Joszip Kocev versei
Ennek a világnak nincsenek falai.
Miért keresed kitartóan az ajtót?
Nyisd ki a szemed,
Ne utáld a Napot örökre
két-három forró júliusi nap miatt.
Engedd meg mások testének a paráznaságot,
melyet marokba szorítasz.
És felejtsd el!
Mindened van, ami csak kell.
A tiéd lesz minden végtelen,
amikben hiányzom.
[…]
| Joszip Kocev Јосип Коцев (Szkopje, 1985) jogász, költő. A Jogi Karon diplomázott Szkopjéban a Szent Kiril és Metód Egyetemen. Két önálló verseskötete, a Јас, Квентин Скриблер (Én, Quentin Scribbler, 2015) és a Напишана тишина (Megírt csöndek, 2016) jelent meg eddig. Költeményei megjelentek néhány makedón irodalmi folyóiratban és a Fixpoetry német irodalmi weboldalon. |
Kár
Érzelmek nélkül ébredek a városban.
Szem nélkül látok és álmok nélkül alszom.
Úgy tűnik, az eső
újramossa a szív utolsó
tiszta betonfelületeit,
mely a szerelemtől és a természettől megnyugszik.
Ma reggel nem ismertelek meg.
Álmodozva bámultam idegen személyedet,
míg egy kis szobában lebegtünk,
valahol sehol
egy csomó
teáskanna,
óra,
regény
és a hippi-korszak között…
Mely távoli galaxisokból jöttél azokkal a szemekkel?
Mely csillagszelek fogták be
a lelkedet abba a törékeny emberi testbe?
Milyen kár, milyen kár,
– gondoltam, és elaludtam
a városban, ahol érzés nélkül ébredtem,
szem nélkül láttam és álmok nélkül aludtam.
Titkos életek
Bennünket megölnek titkos életeink.
Hangunk megmarad az emberekkel álnéven aláírt
telefonbeszélgetésekben.
Gondolataink megfojtanak a nyomasztó bűnök vastag iszapjával,
a terhes büszkeség ki nem szellőztetett szobáiban.
Lelkünk elpárolog két üveg drága borba,
melyet megittak az elszigeteltség állami ünnepének tűzijátékai alatt.
Testünket beírják az elegáns éttermi menübe:
száraz, karmazsinvörös, gyümölcsös aroma a szerelem nyomaival…
Az én időm meghal a tomboló szenvedély perceiben.
A tiéd túlél a szenvedés fénylő éveiben.
Falak
Ennek a világnak nincsenek falai.
Miért keresed kitartóan az ajtót?
Nyisd ki a szemed,
Ne utáld a Napot örökre
két-három forró júliusi nap miatt.
Engedd meg mások testének a paráznaságot,
melyet marokba szorítasz.
És felejtsd el!
Mindened van, ami csak kell.
A tiéd lesz minden végtelen,
amikben hiányzom.
A tiéd ott van minden sebtapaszon,
melyekkel a számat beragasztották
azok, akik elhagytak engem:
angyalok, démonok, emberek …
A tieid bebörtönzött hangok lesznek,
arany szegek a ki nem mondott szavakon át.
Add neki az én csendem erejét,
és hagyd a sebeket úgy, ahogy vannak,
tárd ki szélesre lényünk
meridiánjain keresztül.
A helyekről, ahol emberek vagyunk,
vér fog ömleni.
A helyekről, ahol istenek vagyunk,
szerelem fog áradni.
