11.12.
| Tompa Andrea nyitja meg a 16. Verzió Filmfesztivált >>>
11.12
| Lásd élesebben! >>>
11.07.
| Asztali beszélgetések… – Beszélgetés a művészetről Matzon Ákossal >>>
11.07.
| Legéndy Jácint költő performansza a Berlini Falnál >>>
10.28.
| Sikerdarabok érkeznek Szegedre a következő hónapokban >>>
10.24.
| Asztali beszélgetések… – Toronyi Zsuzsanna és Závada Pál >>>
10.22.
| Velence után a Titanicon, majd a magyar mozikban is bemutatkozik a Déva >>>
10.18.
| Mi is zajlik ma a fenntartható világunkban? >>>
10.18.
| Müpa – Virtus és Extázis >>>
10.18.
| Művek és Mi – vendégünk Kollár Árpád, Mécs Anna és Závada Péter >>>

10.17.
| New Flash >>>
10.10.
| Plusz előadás a Jézus Krisztus Szupersztárból a Dóm téren >>>
10.10.
| Olga Tokarczuk és Peter Handke kapja a 2018-as és a 2019-es irodalmi Nobel-díjat >>>
10.09.
| Elhunyt Vekerdy Tamás író, pszichológus >>>
10.07.
| Megjelent a Határtalan Régészet őszi száma >>>
09.30.
| 10 éves a Duda Éva Társulat >>>
09.24.
| Még három napig lehet jelentkezni Szilasi László szépírás kurzusára >>>
09.22.
| Meghalt Sára Sándor, a nemzet művésze >>>
09.13.
| Meghalt Konrád György >>>
09.07.
| Géczi János kapja a balatonfüredi Salvatore Quasimodo költőverseny fődíját >>>

Bakos András, Jahoda Sándor, Kocsis Klára, Szakállas Zsolt, Székelyhidi Zsolt, Tönköl József, Turczi István versei
Antal Balázs prózája
Beszélgetés Konrád Györggyel 
Autopsia – A feldarabolt Isten rekompozíciója
Bajnok/Süllyesztő – Újabb eredmények a Hajnóczy-hagyaték kutatásában

>>>

SZABÓ GÁBOR TÖRTÉNETEINK VÉGE C. KÖTETÉNEK BEMUTATÓJÁRÓL
Élettörténet és emlékezet – ezek voltak a hívószavai a a Magyar Könyvkiadók Napjának, mely idén harmadik alkalommal került megrendezésre a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán. Szabó Gáborral Történeteink vége című könyvéről és az emlékezéspolitikáról Melhardt Gergő beszélgetett… – TASKOVICS VIKTÓRIA BESZÁMOLÓJA

>>>

Bán Zoltán András: A törvénytelen lány
2019.06.30 - tiszatáj

(EGY KÉSZÜLŐ KISREGÉNY ELSŐ FEJEZETE)

195… késő őszén, talán este kilenc óra tájban, a budapesti követségi negyed egy csendes mellékutcájában álló villában, melyet (állítólag) a szovjet nagykövetség bérelt a Magyar Népköztársaság kormányától, éppen vacsorához készülődtek a lakók, vagyis a mintegy 43 éves Alekszej Szemjonovics B…, a szovjet nagykövetség külgazdasági ügyekért felelős első titkára (más források szerint inkább másodtitkára, megint mások szerint titkos ügynöke, ami persze, mondják egyesek, nem mond ellent az előző állításoknak); felesége, a 26-ik életévét nemrég betöltő Uzsoky Katinka, aki az egyik, főként az orosz klasszikusokra szakosodott magyar könyvkiadónál dolgozott kézirat-előkészítőként; továbbá a fiatalasszony egy távoli, középkorú (lehet, hogy erdélyi?) rokona, akit mindenki csak Pistának szólított (még a sokéves budapesti tartózkodás ellenére magyarul eléggé törve beszélő Alekszej Szemjonovics is); valamint a házvezetőnő és mindenes, Emma néni, aki korábban (bizonyos hírek szerint) egy patinás (az elmúlt időkben szinte a szó szerint felmorzsolódott) grófi családnál szolgált nevelőnőként, és aki a legkevésbé sem szerette, ha Emma néninek szólítják, amit kétségkívül indokolni látszott, hogy a források szerint az alább következő események idején mindössze 42 vagy legfeljebb 45 éves lehetett, és mozgásában, hajviseletében, öltözködésében és teste egész zaklatott magaviseletében inkább bakfisosnak, mint nénisnek (vagy netán tantisnak) hatott, és aki most – (a szakadatlanul slágereket és magyar nótákat sugárzó rádióval együtt dúdolva) – amolyan fiatalasszonyos (netán menyecskés…) lendülettel éppen azon volt, hogy kimerje a maga által készített, nem túlzottan gazdag, de az akkori körülményekhez mégis szinte fejedelminek (vagy cárinak…) nevezhető levest az egyszerű vászonterítővel fedett asztal közepét elfoglaló – (és valószínűleg a villa előző, feltehetően szélsebesen menekülni kényszerült tulajdonosától a vitrinben hátramaradt) – herendi porcelántálból, amikor erős kutyaugatás, továbbá csizmásnak vélhető lábak dobogása hallatszott a lépcsőbejárat és az előszoba felől, majd kisvártatva a kivágódó ajtón át az orosz nemzetiségű, de magyarul kiválóan beszélő kertész és portás (Zahar bátyuska) zuhant be véres fejjel a szobába; pár pillanatig még imbolygott, aztán teljes hosszában végigvágódott a vacsoraasztal előterét beborító, jelentős értéket képviselő perzsaszőnyegen, amelynek bámulatos mintái közt aztán pár rángás után kiszenvedett, de előtte még sikerült végszavait belehörögnie az immár mellette térdelő Alekszej Szemjonovics halottian sápadt arcába: „Kazbek…”

– Kazbek! – kiáltott fel szinte túlvilági hangon Alekszej Szemjonovics. – Kazbek… – susogta utána Katinka; – Kazbek?! – motyogta maga elé döbbenve Pista.

– Kazbek, bizony! – sikoltotta örömteljes hangon Emma néni, és azzal a szobába farkcsóválva beiramló hatalmas farkaskutya felé tárta karját, és már éppen átölelte volna bundás nyakát, ámde az állat sértődötten, vagyis inkább megvetően fordította el nemes magyar fejét, hogy rajongó szemekkel inkább az ebédlőbe mögötte, ám ezúttal két lábon, behatoló további élőlényeket lesse sokféle alázattal; közülük is mindenekelőtt: egy inkább tömzsi, mint vékony, erős bajszú, kurtán rövid, zöld viharkabátot, valamint sáros, fekete csizmát viselő, kezében pisztolyt lóbáló középkorú férfit, és vele két fiatalabb társát némileg hasonló öltözetben, szintén felfegyverkezve, szintén sárosan, harsányan kurjongatva, életvidáman üvöltözve, feltehetően borközi, sörközi, ámde mindenképpen még pálinka előtti állapotban, és hogy ez ne maradjon így, arról vezetőjük, Konczek – a szóbeszéd szerint a barátainak egyszerűen csak Kocka – gondoskodott, amennyiben felragadta az asztalról a durvára vágott jégtömbök közt fekvő vodkás üveget, és azzal a felkiáltással, hogy „látjátok, proletár magyar testvéreim, ez az egyetlen dolog, amivel a nyakunkra mászott szovjet hozzájárult a népjóléthez”, lecsavarta a palack kupakját, nagyot kortyolt az üvegből, és aztán tovább lökte társainak; majd ezt követően az asztalhoz ment, lekapott onnan egy rántott csirkecombot, kettőt-hármat beleharapott, és a még így is sok húst tartalmazó csontot az előtte szinte vigyázzállásban figyelő Kazbek kutya felé hajította, aki láthatóan roppant élvezettel roppantotta ketté a váratlanul érkezett második vacsorát; és miután végzett, a fényes szőrű állat odatelepedett Konczek, azaz Kocka lábai elé, és adoráló szemekkel várta, hogy a továbbiakban mit kíván tőle önként választott új gazdája; de ez ügyet sem vetett rá, csak odaintett a társainak, hogy „takarítsátok el ezt a dögöt”, értve ez alatt Zahar bátyuska tetemét.

Alekszej Szemjonovics, látva hű – (a szóbeszéd szerint kedvenc költője, Mihail Lermontov egyik fő témájáról elnevezett) – kutyája rút és szinte felfoghatatlanul sebes ütemű árulását, majdnem az eszét vesztette a fájdalomtól, ám fegyelmezett államhivatalnokhoz méltó módon erőt vett magán, és nem tett semmit, pontosabban csak annyit, hogy visszatántorgott és visszaült (pontosabban: -rogyott) az asztalhoz, ugrásra készen várva az elkövetkezendőket.

Ámde szívbéli gyötrelmeit csak fokozta, amikor elnézte felesége, Uzsoky Katinka testjátékát és különösen arcát, aki a vacsoraasztalnál oly fenséges nyugalommal ült, mintha az előbbiekben mi sem történt volna, miközben jéghideg és némi megvetéssel telt tekintettel méregette a perzsaszőnyegen mindenféle testnedveiben heverő és azokból még jelen pillanatban is dúsan kiadó Zahar bátyuska hulláját, akit életében, jutott most hirtelen eszébe Alekszej Szemjonovicsnak, Katinka soha nem kedvelt, sőt kimondottan utált, spiclinek, vagy másként szólva, szaglásznak tartott és gyakran így is nevezett; besúgó volt a szemében, egy spion, akit meglehet, éppen Alekszej Szemjonovics B… kért fel szimatolásra, legalábbis Katinka szerint (gondolta Alekszej Szemjonovics B…); ámde – (szőtte tovább gondolatait Alekszej Szemjonovics) – ez nagyfokú tévedés volt, mivel Zahar bátyuska, a régi, sok harcban edzett követségi alkalmazott, feltehetően éppenséggel az ő, vagyis Alekszej Szemjonovics megfigyelésével volt megbízva; másrészt éppoly alkalmatlannak bizonyult volna erre a szerepre, azaz Katinka kifürkészésére, mint Pista és Emma néni, lévén az előbbi földije és titkos vagy nem is annyira rejtett rajongója a fiatalasszonynak – (amit az orosz titkár gond nélkül megértett, sőt támogatott, hiszen a magyar Katinka, a maga szeplőkkel pettyezett pikáns orrával, vörösesszőke loknikba rendezett hajával, zöldes macskaszemével, mindig nedves fogsorával és üdén szentimentális, ámde pimaszul hullámzó szájával a közmegegyezés szerint is roppantul izgató nő volt, vagy az Alekszej Szemjonovics által nemrég tanult magyar kifejezés szerint: jó bőr) –, míg az utóbbi, azaz Emma (néni) inkább amolyan nőcinkosa (úgyszólván kebelbarátnője) volt Katinkának, amennyiben ragyogóan keményített szoknyáiban és tarka blúzaiban szakadatlanul ott zizegett az asszonyka körül, ha az éppen egy követségi, netán parlamenti fogadásra szánt toalettjét készítette; egy operai bemutató előtt sminkelési tanácsokat, szépészeti praktikákat susogott fülébe, melyeket feltehetően előző bizalmasától, az időközben deklasszálódott (sokak szerint simán agyonvert) grófnőtől – (és annak orálisan, análisan és vaginálisan egyaránt többszörösen megerőszakolt, és végül feltehetően tarkón lőtt grófkisasszony lányától) – lesett el, és aki – mármint Emma néni – folytonosan azon volt, hogy a szerinte pusztán a véletlen uralta világ kérlelhetetlenül bekövetkező változásai miatt mintegy készen, amolyan tetszés szerint formálható tésztaként a kezébe adott vagy pontosabban került jelenlegi úrnőjét, azaz Uzsoky Katinkát körülrajongja, szépségét a határokon is túlfokozza, túlemelje; és ekként persze magának is biztosítson némi csinosság-, kívánatosságadagot, amire – (gondolhatná Alekszej Szemjonovics, aki ekkor már felállt az asztaltól és indulataitól megőrjítve szinte reszketett) – tulajdonképpen semmi szüksége, hiszen afféle ízlésesen töltött galambként Emma ugyancsak számos férfitekintetet vonzott; mint például most a Cibala becenevű (úgy hírlik, valódi személyazonosságára sosem derült fény) bőrkabátos fiatalemberét, aki le sem tudta venni a szemét az egykori társalkodónő zsabós-habos blúza alatt fogolymadárként pihegő kebleiről, de akit aztán Kocka egyetlen füttyszava kijózanított, és társával – (aki a keresztségben a Majticsek Csaba nevet kapta, de akit, mi sem természetesebb, mindenki csak Macsek néven ismert és szólított, és aki szerteszét meredő bajuszával valóban emlékeztetett némileg egy viharvert macskára) – haladéktalanul hozzáfogott Zahar bácsi még mindig erősen nedvedző (és, mi tagadás), szagló tetemének elszállításához; és már meg is ragadták egyfelől a lábait, másfelől a karjait, hogy kihurcolják a kertbe, de mivel ez nehezen sikerült, Macsek és Cibala úgy döntött, hogy inkább a remek perzsaszőnyeg két végét fogják meg, és azt úgyszólván hordágynak használva szállítják ki a hullát a kertbe, azaz egykori munkahelyére; ám ekkor Alekszej Szemjonovics elrugaszkodott az asztaltól, Koczka felé ugrott, miközben előrántotta úgynevezett szolgálati fegyverét, és már éppen meg akarta húzni a ravaszt, amikor ellenfele egy villámgyors mozdulattal kiütötte kezéből a revolvert, mely útra kelt, belerepült a levesbe, ott nagyot csobbant, és elhalt Emma néni minden bizonnyal csíkszeredai módra elkészített ízletes vajgaluskái között.

Ugyanakkor viszont sajnálatos módon elsült, és majdnem telibe találta, de végül csak a homlokán horzsolta véresre a rokoni Pistát – (majd belefúródott a rádióba, mely ekkor végre elhallgatott) –, aki korábban meglepő fürgeséggel vetette magát Kocka és Alekszej Szemjonovics közé, és a „Nem! Nem! Nem!” kiáltást hallatva csapkodni kezdett maga körül; de hogy mi célból, az már homályba vész; meglehet azért kapálózott, mivel meg akarta akadályozni a további vérontást, vagy talán azért, mert ő maga akarta lefegyverezni a szovjetet, hogy ezáltal jó pontot szerezzen magának a háromtagú rablóbanda parancsnokánál (továbbá Katinkánál?!), vagy netán abból az okból, hogy éppen ellenkezőleg, Alekszej Szemjonovicsot akarta támogatni, és bátor vagy inkább vakmerő, sőt mi több ön- és közveszélyesen merész kitörésével voltaképpen az úgynevezett forradalmárok vezetőjét kívánta kiiktatni, netán likvidálni, vagy legalábbis némileg meggátolni abban, hogy a család ellen fordulva további erőszakos tetteket vigyen végbe, és így kedvező színben tüntesse fel magát az orosz titkárnál (valamint Katinkánál?!), akitől nemcsak a kenyere, de tulajdonképpen a sorsa is függött; ámde nem zárható ki az sem, hogy e három felsorolt indítóok mellett létezhetett egy negyedik, sőt ötödik is; arról nem beszélve, hogy különféle motívumok zagyva elegye ugyancsak lesben állhatott Pista kétségbeesett és szerfölött suta közbeugrása hátterében; mindamellett még talán az sem teljesen valószerűtlen, hogy egyszerűen csak elvesztette a fejét, és minden megfontolt (vagy később egyértelműen kitapintható és igazolható) ok nélkül, pusztán a szolgálatot felmondott idegei izgató rángatásaira lépett hívás nélkül a színpadra. Lett légyen volt bárhogyan is, annyi legyen elég és eltagadhatatlan, hogy Kazbek a fényes szőrű juhász nem mérlegelte mindeme okokat és okozatokat, nem latolgatta a felettébb törékeny, úgyszólván egyensúlyát vesztett helyzet kedvező és kedvezőtlen elemeit, sem a benne szereplők egymást kuszán keresztező lélektanát, hanem a tettet oly sok esetben köztudottan megölő okoskodás helyett a határozott cselekvés mellett döntött; és vészjósló morgását valóban tett követte, amennyiben rávetette magát a homlokát tapogató és kissé szédelgő Pistára, ledöntötte a földre – (egészen közel a nedveit lassan már teljesen elcsorgató Zahar bátyuska hullájához) –, izmos mancsaival leszorította a vállát, fölé hajolt, kivillantotta fogsorát, és a bajtársiasságtól szinte vöröslő nyelvét belelógatta rémülettől moccanni sem merő Pista arcába, melyre ekkor bőséges nyál is csorgott a kutyai pofából.

Ekkor Katinka fölnevetett.

Gyöngyöző kacagás volt, tavaszi felelőtlenséggel terhes, bohém virágillatokkal teli, de mégsem teljesen felhőtlen, hiszen olyan nevetés volt, mely folyton hajlott rá, hogy zokogásba forduljon (gondolta akkor és később számtalanszor, még nem sokkal a halála előtt is Kocka), üdítő és mindenkire – (kivéve természetesen Alekszej Szemjonovicsot, aki megszomorítottan és megalázottan roskadt vissza az asztalhoz és töltött ki magának és kortyolt fel azonmód egy vizespohárnyi vodkát, hogy kisvártatva rátöltsön) – frissen az arcába fröcskölt vízként hatott, vagyis sokkal inkább pezsgőként, és valóban: a hátravetett fejjel kacagó Katinka ekkor cinkos pillantást váltott Emmával, aki persze rögtön tudta, mit kíván tőle úrnője; kitipegett a konyhába, hogy aztán kisvártatva két palack híres, az akkori időkben csak a kiváltságosok által beszerezhető orosz pezsgővel térjen vissza, és akkor aztán Pista, akit Kocka egy legyintésére Kazbek – (jobban mondva az akkor már a Konczek által szinte másodpercek alatt a „Duna” névre átnevezett és csodálatosképp az új megszólításra azonnal engedelmeskedő kutya) – szabadon engedett, feltápászkodott a padlóról (Zahar bátyuska szomszédságából), és Emma néni csettintésére a tálalóból metszett poharakat vett elő, rárakta azokat egy, úgyszintén a régi háztulajdonos tulajdonát képező ezüsttálcára, Cibala egy gyakorlott mozdulattal lecsavarta a dugót; egy pukkanás, és hamarosan, Alekszej Szemjonovicsot, aki továbbra is a vodkában keresett vigaszt, kivéve, mindenki kezében ott szikrázott a jéghideg habzóbor, melyet Katinka beintésére fenékig ürítettek, és ekkor úgy tűnt, hogy a helyzet valamelyes nyugvópontra ért, és úgy tűnt, immár semmi akadálya annak, hogy a továbbiakban végre ténylegesen elkezdődhessen Zahar bátyuska földi maradványainak eltakarítása, gondolhatta feltehetően az összes jelenlevő.

De nem így Uzsoky Katinka, aki most felállt, megrázta vörösesszőke fürtjeit, felragadta az asztalról a még bontatlan pezsgős palackot, aztán a tálca után nyúlt, rátette a maga már kiürített poharát, valamint a habzóboros butéliát, odalépett Kocka elé, kivette a férfi kezéből az ugyancsak üres poharat, ráhelyezte azt is a tálcára, azzal magassarkú cipőjében is elegáns, egy pillanatra sem elbizonytalanodó, de sokkal inkább császárnőiesen határozott – (egyes feldolgozások szerint ringó, mások szerint egyenesen szinte vitorlázó, netán daloló) – járással elindult felfelé a lépcsőn, olykor megragadva és végig simítva a fafaragású ékítményekkel gazdagon díszített korlátot, haladt fölfelé a nyitott ajtókkal hívogató egyik szoba (mint később kiderült a hálószoba) irányába, a küszöbön egy másodpercre megállt, a válla fölött igéző (más emlékezők szerint: csábos; prolibb hangok szerint: tutajos) szemmel lenézett, le, a mozgását eddig is követő, és már szinte lábujjhegyen álló Kocka irányába, majd ajkai körül egy félmosollyal (melynek sugarai némileg Alekszej Szemjonovicsra is lövelltek) eltűnt az ajtó mögött, miként kisvártatva Kocka is, aki, ahogy mondani szokták (és sokan valóban mondták is): szinte megbabonázva, mintegy lázálomban követte az asszony kimondatlanul is hívó, mi több követelő vagy parancsoló szavát; és a dermedten ülő gyülekezet most fentről, a szoba mélyéről Katinka immár valóban parancsoló hangját hallhatta: – Ne csukd be!

Aminek aztán Kocka eleget is tett, így a társaság mintegy húsz percig (mások szerint volt az egy fél vagy egész óra is…) volt kénytelen hallgatni a fenti sötétből kiszüremlő hangokat; úgymint: legelőször egy palack durranását, aztán a kitöltött nedű csörgedezését, az összekoccintott üvegek csengését, később az ajkak zörejeit, azaz kortyintásokat, cuppanásokat, a levetett (ledobott?, egymásról letépett?) ruhák susogását, végül pedig a szenvedélyes együttlét minden hangzatos velejáróját, az ágy és a rajta szorgosan munkálkodók nyögéseit, a spontán kialakult rádiójáték szereplőinek egymáshoz intézett utasításait, felszólításait, kéréseit, követeléseit, könyörgéseit, esedezéseit, parancsait, valamint: hörgéseket, lihegést, zihálást, üvöltést, kiáltást, sikolyt, nyögést, végül pedig rövid csendet, melyet aztán ismét az előbb már hallott hangzavar követett – ki tudja, hányszor egymás után, melyhez a folyamatos kísérőzenét Emma (néni) dúdolása szolgáltatta, aki egy friss, de hamarosan egyre népszerűbbé váló táncdal refrénjét dünnyögte maga elé szinte jéggé fagyott monotóniával: „ahogy lesz, úgy lesz, ahogy lesz, úgy lesz”.

 

(Megjelent a Tiszatáj 2018. szeptemberi számában)

 


Címke: , ,
2019.10.20 - tiszatáj

PUCCINI EGYFELVONÁSOSOK SZEGEDEN
Egy estén, hármas oltárképnek képzelte el három egyfelvonásosát Puccini. Egy sötét, drámai, egy mennyei-lírai darab, és egy vágtató, szikrázóan szellemes komédia – hárman adják ki az egészet. Ám így erre ma kevés operaház vállalkozik. A három darab együtt kicsit sok a közönségnek, ráadásul az átdíszítést, a hosszú szünetet sem lehet megspórolni. Legutóbb az Erkel Színházban is csak a bemutatón hangzott föl mind a három mű, utána mindig csak kettőt lehetett választani… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

>>>
2019.10.19 - tiszatáj

A RENDSZER
Spanyolország az utóbbi időben előszeretettel mímeli a hollywoodi zsánerfilmek öntőformáit: az 1968–1975-ös aranykort követő horror-reneszánsz után egyre nagyobb teret kap a csavaros thrillerek honosítása. Oriol Paulo betyáros műfaji ujjgyakorlatait követően a románcban és sorozatgyilkos-thrillerben egyformán jártas Rodrigo Sorogoyen is letette a névjegyét, tavalyi politikai thrillerje részben adózik a hagyományoknak, ugyanakkor bizonyos pontokon el is mer térni azoktól… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.10.17 - tiszatáj

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
Aki már járt az utóbbi években a Millenárison az Art Market ideje alatt, tudja, hogy már az épület előtt és a parkban meglepetések, izgalmas köztéri alkotások, installációk fogadják. Idén sem unatkozunk az épület felé haladva, mozgó szobrokat látunk, élőket, égbe nyúló nyakkal, méhkast szimbolizálva, abroncsokkal, hófehér anyagokba burkolózva közöttünk sétáltak, de nem vesznek rólunk tudomást, ahogy egy szoborhoz illik […]

>>>
2019.10.16 - tiszatáj

PATAK MÁRTA: ENYHÍTŐ KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT
Minden ember egy kalitkába zárt hal: nem a megfelelő térben, nem a megfelelő időben létezik, mégis lubickol saját világának ketrecében. Akár ezt is sugallhatja Patak Márta 2017-es novelláskötetének borítója. Az Enyhítő körülmények között című kötet a Scolar Kiadó egy új sorozatában, a ScolarLive-ban jelent meg, mely sorozatnak két célja is van: az első az, hogy a pályakezdő alkotók teret kapjanak, a másik pedig azon „már bizonyított” szerzők új kötetének kiadása, akik eddig a megérdemeltnél valami miatt kevesebb figyelemben részesültek… – KOMÁROMI DÓRA KRITIKÁJA

>>>
2019.10.15 - tiszatáj

A MAOE DIMENZIÓK CÍMŰ KIÁLLÍTÁSÁHOZ
A címben megidézett Umberto Eco könyvére történő utalás nem a véletlen műve, hiszen végignézve a MAOE hatodik tematikus, gigakiállításának a DIMENZIÓK-nak a kolosszális terjedelmű anyagát (hatszázhúsz művész B1 méretben megjelenő reprodukcióival) a REÖK teljes teremsorát felvonultató enteriőrben a vizuális enumerációnak valamilyen hasonló euforikus érzése keríthet hatalmába, mint a három évvel ezelőtt elhunyt, jeles szemiotika tudóst, amikor szöveggyűjteménye előszavában kifejezésre juttatta a listák utáni hajtóvadászatának mámorító hatását… – NÁTYI RÓBERT ÍRÁSA

>>>
2019.10.15 - tiszatáj

A WALL STREET PILLANGÓI
Jessica Pressler 2015-ös cikke első pillantásra kiváló alapanyagot szolgáltat a napjainkban egyre népszerűbb girl power-mozikhoz. Az újságírónő New York Magazinban publikált írása igaz történetet dolgoz fel: bepillantást nyerhetünk egy sztriptíz-táncosnő 2007-től 2015-ig húzódó viszontagságos éveibe, benne egymásra találással, karrierépítéssel, gazdasági világválsággal, felemelkedéssel és bukással, illetve újrakezdéssel… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.10.14 - tiszatáj

BALLA ZSÓFIA ESSZÉKÖTETÉRŐL
Balla Zsófia kötetében sokféle műfajú, hosszúságú írást találni, s mind egy személy, még inkább egy téma, még inkább egy kérdés körül dong, mint darázs a fészkébe igyekezvén. A szövegek műfaj szerinti nagyobb egységeket alkotnak, s azon belül valamelyest követik e megjelenés időrendjét. A költőnő versei pedig újra és újra felbukkannak, mint a színes kavicsok közül a kagylók a tengerparton, gyöngyöt rejtve… – MÁTÉ-TÓTH ANDRÁS ÍRÁSA

>>>
2019.10.10 - tiszatáj

JOKER
Fennakadhatunk rajta, hogy szuperhősfilm vitte el a Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlánját a Lucrecia Martel vezette zsűritől, mindenki jobban jár, ha inkább magát a kérdéses művet szemrevételezi és a látottak alapján vonja le a következtetéseket: bohócgúnyát húzó ölőmester ide, eredettörténet oda, a Logan óta nem született ilyen érett, hihetetlenül realisztikus, hagyománytagadó feldolgozás egy mainstream képregénykarakterről… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.10.09 - tiszatáj

NAGY SIKER TANDI FLORA ÉS OLASZ FLÓRA SZEGEDI KONCERTJE
A Szomorú vasárnaptól Lara Fabian Je T’aime című daláig sok világsláger felcsendült hétfő este Szegeden, az IH Rendezvényközpont nagytermében Tandi Flora és Olasz Flóra nagy sikerű, telt házas közös koncertjén. A népszerű énekes és a már több nemzetközi versenyen díjat nyert hárfás országos turnét is tervez a különleges produkcióval… – HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő