PRAKTIKA
Emlékszel, amikor az őszi iskolakezdés után kitereltek a földekre és beálltunk szedni a kukoricát? Minden nap ugyanúgy kezdődött. Reggel 8-kor tréningruhában gyülekeztünk az iskolaudvaron, aztán valami rozoga traktoros utánfutón kivittek minket az aznapi munkaterületre. Mindenki beállt egy sorba, ami az elejétől nézve végtelennek tetszett.
Valamikor 10 óra körül uzsonnaszünetet tartottunk. Emlékszem a jókedélyű, kopaszodó Urs tanár elvtársra, aki akkoriban osztályfőnökünk volt, amint előveszi az aprócska kempingszékét és hatalmas súlyával rátelepszik. Ugyanazt a bundás kenyeret és szegényes szendvicseket ette mint mi. Nagy felhozatal nem volt. Zsíros és margarinos kenyér, lekváros kenyér, ilyeneket csomagoltak nekünk otthon. Almával mindig jobban csúszott a zsíros kenyér, egyszerre ettem a kettőt. A tanár úr, aki az akkori megszólítás szerint, mint mindenki más is, elvtárs volt, egy kicsi termoszban teát is hozott. Olyan eleganciával étkezett, mintha csak otthon ülne az ebédlőasztal előtt. Hamar eltelt a félórányi pihenő, állhattunk vissza a sorba.
Sok helyen megfordultunk. A tengeriszedés csak egy volt a sok közül, valahol egy közeli határban. Máskor egy szomszédos település gyümölcsösében almát szedtünk. Aztán termelőszövetkezet udvarán egy nagy halom csöves kukoricán üldögéltünk, hántottuk le a tengericsuhét. Ha érett a kökény, akkor azt szedtük a vasút közelében vagy valahol az erdő szélén. Az eperfalevelet nem praktika keretében szedtük, hanem iskola után délutánonként, többen összeállva. Valaki mindig tudta hova érdemes menni, hol vannak terebélyes eperfák a faluban. Akkor még nem voltam fáramászó gyerek, az alsó ágakat részesítettem előnyben. Bezzeg a bátrabbak a régi óvoda öreg fáinak magasába is felmerészkedtek.
Több héten át tartott a praktika, a kommunista időkbeli diákmunka. Általában délután 2-3 óra körül végeztünk. Fáradtan kapaszkodtunk fel a járműre, ami visszavitt az iskolába. Egyikünk sem rajongott ezért a fizikai munkáért, de hiányozni nem lehetett. Csináltuk, ahogy tudtuk. Egy gyerekember lelkesedésével és erejével, Urs tanár úr nógatása közepette. Lázadni, kilépni a sorból nem lehetett, csak valami csendes apátiával elviselni és elvégezni a ránk mért dolgokat.
Az iskolaudvaron is jutott munka nekünk. Végtelen fahordásokra emlékezem. Az udvaron felaprított fát hordtuk le ölbe véve, a régi iskolaépület alatt húzódó hosszú pincehelyiségekbe. Ebből melegedtünk a télen. Aztán az igazgató fejébe vette, hogy mintakertészetet hoz létre az iskola számára, ahol megint csak kijutott nekünk egy kis kapálás, tengeriszedés, miegyéb.
Később, a kilencedik és tizedik osztályban már nehezebb dolgokat is ránk bíztak. A falu pékségét építettük az ortodox templom közelében. Talán egy rozzant épület felújításából állt a munkánk. Kőműves munka. A párttitkár egyik nap megnézte a munkánkat, lelkesítő beszédet tartott az elfásult társaságnak. Azt ígérte, ha beindul a pékség, mindannyian egy-egy taligakeréknyi kenyeret vihetünk haza. Nagy hatást nem ért el vele. A kommunizmus nekünk egyet jelentett a sok beszéddel. Beszéltek a tévében, az udvaron tartott gyűléseken, a KISZ-alkalmakon. Mindenütt csak végtelen beszédek hallgatói voltunk, amihez soha nem társult semmi tevőleges. Kenyér sem. Mert mondanom sem kell, az ígéretből lett semmi.
Sok-sok kedvtelen talicskázásra emlékszem. Azok a társaink jártak jól, akik tényleg kőművesek akartak lenni. De, a csendes többség, aki csak jobb híján került ebbe az osztályba, annak ez valami jövőkép nélküli végtelen talicskamantra volt. Egyszer aztán, ahogy nagy keseregve toltam az egykerekűt, a két rúd kifordult a kezemből, fejre állt az én erőmhöz mérten túlságosan megrakott talicska.
A vékonydongájú, de heves vérmérsékletű mester, így neveztük a mechanikások osztályfőnökét, csak vakarta a feje búbját, közben pergő román szavakkal kiosztott. Végül még hozzátette, hogy soha nem lesz belőlem jó kőműves.
Igaza lett: eldőlt a talicska, más irányba dőlt a sorsom.
Fábián Tibor
