Tiszatájonline | 2019. szeptember 16.

„Szörnyek csak a mesében vannak”

INTERJÚ KORMÁNYOS ÁKOSSAL
Szeptember 21-én mutatják be ismét a Szegedi Nemzeti Színház balett-termében Kormányos Ákos Raktárépület című drámáját Kállai Ákos rendezésében. Az előadás olyan társadalmi problémák bemutatására vállalkozott, melyekről napi szinten értesülhetünk különböző sajtóorgánumokból, ám áfogó stratégia még mindig nem született a probléma hatékony kezelése érdekében. A nemi erőszakról, az arról való közbeszédről, általános társadalmi reakciókról, a színház és a művészet feladatáról beszélgettünk… – TASKOVICS VIKTÓRIA INTERJÚJA

INTERJÚ KORMÁNYOS ÁKOSSAL

Szeptember 21-én mutatják be ismét a Szegedi Nemzeti Színház balett-termében Kormányos Ákos Raktárépület című drámáját Kállai Ákos rendezésében. Az előadás olyan társadalmi problémák bemutatására vállalkozott, melyekről napi szinten értesülhetünk különböző sajtóorgánumokból, ám átfogó stratégia még mindig nem született a probléma hatékony kezelése érdekében. A nemi erőszakról, az arról való közbeszédről, általános társadalmi reakciókról, a színház és a művészet feladatáról beszélgettünk a drámaíróval.

– Elsősorban inkább költőként ismerhetnek, nem drámaíróként. Mikor és mi hatására fordult az érdeklődésed a színház felé?

– A dráma régóta érdekel. Sokáig zavart, hogy úgy éreztem, későn kezdtem el írni. Az irodalmi alkotás egyetemista koromban vált érdekessé számomra, középiskolában eszembe se jutott, hogy én valaha írni fogok. Nem vittem a verseimet a magyartanáromhoz, nem voltam tagja alkotói köröknek. Amikor először megjelent bennem az írás iránti vágy, egyből komoly tétje is lett, hiszen a korombeliek már pályájuk elejét járták, én pedig akkor kezdtem tanulni az írást. Ezért megegyeztem magammal, hogy félreteszek minden más műfajt, amíg nem leszek magabiztos a költészetben. Nem tudtam egyszerre a pszichológiai tanulmányaimra, a tudományos tevékenységre és még az irodalmon belül is több műfajra koncentrálni. Több év fejlődés után végre úgy éreztem, hogy a költészet már megy úgy, hogy más műfajban is gyakorolni kezdjek. Írtam néhány drámát. Egyre jobbak lettek, aztán rosszabbak, aztán megint jobbak. Mind a kukában végezte, ami nem baj, ez a folyamat része. Az első komolyabb élményem Drubina Orsolyának köszönhetem, aki megkért, írjak drámát az Okuláré projektre. Egy évvel később pedig a Raktárépület című írásommal jelentkeztem az SZTE és a Szegedi Nemzeti Színház által kiírt drámaíró versenyre. Ezt sikerült megnyernem, és a darab mögé beállt a Szegedi Nemzeti Színház is.  Most negyedjére adhatjuk elő a baletteremben.

– Miért tekinthetőek hatékonyabbnak a színház, a dráma adta lehetőségek egy velünk élő társadalmi probléma ábrázolásakor? Milyen korlátai lehetnek ebből a szempontból a prózának és a lírának?

 Nehezet kérdezel, talán egy irodalmár erre pontosabban tud válaszolni. Az jut eszembe, hogy a drámánál más a “jelenlétünk”. Verset és prózát otthon olvasunk. Meg lehet úszni azt, hogy valóban átszellemüljünk. Ha jobban belegondolok, nem is a dráma tud többet vagy mást, hanem az előadás. Hiszen a drámát is lehet olvasni, és úgy sem ugyanaz a hatása. A színházban ott vagyunk, ott van előttünk a színész, a színész teste, a melletted ülő izzadsága. De bátran hátrább léphetünk, még egy lépést. A színházba amikor belépünk, máris kicsit átszellemülünk. Kilépünk a hétköznapokból egy olyan térbe, aminek speciális feladata van. Máris “befogadó” állapotba kerülünk, míg olvasni akár lírát, prózát vagy drámát ugyanott szoktunk, ahol dolgozunk, internetezünk, főzünk.

– Milyen instrukciókat, háttérmunkát kíván meg egy ilyen vállalkozás mind a rendező, mind a drámaíró részéről? Milyen felkészülés előzte meg az előadást?

Én igyekeztem kihasználni azt, hogy egyébként pszichológus vagyok. Az, hogy az író készül, az nem újdonság. Aki az ezernyolcszázas évek Bécséről ír regényt, annak egy évig nem árt beköltözni a bécsi levéltárba. Ezt írók rendszeresen meg is teszik, az olvasó azonban nem szokott belátni a kulisszák mögé, néha nem is sejtik, hogy egy-egy regény megírásához mennyi kutatómunka kell. Ettől az író azonban nem lesz történész. Az én helyzetem annyiban más, hogy én valóban pszichológus is vagyok. A dráma írása előtt kihasználtam, hogy az egyetem (akkor még) hallgatójaként hozzáfértem a tudományos folyóiratokhoz. A nemi erőszak témakörében olvastam tudományos interjúkat, beszámolókat. Amikor viszont írok olyankor nem vagyok pszichológus. Tehát amikor a felkészülés fázis véget ért, akkor ki kell vetkőzni ebből a szerepből, és a drámát (vagy a verset) megírni az író szerepéből kell. Az alapötletet azonban nem a szakmám hatására keletkezett. Szokták kérdezni olvasóim, hogy azért foglalkozom-e ezekkel a témákkal, mert pszichológus vagyok. Az igazság az, hogy nem. Sőt inkább fordítva, eleve azért jöttem erre a területre, mert ezek a témák foglalkoztatnak kicsi korom óta. A bennem lévő pszichológust és az írót ugyanazok a témák érdeklik, de nem egyik következik a másikból. Zavar, ha sablonosan elkönyvelik rólam, hogy hát persze, hogy erről vagy arról ír, hiszen pszichológus.

Kállai Ákossal semmiben nem egyeztettünk. Én nem vagyok rendező, halvány lila gőzöm se volt arról, hogyan lehetne jól színpadra vinni ezt a szöveget. Bíztam bennük. Meghívtak egy próbára, ahol beleszólhattam a folyamatokba, de semmi kivetnivalóm nem volt. Nagyon meglepődtem, mert sok helyen elképzelni sem tudtam, hogyan fog működni a szöveg és fantasztikus megoldásokat találtak. A szövegkönyvben eredetileg három hang van összesen, a színpadon viszont tizenöt tinédzser játssza a darabot. Ez nagyon kíváncsivá tett, egészen más helyzet, ha egy ilyen témát tinédzserek játszanak el. Kállai Ákos és a színészek fantasztikus megoldásokkal vitték színpadra ezt az egyébként nehéz szöveget.

– A nemi erőszakról, a szexuális zaklatásról való diskurzus tekintetében a #Metoo-mozgalom tekinthető az elmúlt években a katalizátornak. Az áldozatok olykor évtizedes hallgatás után tudták megtörni a csendet, és kezdett el beszélni az őket ért zaklatásról. Pszichológusként hogy látod ezt a folyamatot?

A #Metoo kampányra egyértelműen szükség volt/van. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire fontos, hogy ezek a történetek a szemünk elé kerüljenek és dolgozzunk azon, hogy ne fordulhassanak elő újra. Azonban arra is fel szoktam hívni a figyelmet, hogy sajnos nagy változás nem történt. Már Foucault is felhívta rá a figyelmet, hogy egy újfajta cenzúra lehet az, ha valamiről sokat, de nem jól beszélünk. Ilyenkor ugyanis annak a látszatát keltjük magunkban, hogy foglalkozunk a problémával, miközben valójában nem mondunk újat és nem haladunk egy megoldás felé. Azt gondolom, sajnos ez esetben is ebbe a csapdába estünk. Dr. Rafael Beatrix a beszélgetés során hozzátette, hogy bár ezzel részben egyetért, igenis volt gyakorlati, kézzel fogható haszna a kampánynak ugyanis kimutathatóan több kliens/páciens fordult segítséghez a #Metoo kampány hatására.

– Sokszor találkozhatunk azzal a jelenséggel, hogy a szexuális zaklatásról szóló eseteket bagatellizálják a közbeszédben, a történtekért az áldozatot hibáztató szlogenekkel reagálnak, egyoldalúan foglalnak állást a zaklató mellett. Milyen okai lehetnek ennek? Milyen mértékben köthető a bántalmazáshoz való hozzáállásunk a kulturális berögződéseinkhez?

Azt gondolom, hogy teljes mértékben a kulturális berögződéseink irányítják ilyenkor az embereket. Nehezen tudom elképzelni, hogy valaki, aki tiszta fejjel indul és egy hasonló történetet hall, egyből az áldozatot hibáztatná. Bár itt más hatások is szerepet játszanak. Például, ha az áldozat a hibás, akkor nem kell társadalmi munkát végeznünk. Nem kell újragondolnunk a közösségünk tagjainak szerepeit. Elkönyveljük, hogy velünk nincs baj, mert az áldozattal van a baj. Ez egy másik oka annak, hogy miért könnyebb az áldozatot hibáztatni. Arról nem is beszélve, hogy egyes országokban a mai napig oktatják a rendőrségnek, hogy az áldozatot is hibásnak kell ilyenkor tekinteni. Börtönbe az elkövető megy, de akkor is hibás az áldozat is. Ez nem összeesküvés elmélet, be kell nézni néhány ország rendőrképzésébe, és le fog esni az állunk.

– Az erőszak az elszenvedők, valamint a külvilág számára már csak a végső stádiumában válik láthatóvá, amikor már fizikai abúzusra is sor kerül, vagy ha végzetes kimenetelű. Milyen előzményei lehetnek? Miről ismerhető fel egy bántalmazó viszony?

Sajnos a legtöbb esetben nem ismerhető fel a kívülálló számára, sőt gyakran a fizikai bántalmazás sem látszik. Egyes elkövetők hihetetlen kimértséggel tudják ott megütni áldozataikat ahol a ruha eltakarja stb. Apró jelekre azért érdemes figyelni. Hátha mégis észrevesszük a kék-zöld foltokat. De ha fizikai bántalmazás nincs a személyiségben, akkor is lehetnek apró tünetek. Ha egy barátunk viselkedése megváltozik, szorongóbb lesz, agresszívabb, és ezeket nem okozza egyéb külső hatás, akkor érdemes finoman felhozni a témát. Ez azonban barátaink esetében működik, nem mindenkit bántalmaznak, aki szorongó vagy agresszív, a fontos inkább maga a viselkedésben bekövetkezett változás. Tehát már eleve ismernünk kell az adott személyt, tudnunk kell milyen volt korábban, ahhoz, hogy lássuk, most valami megváltozott.

– Miért tartod fontosnak egyaránt az áldozat és az elkövető nézőpontjának bemutatását?

Szörnyek csak a mesékben vannak! Szeretjük azt hinni, hogy az elkövetők szörnyetegek, pedig emberek, akikkel együtt élünk, és nem csak a mesékben léteznek. Az elkövetők komplexek. Vannak jó és rossz tulajdonságaik. Nagyon is valóságosak.

Az áldozatokat pedig azért lehet érdemes megmutatni, hogy ne feledjük el, hogy mennyire megfoghatatlan, amin átmennek. Ne ugyanazokat a narratívákat pörgessük újra és újra a fejünkben róluk, mert akkor igen hamar egy fals, mindenkiben berögződött kép ragad meg bennünk. Még ha empatikusak vagyunk is és nem hibáztatjuk az áldozatot, akkor is könnyen elintézzük azzal, hogy neki ez nehéz.

– A művészet milyen eszközökkel tud hatni a probléma iránti érzékenységre, az áldozatokkal való empátia növelésére?

A művészetek megkerülik az elhárító mechanizmusainkat. Ráadásul, még ha barátainkkal megyünk is a színházba, mégis mindig egyedül fogadjuk be a művet. Ha ugyanazt a könyvet többen olvassuk, akkor is egyedül kell elsősorban megtapasztalnunk az olvasottakat. Egyedül pedig saját magunkkal is őszintébbek vagyunk. Fontos ezekről a dolgokról beszélni is, de amikor beszélünk róluk, könnyebben előjönnek a pózok, a berögződött vagy elvárt válaszreakciók. A műalkotással szemben viszont mindig egyedül vagy, és ennek hatalmas ereje van.

Taskovics Viktória

Szegedi Nemzeti Színház – Kormányos Ákos: Raktárépület >>>