Filip Tamás versei

Mind közt a legközelebb

Árnyak lengő terhe alatt ül a kertben,

és a fény zöld palackjából tölt magának.

Megvilágosítja benne a vért: hogy

a bordái alatt összepréselt szervei

egy darabig jobban lássanak.

Kimenekült a tülekedésből,

átmenetileg se legyen középpont,

ne múljon rajta semmi.

A nyárkohó salakja a város utcáin

szétterül, savanyú füstjén arcok

aszalódnak. Az övét feszesen

tartja egy száraz mosoly. Mintha egy

íjászé lenne, aki fegyver nélkül

gyakorol, célra tart, a célt elveszíti,

pedig csak hátra kéne fordulnia.

Nagyító alá tesz mindent, mit eddig

írt: csak a burjánzó részletek látszanak.

Mindenből csőd lesz és közelkép.

S hogy mi lesz mind közt a legközelebb?

Talán az elkerülhetetlen magyarázat,

kipusztult nyelven elhangzó igaz beszéd.

Hidegmeleg

Mintha egy régi film kelne

életre körülötted: cinema

verítékben úszik a nyár,

kívül a bőröd, alatta inged –

nem tudod kigombolni többé.

Úgy írta magát beléd a nagy

kísérlet, hogy néha már azt hitted,

sikerülhet. Pedig a taglejtésed

nem takar belőled semmit,

mindig is kilátszott igazi

éned. Csak azért mentettek föl,

mert tudták, magadat már

úgyis börtönbe küldted.

A labirintus eltévedt

önmagában, egy ravasz kis

róka kéne, hogy kitaláljon.

Mennél utána szépen, hátha

szivárvány, vagy tiszta, világos

kávéház vár odakinn. Ha meg

oszlató ék, legfeljebb beállsz

az ellened tüntető tömegbe.

Megjelent a Tiszatáj 2011/12. számában