Születési rendellenesség

HÁROM EGYFORMA IDEGEN
Öröklődés és neveltetés problémakörén nyugvó dokumentumfilmnek hihetnénk Tim Wardle alkotását, ám ha csak ennyit veszünk észre belőle, aligha jutunk tovább a felszínnél. Visszafojtott érzelmek, illetve a pontosan emiatt ki sem mondott, meg sem oldott, hovatovább, jó ideig nem is tudott gondok nyilvánosságra hozataláért ülteti felvevőgépe elé a direktor az 1961. július 12-én született, fogantatásukkor elválasztott hármasikreket, vagyis Edward Gallantet, David Kellmant és Robert Shafrant… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

HÁROM EGYFORMA IDEGEN

Öröklődés és neveltetés (nature versus nurture) problémakörén nyugvó dokumentumfilmnek hihetnénk Tim Wardle alkotását, ám ha csak ennyit veszünk észre belőle, aligha jutunk tovább a felszínnél. Visszafojtott érzelmek, illetve a pontosan emiatt ki sem mondott, meg sem oldott, hovatovább, jó ideig nem is tudott gondok nyilvánosságra hozataláért ülteti felvevőgépe elé a direktor az 1961. július 12-én született, fogantatásukkor elválasztott hármasikreket, vagyis Edward Gallantet, David Kellmant és Robert Shafrant.

Rokonságuk pikantériája, hogy 19 éves korukig fogalmuk sem volt arról, hogy ők valójában egypetéjű ikrek. Világra jöttük egy erkölcsileg igencsak kérdőre vonható genetikai kísérlet eredménye. Tudósok egy csoportja a Louise Wise nevű örökbefogadó irodával karöltve azt vizsgálta, hogyan cseperedik három, egy leányanyától született, de különböző szülőknek adott és eltérő társadalmi osztályba helyezett gyerek. Wardle nem hallgatja el a biológiai anya elmebetegségét, intelligensen utal a szociális körülményekből fakadó elvárások önmagukban is embert próbáló, identitásformáló szerepére, vagyis magát az embert helyezi doku-tanulmánya centrumába – a Három egyforma idegen univerzális áttekintés magányról, tehetetlenségről, akartunk ellenére ránk testált tudatlanságról és leginkább ezek bárhol átélhető súlyos következményeiről.

Interjúkból és archív bejátszásokból felépülő munkájában Wardle a gyermekkori, pontosabban kamaszkori felhőtlenségtől a felnőttkor lelket kérgesítő viharáig tartó stációkat mutatja be. Eleinte pergő, laza hangvételű képsorok zúdulnak, majd egyre komótosabb lesz a tempó, melankolikussá, sőt, helyenként letaglózóan kegyetlenné válik az igaz történet. Wardle ignorálja a szenzációhajhászatot: a Három egyforma idegen legnagyobb fegyverténye a nemsokára csendes zokogásba forduló, összeomlás-közeli, görcsbe ránduló, lassan torzuló arcok mögötti pszichológia testközelbe hozása, rendezőnk nyomatékosan a rezdülések bármilyen dokumentumot, kutatást felülíró jelentőségében hisz. A ’80-as évekbeli, Studio 54-ben, talk show-kban zajló buli-pillanatoktól jutunk el a rendkívül pőre, csupán a kamerába néző, élettörténetet mesélő férfiak snittjéig – a dokumentumfilm rávilágít, nemcsak a kísérletben érdekelt tudósok és alanyaik relációja fontos, hanem a külvilág erre adott válasza is. Eddy-éket kezdetben örömmel fogadják, sőt, egészen konkrétan mediális összefüggésbe ágyazzák, celebekként bálványozzák őket, filmszerepet kapnak, a felhőtlenség látszata eltakarja az igazságot. Hasonlóan lényeges a család beemelése: a munkásmiliőben élő, középosztálybeli, valamint tehetős famíliánál boldoguló ikerpár szükségszerűen más elvárásokkal szembesül, eltérő habitusra tesz szert és másképp viselkedik nevelőszüleivel, barátaival, radikálisan másképp áll a világhoz pusztán azért, mert egy láthatatlan, papírok, kutatások objektív halma mögött létező társaság erre bírta őket, így a társadalomkritikai él sem tompul. Bár a három testvér látszólag habzsolta az életet, igazából hihetetlenül gyökértelenné tette és önmaguktól elidegenítette őket a környezet – Wardle erre a nyomasztó egzisztencialista ellentétre is bravúrosan játszik rá.

Figyelmet szentel a kísérletet végzőknek is: a kutatást egy Holokauszt elől menekülő osztrák zsidó, Peter Neubauer vezette. Jó szándéka azonban kövek sokasága egy pokolba vezető úton. A professzor ugyanis kizárólag eredményt igyekszik felmutatni, mind távolabb sodródik az orvosi etikától, az emberre kevésbé tekint hús-vér érző- és élőlényként, inkább anyagként veszi őt számításba, náciként viselkedik. Gázosítás, égetés elől menekülő áldozatból lelki torzulásokat kiváltó agresszorrá nő – ugyanez igaz a Barack és Michelle Obamával készült fotóit büszkén mutogató asszisztensére, az erkölcs időbeli változásáról magyarázó, 90-es éveit taposó Natasha Josefowitz-ra. Rideggé, a következmények iránt érzéketlenné válik a magát okosabbnak, felvilágosultnak valló tudósvilág – legfeljebb intelligenciájuk emeli őket az átlag fölé, lelkiismeretességük korántsem. Hanyagságuk különösen szíven üt, amikor Wardle krimibe vagy paranoiathrillerbe illően feszült, kiábrándult jelenetekkel ad hírt a hármasikreken végzett kísérletek pontos mibenlétét tartalmazó dokumentumok titkosításáról – mintha a Kennedy-gyilkosság hivatalos feljegyzéseit zárolnák, az ember hirtelen apró ponttá zsugorodik az áttekinthetetlen orvosi, hivatali machinációkban.

David és Bobby viszont nem lázadoznak, csupán óriási pszichológiai terheket nyögve tudomásul veszik az elfogadhatatlant, többek között fivérük-barátjuk, Eddy öngyilkosságát. Wardle sem tesz mást, hátralép, mikrofon elé állítja az információk birtokosait, és hagyja őket beszélni. Így lesz különösen szívbemarkoló a halott fiú nevelőapjának utolsó vallomása: egy szigorú, a gyermeke másságát elfogadni nem tudó, őt szabályok betartására kényszerítő gyarló férfi vet számot hibáival és szomorúan döbben rá helytelen nevelési módszerére. A Három egyforma idegen szolgál ugyan némi didaxissal, kimondott tanulságként a neveltetést hangsúlyozza az öröklődés ellenében, legjobb, érzelmekre összpontosító pillanataiban azonban felkavaró, árnyalt történetet mond el egy nagyobb cél érdekében tönkretett átlagemberekről.

Szabó Ádám