjelent a Helikon folyóirat idei első száma. A Timár Andrea által szerkesztett kiadvány egy konferencia előadásainak anyagából készült, s a Dehumanizáció: az elkövető alakja címet viselve a téma irodalmi reprezentációjával foglalkozik. De miért az elkövetőjével? A huszadik századi történelmi traumák művészi ábrázolásában alapvetően az áldozatot került kitüntetett pozícióba… – FRITZ GERGELY AJÁNLÓJA

SZÉLJEGYZETEK A HELIKON FOLYÓIRAT DEHUMANIZÁCIÓ-SZÁMÁRÓL

Megjelent a Helikon folyóirat idei első száma. A Timár Andrea által szerkesztett kiadvány egy konferencia előadásainak anyagából készült, s a Dehumanizáció: az elkövető alakja címet viselve a téma irodalmi reprezentációjával foglalkozik. De miért az elkövetőjével? A huszadik századi történelmi traumák művészi ábrázolásában alapvetően az áldozatot került kitüntetett pozícióba. Az európai emlékezetkultúra eleve áldozat-orientál, ahogy azt számos emlékezettudós kifejtette az elmúlt évtizedekben, hiszen az azonosulás, az empátia eleve „könnyebben” teremthető meg az áldozattal szemben: ő van ugyanis alárendelt, kiszolgáltatott, védtelen helyzetben, ő az, akivel szemben egy autoritás olyan tetteket hajtott végre, amelyek felmondják a humanitás kereteit, azaz dehumanizálják a másikat. Ahogy Timár a bevezető fejezetben felhívja a figyelmet rá, az áldozattal szemben mindig egyszerűbb empátiát érezni, hiszen az olvasót mindez abbéli érzésében is megerősíti, miszerint ő biztosan nem követne el hasonló tetteket. A jelenkori kulturális dinamikák eleve az áldozat, avagy a védtelen egyén vagy embercsoport védelmének fontosságát részesítik előnyben, ellenben az elkövető egy távoli galaxisnak, kizárandó entitásnak tűnik fel. Olyannak, ami eleve nehezen megérthető, hiszen tette kívül esik a racionálisan megmagyarázható kereteken, ellenben az áldozat állapota az áldozatiság konkrét jelei miatt átérezhető. A tettessel szemben a beleérzés azonban ingoványos terep: az azonosulás pedig etikailag aligha igazolható. Belehelyezkedhet-e egyáltalán az olvasó egy tömeggyilkos karakterébe? Lehetséges-e egyáltalán az azonosulás, a megértés, az odafordulás olyannal szemben, aki korábban radikálisan dehumanizálta embertársait? Az ilyen típusú elbeszélések egyfelől rákényszerítik az olvasót arra, hogy ne csak a bűnnel, hanem a bűnt elkövető szubjektum motivációjával is szembesüljön: empátiára késztet az elkövetővel szemben, aki ennek nyomán érző, cselekvő emberként tárul elénk. Ez a találkozás pedig esélyt kínál arra, hogy megvizsgáljuk az elkövető belső világát, s rápillantsunk arra a folyamatra, hogy maga az elkövető miként dehumanizálódik embertársa dehumanizálása által.

A lapszám szerzői elsősorban a téma irodalmi reprezentációival foglalkoztak, az elemzett művek kortárs magyar, illetve a közelmúlt nemzetközi traumairodalmából kerültek ki. Előbbit tekintve többen górcső alá vették Zoltán Gábor Orgia című, a budai nyilas tömeggyilkosságokat az elkövetők szemszögéből ábrázoló regényét.

A világirodalmi témák közül Kerekes Amália germanista Ralf Rothmann Tavasszal meghalni című művét értelmezte, amely regény az elbeszélő Waffen SS-ben szolgáló nyugat-magyarországi szolgálatáról szól a második világháború alatt. Kerekes nemcsak esztétikai vonatkozásokra, hanem a regény emlékezetpolitikai kérdéseire, illetve a német és a magyar recepció kontextusaira is kitér.

Timár Andrea Jonathan Littell Jóakaratúak című, Dr. Aue náci karrierjét és privát életét bemutató nagyregényét értelmezte a nehéz empátia fogalmának kontextusában: a szóban forgó fogalom épp az elkövető nézőpontjával történő azonosulás kapcsán érvényesül. Timár azonban cizellálja a fogalom használhatóságát, s kiemeli, hogy amikor „nehéz empátiáról beszélünk, akkor olyan áldozati pozícióba ringatjuk magunkat, amelyről ebben az esetben elhisszük, hogy nem sokan különbözik a valódi áldozatok tehetetlenségétől. Vagyis a nehéz empátia nem is olyan nehéz, hiszen valójában a magát áldozati pozícióba helyező elkövetővel azonosulunk, és nem pedig egy tettessel.” (42. oldal) A nehéz empátia etikai tétje éppen az, hogy hogyan lehet nem empátiát érezni akkor, amikor egy elkövető emberi esendőségére nyerünk rálátást. Timár erre is hoz példákat a regényből, például a főszereplő folytonos gyomorpanaszairól szóló jeleneteket, amelynek következtében úgy tűnik fel, mintha Aue nem tudná befogadni azt a mértéktelen mocskot, aminek ő maga az egyik előidézője.

A lapszám erénye, hogy az irodalmi témák mellett a dehumanizáció művészi reprezentációjának egyéb médiumai is helyet kaptak: Papp József magyar filmeken keresztül értekezett a témáról, Jancsó Miklós (Így jöttem) és Fábri Zoltán alkotásai (Az ötödik pecsét) mellett főként Nemes Jeles László Saul fia című filmjére koncentrált. A szóban forgó mű ugyanis éppen azt a Primo Lévi által említett szürke zónát helyezi középpontba a Sonderkommandósok ábrázolásával, amely esetében a tettes-áldozat binaritás markánsan bizonytalanná válik.

A film mellett a téma színházi vonatkozásai sem maradtak ki a kötetből: Darida Veronika A dehumanizáció színpadai címmel ad áttekintést, tanulmányában a klasszikusok közül Calderón Az élet álom, Büchner Woyzeck című darabjaira, illetve a kortárs színházból Romeo Castellucci Genezisek – Az álom színházából című rendezésére tér ki. Utóbbi előadás sokkoló természetességgel idézi meg Auschwitzot, amikor is álomszerű, makulátlan, tiszta és világos képben gyermekek tűnnek fel a színen, ahogy Darida fogalmaz, mintegy angyali jelenésként. „Elsősorban a csend (Isten csendjének és kivonulásának) jelenete volt ez, nem a megtörténtek, hanem a következmények felől mutatva meg az eseményeket.” (102. oldal) A színházas blokkot ezen kívül tovább mélyíti Pikli Natália Caryl Churchill Valahol című drámájáról, valamint Székelyhidi E. Johanna Sarah Kane Szétbombázva című darabjáról írt elemzése.

A szóban forgó Helikon-szám tehát egy igen aktuális és kurrens témakört jár körül, amit jól bizonyít, hogy a kortárs magyar irodalomban a trauma-ábrázolás helyett szaporodnak a tettes/szemlélődő (bystander) perspektíváját megragadó művek. Elég Závada Pál két legutóbbi regényére gondolni (Egy piaci nap, Hajó a ködben), már csak amiatt is, mivel mindkét szövegből színházi előadás is született. Avagy Tompa Andrea Omerta című regényét is megemlíthetnénk, amelyben a kommunista diktatúra kapcsán, egyes szám első személyben tárul elénk a Vilmos könyve című fejezet címszereplőjének nézőpontjából az ötvenes évek Romániája, továbbá az a folyamat, ahogyan egy rózsanemesítőből lassan hatalommal bíró valaki válik.

A sor még bizonyára folytatható lenne, ezért is fontos, hogy megszületett ez a lapszám.

Fritz Gergely