Tiszatájonline | 2019. augusztus 28.

Szabó Dárió versei

Hajnal van. A megtévesztés
ősi tudománya. Egy város
gyomra korog bennem, ahogy
kinézek a panelház ablakán.
Kacatok suttognak, ezeréves
szellemek, akik a menetrend szerinti
járatokat lakják. Ha észreveszik,
hogy figyelem őket, elhallgatnak
és mozdulatlanná dermednek.
Az üveglapon keresztül elmozdulnak
a határok: a vas és a kő lélegezni kezd
a holdfényen keresztül.
[…]

Hívatlan vendégek

Hajnal van. A megtévesztés

ősi tudománya. Egy város

gyomra korog bennem, ahogy

kinézek a panelház ablakán.

Kacatok suttognak, ezeréves

szellemek, akik a menetrend szerinti

járatokat lakják. Ha észreveszik,

hogy figyelem őket, elhallgatnak

és mozdulatlanná dermednek.

Az üveglapon keresztül elmozdulnak

a határok: a vas és a kő lélegezni kezd

a holdfényen keresztül.

A horizont mintha nyúlna felém,

még nem szokta meg, hogy mindig

a háttérből nézem. Mintha zavarná:

ettől válik nehézkessé a belvárosi

közterek kilégzése.

A kert helye

Ülök a kertben. Végignézem,

ahogy a táj hátat fordít nekem.

A megszűnés látszatát kelti.

Szürkülni kezd bennem. Az idő

elfelejti a teret. Kiizzad magából.

A tengerek, a dűnék és a csillagok

összetévesztenek a tájjal, a szél

mégsem próbál egybe illeszteni.

A testnek és a tudatnak csak a

koherencia illúziója marad.

A kertben ülök. Már csak a helyét látom.

És hogy nézem, az kényszerhallgatás.

(Megjelent a Tiszatáj 2018. szeptemberi számában)