Egy baráti társaságban globális problémákról beszélgettünk, valaki azt mondta, hogy ha a kilenc milliárd ember mindegyike csak egy műanyaghulladékot eltakarítana, megoldódna a szemét probléma. Mindenki helyeslően hümmögött, én dühöngtem és megkíséreltem őket a numerikus szemlélet – amelynek áldozatául estek – titkaiba beavatni. Elképzelek egyetlen egy embert, akivel felveszem a kapcsolatot és meggyőzöm, vegyen fel egy eldobott petpalackot. Ezután az egyetlen sikeres esetemet beszorzom tetszőlegesen nagy számmal, ezerrel, millióval, milliárdokkal és azt hiszem, hogy a szorzat a valóságban is működik. Lesz ezer, millió, milliárd kívánalmaim szerint viselkedő ember. Ha gyerek az illető, a rábeszélés esetleg már elsőre sikerül, ha felnőtt, akkor már kétséges. Ha például főpap, miniszter, szabadidejében orvos, miniszterelnök, meg se értené, miről van szó. Megfelelő kommunikációval, ügyes rábeszéléssel egyenként sok embert meg lehet győzni valamely közügy fontosságáról, de ahogyan szorzódik a megfelelően viselkedő emberek száma, ugyanúgy kell szorzódjék a rábeszélésbe fektetett munka, ezért hibás a numerikus szemlélet. Milliókat, milliárdokat nem is lehet valamiről személyes kommunikációval meggyőzni, erre megfelelő technikák alakultak ki már réges-régen. A prédikáló pap és a hívőket átölelő egyházi kultúra egyszerre akár néhány száz embert is elért, hosszú távon milliókat, noha változó, nem túlságosan magas sikerrel. Vajon egy százmilliós társadalomban a populáció hány százaléka alakult bűnbánó, erkölcsös, istenfélő emberré, aki nemcsak templomba járt, hanem otthon is gyakorolta a hallottakat? Történelmi tapasztalatok szerint a legtöbben szemezgettek a hallott intelmekből és igyekeztek elkerülni a fáradságos, lemondással, esetleg anyagi veszteséggel járó tanításokat.
Modern időkben a média szolgálhatna a meggyőzés technikai eszközeként, nagyon hatásos is a politikában, a marketingben, de a társadalmi jóban kétséges a szerepe. Lényeges, hogy a milliókat érintő rábeszélés funkciója alapvetően megváltozott. Ha például a televízióban bemutatnak egy házaspárt, akik rafinált technikákkal elérték, hogy havonta csak néhány száz gramm hulladékot produkáljanak, a fontos hatás nem az, hogy mindenki utánozza őket, mert ez lehetetlen, de példájuk, a róluk szóló különös történet fogékonnyá teszi az embereket a gondolatra, hogy magasabb szerveződési szinten tenni kell valamit a hulladék csökkentése érdekében. Ha elég hosszú és alapos a meggyőzés, akkor elfogadnak, esetleg kikényszeríthetnek olyan állami intézkedéseket, amely segít a problémán, bár az emberek személyes életében hátrányokkal jár.
Vagyis a meggyőzés személyes szinten működik, de a tett, a megfelelő viselkedés már magasabb szinten kell végbemenjen. Lelkes aktivisták időnként felbuzdulnak és megtisztítanak egy kisebb területet a szeméttől, a média kiemelten figyeli tevékenységüket. A valódi cél nem az, hogy mindenki menjen szemetet gyűjteni, hanem, hogy a megfelelő állami, politikai szervezetek rászánják magukat a probléma technikai megoldására. Ehhez pénz, politikai akarat, társadalmi támogatás szükséges. Az egyén szerepe a társadalmi támogatásban történő részvétel, és elhanyagolható, hogy ő személyesen takarít-e.
Rengeteget beszélünk az éghajlatváltozásról, statisztikai adatok szerint arra a kérdésre, elhiszi-e, hogy emberi tevékenység következménye, Izlandon a megkérdezettek 98%-a adott igenlő választ, az USA-ban 45%. Addig nem várható a felmelegedés megállítására globális hatású emberi intézkedés, amíg az emberiség nagyobb része el sem hiszi, hogy szükséges és lehetséges a beavatkozás. Nem attól lesz alacsonyabb a globális felmelegedés, ha valaki a saját jelentéktelen széndioxid-termelését valamiképpen csökkenti, nem autózik, nem használ hagyományos tüzelőanyagot, hanem attól, ha olyan politikát támogat, amely társadalmi szinten alkalmazható megoldásokat szorgalmaz.
Csányi Vilmos
