Az új nemzedék

TOY STORY 4.
Noha a Toy Story-trilógia 2010-ben végérvényesen lezártnak tűnt egy rendkívül komplex, felnőttet, gyereket is hasonló érettséggel megszólító búcsúrésszel, pusztán a negyedik rész léte jelzi, sajnos tévedtünk – az Álomgyár ezúttal sem óhajainkat kívánta celluloidra préselni, csak zöldhasú-gyarapítás izgatta, ennek jegyében nézhetjük, mi történt a hozzánk nőtt „ólomkatonákkal”, Woodyval, a cowboyjal, Buzz-zal, az űrhajóssal és a többiekkel… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

TOY STORY 4.

Hollywood sosem alszik. Érzékeny hattyúdalba ritkán fog (Logan), ha pedig mégis az utolsó bevetésre koncentrál valamelyik A-ligás stúdió, gigászit kell szólnia a végső összecsapásnak (Bosszúállók: Végjáték). Noha a Toy Story-trilógia 2010-ben végérvényesen lezártnak tűnt egy rendkívül komplex, felnőttet, gyereket is hasonló érettséggel megszólító búcsúrésszel, pusztán a negyedik rész léte jelzi, sajnos tévedtünk – az Álomgyár ezúttal sem óhajainkat kívánta celluloidra préselni, csak zöldhasú-gyarapítás izgatta, ennek jegyében nézhetjük, mi történt a hozzánk nőtt „ólomkatonákkal”, Woodyval, a cowboyjal, Buzz-zal, az űrhajóssal és a többiekkel.

A Pixar-holdudvar Agymanókjában szinkronizáló, valamint annak rövidfilm-folytatását, a Riley első randija?-t jegyző Josh Cooley CGI-animált epizódja a nagystúdiós (Creed) vagy mini major portékaként (Rambo V.) elénk rakott Stallone-opuszok stíljében a sorsfordító pillanatok után éldegélő főhősöket ábrázolja. Unalom ehetné őket, de anélkül nem lenne film, minimalista ötletbörzére nem kíváncsi a fősodorbeli közönség, így a Toy Story 4. újabb ürügyet talál egy sosem kívánt folytatáshoz. Lévén Andy, a játékok eredeti tulajdonosa csaknem 10 éve főiskolára ment és az eltelt időben végképp belépett a felnőttkor kapuján, a készítőgárda ezúttal Bonnie-t, a lelépett ember-főhős kishúgát avatja nézői szócsővé. Kislányszemszögből csodálkozhatunk rá a beszélő, izgő-mozgó játékok újabb odüsszeiájára: a nemi perspektíva módosulása egyfelől trendet lovagló húzás, másfelől a kortárs hollywoodi dramaturgia egy másik íratlan szabályára, a régi héroszokat leváltó új protagonisták (vö.: a Marvel-univerzumban Vasember örökébe lépő Pókember) színrelépésére reflektál. Bonnie azonban korántsem nőtt annyira a szívünkhöz, mint az eredeti gazda, így a bábukhoz fűződő viszonya sem olyan átélhető.

Cooleyék dúsításelvvel próbálnak életet lehelni a folytatásba. Újabb játék, a kislány óvodai tartózkodásakor készített kanálvilla, Villi kerül centrumba, az ő visszaszerzéséért és rajta keresztül Bonnie lelki üdvéért folyik a másfél órás játszma, de az új karakter csak jópofizó, mutatóban beillesztett CGI-alak – a Toy Story 4.-ből iszonyatosan hiányzik a játékokat antropomorfizáló karakterrajz vagy akár a nagy műgonddal szerkesztett, eleje-közepe-vége struktúrájú forgatókönyv. Különleges adottságú, alapvető tulajdonságokra redukált kabalák bonyolódnak nyaktörő szituációkba: a Bonnie-n segíteni próbáló kanadai motoros kaszkadőr ugyan lelki válságban szenved, mégis csak hatalmas ugratásokat, laza beszólásokat engedélyez neki az újabb felvonás, a főgonosz-szerepbe emelt ’50-es évekbeli baba, Gabby Gabby feminin Don Corleone-alakmásként tekintélytől fosztva ül egy helyben szárnysegédjeivel. Régi liblingjeink olykor kinyitják a szájukat vagy fizikailag aktivizálódnak egy lenyűgözőnek szánt akciójelenet kedvéért, de elveszítik régi sármjukat, Krumplifej, Rex, de maga Buzz is csak muzeális kacatokként porosodnak, akikre érdektelen pillantást vet az unott mozinéző. Cooley a látványosságokért fokoz hatást, dörgős szereplőpillanatokért soha, kínos a rengeteg átlátszó suspense-betéten (megáll a kocsi, visszafordul, ott a játék, eltűnt a játék, vissza kell menni, továbbhaladhatunk) nyugvó szcéna, és bár a direktor előtérbe helyezi Woody és eltűnt szerelme, Bo Peep románcát, melodrámájuk alig lendül túl a kötelező paneleken.

A cowboy és Bo parlagon heverő, a feminista-szálat bátortalanul kibontó relációján túl a Toy Story 4. hellyel-közzel egyben tartja aktuális témáit, a barátságot és a feltétel nélküli ember-játék kötődést. Az első és a második rész játékokat fenyegető hús-vér karakterei után a harmadik és negyedik fejezetek játékokból faragnak antagonistákat: a Toy Story 3. börtönőrként ábrázolt, hátrahagyottsága miatt bús Macója után ismét egy szeretethiányát ridegséggel kompenzáló ellenlábast kapunk Gabby Gabby személyében. Néha, az ő jobban eltalált pillanataiban valóban érezzük, ügyesebb rendezővel és forgatókönyvvel miről is szólhatna a Toy Story 4.: a szimbolikusan egy antikváriumban kalandozó hősök ugyanolyanok, mint bármelyikünk, kedves szavakra, meleg gesztusokra vágynak. Cooley tézise azonban csak fájdalmasan rövid időre villan fel, nagyítóval sem lelünk olyan hiteles, hatásvadászat nélkül érzelmes, katartikus nüanszokra (például az autóba pattanó Andy-től melankolikusan elköszönő Woody tekintetére), mint a harmadik részben.

A Toy Story 4. kockázatkerülő, szívet csupán ideig-óráig dobogtató, felejthető szösszenet. Haszonlesően adja meg magát a kortárs hollywoodi blockbuster-trendeknek, pontosan azok grandiózusnak tűnő, ám valójában üres frázisait puffogtatja – pedig a Pixar ős-franchise-a eddig épp a divattal ment szembe és így nyújtott valódi tétekkel, kalanddal, szereplőkkel bíró mesét, ha akarjuk, spielbergi, lucasi csodát kicsiknek és nagyoknak.

Szabó Ádám