Akadémikus emlékezet

SZUVENÍR
Levelekre, jegyzetekre, régi fotókra és szkriptekre hagyatkozva alkotta meg legutóbbi drámáját a brit rendezőnő, Joanna Hogg. Virtigli szerzői kommentárt, egész pontosan memoárt írt kamerával: a Sundance-en debütált Szuvenír időutazás Hogg fiatalkorába, a ’80-as évek elejére. A film egyik fontos mellékszerepét az életében 10 éves kora óta jelen lévő Tilda Swinton játssza, a hasonlóságok pedig nem állnak meg itt, lévén Hogg éppen a színésznő 22 éves lányában, Honor Swinton Byrne-ben látta meg az alteregóját… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

SZUVENÍR

Levelekre, jegyzetekre, régi fotókra és szkriptekre hagyatkozva alkotta meg legutóbbi drámáját a brit rendezőnő, Joanna Hogg. Virtigli szerzői kommentárt, egész pontosan memoárt írt kamerával: a Sundance-en debütált Szuvenír időutazás Hogg fiatalkorába, a ’80-as évek elejére. A film egyik fontos mellékszerepét az életében 10 éves kora óta jelen lévő Tilda Swinton játssza, a hasonlóságok pedig nem állnak meg itt, lévén Hogg éppen a színésznő 22 éves lányában, Honor Swinton Byrne-ben látta meg az alteregóját: a fiktív Julie karakterén át bontakozik ki Joanna Hogg igen privát hangütésű coming-of-age storyja / morfondírozása a fiatalkori lamúrról, illetve rengeteg, egy naiv, érzékeny kort élő lányt formáló impresszióról.

Innen nézve olybá tűnhet, a Szuvenírnek nyert ügye van, ám amekkora témagazdagsággal rendelkezhetne a film, ugyanolyan sekélyes a megvalósítás. Emancipációról szól a mese, vagyis Julie perspektíváján keresztül élhetnénk át, hogyan transzformálódnak a múlt fájdalmai, hegednek be a régi, sőt, jelenben keletkezett sebek, vagy éppen hogyan segít ennek feldolgozásában a filmművészet – Julie ugyanis rendezést tanul, celluloidra önti nyűgjeit, míg Hogg az eltelt csaknem 40 év távlatából zár ajtót lassan tovatűnő emlékeire az önéletrajz oltárán. Mind a rendezőnő, mind a szócsöveként funkcionáló hősnő egy röghöz láncoló, identitásuk bimbózását valamiképpen háttérbe toló közegnek fordítanának hátat: ahogy Julie nadrágot kezd viselni a magánéletében és választott szakmájában is, úgy a saját kísérteteit nyersanyagon lebíró Joanna Hogg is önterápián vesz részt. Feminista attitűdjük egy konzervatív világgal áll szemben: a Szuvenír eszköztelen, formanyelve a matriarchátus és a patriarchátus búcsúztatásában veszi észre a függetlenség zálogát.

Előbbit a főszereplő lány anyja, a szimbolikusan Tilda Swinton alakította Rosalind testesíti meg – miképp a Hogg-gal közel egyidős felmenő kritikailag elismert, nemzetközi sztárstátuszt vívott ki, oda kell adnia stafétáját a fiatal nemzedéknek, immár az ifjúság tapasztalatinak megélésén és rögzítésén a sor. Ódon műtárgyakkal bástyázott otthonából tenné ki a lábát Julie: a Szuvenírben ez nem más, mint a Thatcher neokonzervativizmusát dicsőítő kultúrörökség-művek (heritage filmek, mint a Szoba kilátással) kosztümös terepe. E világgal szemben a főszereplőnő nyomatékosan progresszív felfogást képvisel, így Hogg a női tekintet (female gaze) hangsúlyozására, a talpra állás útján kivívott teljesítményre esküszik. Julie-t az arisztokratikus hűvösségen túl egy újabb, hozzá igen közel álló személy is visszahúzza, szeretője, Anthony ráadásul több oldalról is gúzsba köti a lányt. Művészi nagysággal hitegeti, látszólag kreatív tanácsokat ad neki, tehát rögvest passzivitásra bírja, és eleinte a hősnő hagyja is magát a férfitekintet által irányítani. Még súlyosabb viszont a férfikarakter drogfüggősége: a Csak Isten bocsáthat megben látott Tom Burke csalfa vágytárgya toxikus maszkulinitást erőltet Julie-ra, képtelen valódi szeretetre, önző okok vezérlik, úgy gondolja, kábítószerezéssel, felsőosztálybeli luxusban mozgással, öltönyhordással és dohányzással nemcsak barátnőjére telepedhet, de új közegbe is léphet, majd privilégiumokra teher szert.

Önzés terhét nyögni maga a halálos ítélet egy kiutat leső, saját életre óhajtozó fiatal lány számára, ekképpen a Szuvenír távolságtartónak szánt melodráma, amelyben a burzsoá családi odúból való kiröppenés mellett a destruktív szerelem bír érzelmeket felfokozó erővel. Hogg azonban képtelen nyomatékosítani a fiktív hasonmására nehezedő nyomást: tárgyilagos hangvétele gyorsan az unalom fokmérőjévé válik, mi több, a Szuvenír stilisztikája épp azon megoldásokat tolja előtérbe, melyekről le kellene mondania. Julie ugyanis statikus beállításokon, festői vacsoraasztalok fölé magasodva, úri pompában kíván önmaga úrnője lenni, vagyis a haladó, establishmentnek fityiszt küldő, struktúrákat elvető húzások helyett Joanna Hogg önvallomása pont a kultúrörökség-darabok hagyatékát öleli keblére. Súlyos hiba a művészetbarátai között is csak pózba merevedett, fátyolos tekintettel nézelődő hősnőt követni. Cseppet sem észleljük, Julie mikor hoz kardinális döntéseket, hogyan születik meg a pillanat, amikor a családtól, barátoktól, élettárstól való függőségi viszonyt leváltja a saját elhatározás életbevágó kulcspillanata, Honor Swinton Byrne figurája üres tekintettel pásztázza a nagy semmit.

Ugyan néha szürke fellegek alatt monologizál a sorsról, a szerelem kiszámíthatatlan természetéről, talán még önmaga állapotára kitérő moralistaként is viszontlátjuk, Julie belső monológjai általában emelkedett hangú, céltalan duruzsolások. Itt egy művészetfilozófiai galopp Jean-Honoré Fragonard címadó, XVIII. századi rokokó festményéről, ott egy kisbuszos-filmszakos ömlengés Godard, Hitchcock és Jean-Jacques Beineix életművéről, miközben a Szuvenír össze-vissza csapong, jelenet-fragmentumokkal hajszol érdektelenségbe, a drámai határszituációkról pedig leveszi a fókuszt a sok unalmas pillanatkép. 120 percből uszkve másfél óra akadémikus szabálykövetéssel telik, nem pedig a Julie képviselte határtsértéssel. Ennek a sztorinak vajmi kevés köze van az Alan Clarke és Mike Leigh-tévéfilmek (Made in Britain, Időközben) vagy az ugyancsak tradicionálissá kövült Stephen Frears faji, nemi, társadalmi kérdéseken időző Az én szép kis mosodám ’80-as évekbeli, vagyis a mozi cselekményekor zajló stílusváltásához. Hogg munkája totálisan önegélült művészgiccs, saját magának csavart pofon és idegesítő, hol párbeszédekbe, hol képalkotásba foglalt romantikus enyelgés a ledöntésre váró arisztokráciával.

Nagyon ritkán kap szárnyra a film és pendít lírai, melankolikus húrokat, az improvizációs színészi technika barátjaként Hogg meglepően kis számban örvendeztet spontán rezdülésekkel és még kevésbé jeleskedik ihletett hangulatteremtésben. Elvétve fogalmaz csak képekben vagy ír arcokra átélhető tragédiát: a Szuvenír végső tanulsága szerint – a 2 évvel ezelőtti Szólíts a neveden kandallós zokogására hajazva – a veszteségek befogadása segít a régi sérelmek felülírásában és a felnőtté válásban. Az utolsó jelenetben képen kívülre húzódik a felvevőgép, Julie egyedül marad a „film a filmben” forgatásnak helyet adó sötét repülőgéphangárban. Nyitva áll a létesítmény óriási, a hősnőt portrészerűen keretező, a fájdalom magányába űző fekete bejárata. Sokkal tragikusabb, hogy Joanna Hogg filmje legfeljebb 30 percig tartalmaz efféle költői csodákat – rendkívül nehéz így malmozni az ígért második részig.

Szabó Ádám