Európai vakáció

PÓKEMBER: IDEGENBEN
Véget ért a Marvel-univerzum harmadik fázisa. Jóllehet, a tényleges pontot az áprilisban felfordulást okozó Bosszúállók: Végjáték nyomta oda, a Rendőrautót dirigáló Jon Watts második hálószövő-kalandja így is helyre szórakozás – hovatovább magával ragadóbb, mint az eposzinak szánt, de oktalan humorizálásba fulladó Thanos-megalomániák. Az Idegenben nemcsak az ún. Infinity Saga legvégére tűzött pofás kis epilógus, hanem önmagában is szellemes, de hangsúlyos pontokon érett kalandmozi… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

PÓKEMBER: IDEGENBEN

Véget ért a Marvel-univerzum harmadik fázisa. Jóllehet, a tényleges pontot az áprilisban felfordulást okozó Bosszúállók: Végjáték nyomta oda, a Rendőrautót dirigáló Jon Watts második hálószövő-kalandja így is helyre szórakozás – hovatovább magával ragadóbb, mint az eposzinak szánt, de oktalan humorizálásba fulladó Thanos-megalomániák. Az Idegenben nemcsak az ún. Infinity Saga legvégére tűzött pofás kis epilógus, hanem önmagában is szellemes, de hangsúlyos pontokon érett kalandmozi.

Igaz, Watts nem is függetlenítheti magát az előzményektől. Rögtön a Whitney Houston-slágerrel aláfestett stúdiólogó/ nekrológ tudatja velünk, mire számíthatunk a következő 120 percben: a második rész egyszerre habkönnyű tini-szösszenet kamaszokat gyötrő problémákról szerelembe eséstől barátságon át felelősségvállalásig, ugyanakkor sodró lendületű, Peter Parker mitológiájához totálisan hű szuperhősfilm is. A „nagy erő nagy felelősséggel jár” mantrán túl ugyanis, az első rész szellemiségét követve ismét bepillantást nyerünk egy tizenéves hétköznapjaiba: az Idegenben a csettintés és egyéb világrengető kalandok után a főfigura óhajtott nyugalmát zárójelezi, helyesebben arról számol be, hősünk mennyire szeretne végre a korabeliekkel együtt lazulni, mégsem teheti. Válogatott gonosztevőkkel zajló haddelhaddok lökhetik csak be őt a felnőttkor kapuján – plusz Watts és írótársai az apakép-keresést sem iktatják ki az egyenletből. Nagy hangsúly kerül Tony Stark önfeláldozó halálára, Vasember örökségére, illetve a biológiai apa nélküli, félig-meddig gyökértelen, nagynénjére és legjobb cimborájára támaszkodó Peterre.

Többen osztoznak a potenciális apa szerepkörén: az Idegenben szerint a főhős le kívánja rázni magáról a béklyókat, az eddigieknél zordabb Nick Fury azonban ezt nem engedi, részéről a nagykorúvá lényegülés tettrekészséget, szabálykövetést takar, míg a S.H.I.E.L.D. szolgálatába álló, dimenziók között utazó Mysterio egyszerre laza és komoly életfelfogása jóval közelebb Peter elvárásaihoz. Sokáig háttérbe szorul a baráti, romantikus, családi szálak kibogozása – a Pókember: Idegenben csaknem 1 órán át pergő, kémfilm-narratívával (maga a rendező is a Spionfiókát tekinti ihletadónak) üzemelő poénos epizódok füzére, a velencei, prágai snittek és a hozzájuk köthető fejetlenségek csodák csodájára mégsem gátolják az élvezetet. Látszólagos hibájából kovácsol erényt az aktuális rész: jóval könnyebb bólintani az oldottságra egy svungos beszólásokat eregető, hol éretten, hol kétbalkezesen zűrökbe keveredő vagy gonoszokat megállító kamasz kötélhúzásait látva, így az Idegenben tényleg ismeri a főszereplőjét. Parker önmagát igyekszik definiálni, ekképp a haverja és az intelligens szőke szépség között szövődő románc, vagy az újrafazonírozott MJ-vel zajló szarkasztikus és lamúrban dús viták Peter Parker kaotikus belvilágának metaforáiként hivatottak gyönyörködtetni a Rialto-híd, a vaporettózás, illetve a Károly-hídi screwball-séta szövevényében.

Komédiaként legalább annyira hatásos az epizód, mint nagy költségvetésű látványpornóként: az Elementálokkal zajló, olykor követhetetlenre vágott és feleslegesen nyújtott csaták egyszer sem tartják vissza a tini-bénázásokból fakadó helyzetkomikumot vagy a drámai amplitúdót, és viszont. Organikusan szövődik egybe akció és limonádéba illő karakterfestészet – idővel vagy kezdettől fogva pontosan erről feledkeztek el Raimi és Webb nekiveselkedései, míg a Marvel nagyon helyesen ráébredt a mágia lényegére, így a túlzottan komolyan vett Thor: Ragnarök után a Pókember: Idegenben nyújtja igazán azt, amivel Taika Waititi csillagközi-videojátékos havermozi-rohanása adós maradt. Mást is rejteget a tarsolyban a kurrens felvonás: hosszabb kihagyás után ismét legalább részben érthető motivációjú gonosszal örvendezteti a jónépet. Igaz, a film egyetlen nagyobb csavarja szintén az ő személyével áll összefüggésben, mégsem elnagyolt vagy rajzfilmszerű szózatok bántják a fület, hanem egy tisztességesen kidolgozott opponens ront a világra – ténykedésein keresztül pedig nemcsak Peter nevelődéstörténete kap újabb gellert, netán az apamodell-kérdéskör tűnik árnyaltabbnak. A Pókember: Idegenben a CGI-destrukciók nyelvére fordított bizalmatlanságról, hazugságról, illúzióról biflázza személyközi perlekedésekként is értelmezhető téziseit. Vagyis például arról, hogy amíg Tony Stark relatíve engedte Peternek a könnyed, hálókon függeszkedő csatatérre szambázást, addig Nick Fury csak aktákat tologatva, morcosan, parancsolgatva nevelné őt férfivá, a főgonosz (aki egyébként az előző rész Keselyűje után megint egy Stark által perifériára hajított, dühös szakmunkás) pedig egyenesen az életére törne holografikus trükkökkel, harci drónokkal és megtévesztéssel. Watts déli gótikájú bűndrámája/ fekete komédiája és John Hughes-beütésű első szuperhős-kísérlete után egyre monomániásabb, felvetéseket értőn kommunikáló tinifilm-direktornak tűnik.

Ujjakat tördelve várhatjuk a harmadik részt: ez a fejezet ügyesen pontot tesz a Vasemberrel, Amerika kapitánnyal dominált előző 22 filmre, az utalások hálója csaknem pókemberi mértékben szövi át a cselekményt, de a következő epizódnak már ildomos újdonságokkal szolgálnia. Erre szerencsére minden esély megvan. A Pókember: Idegenben elején az ifjú Parker tudomásul veszi: ha az egész világ rájön a kilétére, többé nem létezik. Ned, a jóbarát, May néni és egy kurrens epizódbeli mellékszereplő leleplező pillanatai után végképp működésbe lép az e szálra vonatkozó fokozás-elv, hirtelen gigászira nőnek a tétek – a belátható idő múlva érkező újabb részben Pókember a soros szupergonoszon kívül teljes környezete csalódott fejcsóválására is kénytelen lesz reagálni.

Szabó Ádám