I AM MOTHER

Társas-, illetve párkapcsolatokat korántsem újkeletű sci-fi nyelvre fordítani. Richard Matheson 1954-es, azóta hivatkozási alappá nőtt regénye, a Legenda vagyok rögvest eklatáns példával szolgált a metaforikusan ábrázolt, együttélésre képtelen emberek huzavonáira, tradícióját pedig olyan filmek folytatták, mint a könyv nem hivatalos adaptációjaként datált 1985-ös, új-zélandi A csendes Föld vagy a futurisztikus pszichodrámai origóját erotikus thrillerbe bugyoláló Ex Machina. Craig Sputore júniusban útjára bocsátott Netflix-mozija e táborba kíván illeszkedni – noha az I Am Mother nagy ambíciókat dédelget, vállalása csak részben sikeres.

Kezdeti, már-már kamaradrámai visszafogottsága feltétlenül jót tesz a sztorinak: névtelen lány-főhőse az Anya nevű droiddal él egy hermetikusan zárt komplexumban egy vírusfertőzéses apokalipszis után. Térábrázolás szintjén is kifejeződik kettejük viszonya – Sputore rideg és sötét, szürkébe, kékbe olvadó belsőkkel reflektál egy diszharmonikus, igazi emberi kötődést alig tartalmazó felállásra. Jobbára gesztusok árulkodnak, a Lány halk, de idővel mind jobban elhaló érdeklődése legalább annyira falrengető, mint Anya kedves orgánuma mögé rejtett, félelmetes pragmatizmusa és szigora. Csupán parancsot teljesít a gyermek, míg robot-felmenője az emberi viselkedésminták összetett feltárásáról szónokol – holott valójában önző mesterséges intelligenciaként saját programját beteljesítő gép-ösztönember. Az I Am Mother sokáig ügyes szimbolizmussal regél arról, mi történik, ha beidegződések többé nem elegendők és a tanult mechanizmusok kevésnek bizonyulnak, legyen szó masináról vagy hús-vér teremtményről – vágyak, új törekvések lépnek a régi szokások helyébe, és ez, kivált egy világtól elzárt közegben, az életről való tényleges információk nélkül óriási káoszt okoz.

Erkölcsről tanulna a Lány, Anya filozófiai tézisekkel bombázza őt, sőt, az emberré váláshoz vezető vizsgára figyelmezteti, Sputore azonban deklarálja, lehetetlenség formalizmusok révén nevelődni, a kövült szabályok épp a teszt igazi célját fedik el. Az anya-lány kapcsolat így univerzális, egzisztencialista problémákat kiveséző történetté formálódik. Élni akarás, nyitottá válás kontra félelmetes dogmatisztelet oppozíciójáról ad hírt az I Am Mother. A Lány tényleges ismereteket kíván szerezni a kinti, apokaliptikus holt világról – csavarként épp ekkor jön a képbe a szintén névtelen Nő. Csinos háromszög-reláció rajzolódik ki: míg Anya passzív-agresszíven, intelligenciájára apellálva épp a tényleges megélés, a nagybetűs Élet ellen szónokol, addig a Nő és a Lány között profán mentor-tanítvány viszony, sőt, barátság, intimitás kezd bontakozni, vagyis Sputore, illetve Michael Lloyd Green forgatókönyvíró humanizmussal gazdagítják a mesét. Kár azonban, hogy felvetésük csupán eddig tart, a film innentől kevesebb lesz, mint részei összessége. Rövid időre úgy tűnik, ólomsúlyú, pszichológiai fordulópontokkal szembesülünk, ám a cselekmény folyton negálja magát és kényelmesen, bátortalanul visszahúzódik az ezerszer lerágott klisék terepére.

Clara Rugaard figyelemreméltó tehetséggel lavírozgat a Lány szerepében, Rose Byrne bársonyos hangja nagyszerűen támogatja a Weta Workshopnál dolgozó motion capture-színész Luke Hawker mozdulatait, ahogy a kinti halálbirodalomból betoppanó, anya-lány burkot tépő idegent játszó Hilary Swank is kellemes percekkel jutalmaz – mégsem áll össze a film, széteső epizódjai a korrekt színészi alakítások dacára sem feledtetik a mind fésületlenebb rendezői és írói húzásokat, az I Am Robot lassan B-filmes megoldások vizeire evez. Slasherbe illő üldözés, bujkálás nyomai ütik fel a fejüket A nyolcadik utas: a Halál után szabadon, a függetlenedő Lány és a lassan magára találó, sérült Nő kedélyes párbeszédeit ócska suspense-technika keretezi. Belső konfliktusok helyett külső összetűzések kezdenek dominálni, így az olykor felvillanó érdekesebb dilemmák is egyre kevesebb súlyt kapnak, legfeljebb mutatóban szüremlenek a cselekménybe gondolatfoszlányok az anya-lány alá-fölé rendeltségen nyugvó tekintélyelvűségét, bizalmatlanságát zárójelező összeborulásról, a Lány sajátos coming-of-age story-járól és érzelmei, rátermettsége révén egy új élet, mi több, jövő szárba szökkenéséről.

Szenvedélymentes darab az I Am Mother. Húzós, kockázatot rejtő témái elől rendre visszatáncol, holott rengeteg okos észrevétel tűnne ki belőle, Sputore dagadó kebellel fejest ugorhatna a rétegzett karakterológia, érett történetvezetés számolhatatlan potenciállal kecsegtető drámai örvényébe. Ráadásul hiába állapodik meg a sablonokon, a csaknem két órás film messze nem olyan sodró lendületű, ügyesen vágott és hangulatos, hogy feledtesse a súlyos gyermekbetegségeket, mindezek sokkal inkább ráirányítják a figyelmet az ordító problémákra. Így legfeljebb csak a kötelező sablonok beemelése révén tudjuk, milyen rendezői és írói szándék rugdossa előre a történetet, fél füllel hallunk arról, Sputore tényleg a „Mi teszi az embert emberré?” ősrégi kérdésére keresi a választ, ám bizonytalanságai sajnálatosan felülírják a gondolatkör részletes, árnyalt kibontását.

Igaz, újfent érdekes, kiaknázatlan lehetőségeket kínál az optimistára, az ember kezdeményező, életet adó/ földanyai tevékenységére kihegyezett finálé, e befejezés is rendkívül jellegtelennek, súlytól fosztottnak hat – az I Am Mother addigra thrillerbe illő csavarokkal színezte a zárlathoz vezető utat (némileg hasonlóan, mint a kényes felvetéseit primitív horror-effektekkel agyoncsapó, Richard Stanley-féle M.A.R.K. 13), holott épp önmegtartóztatóan, valódi gondolatokra esküdve kellett volna célba juttatnia magát.

Szabó Ádám

I Am Mother (2019)

Rendező: Craig Sputore

Szereplők: Clara Rugaard, Rose Byrne, Luke Hawker, Hilary Swank, Hazel Sandery