Nikosz kettős állampolgár. Görögországban született, a Mesterek Falujában. Csak néhány száz ember lakta. A második világháborúban az apák katonáskodtak, az asszonyokat munkára fogták. A gyerekeket teherautóra rakták, s elvitték Albániába, azt mondták, csokoládét fognak kapni, e helyett hosszú hónapokig éheztek. A polgárháborúban vonatra rakták őket, egyik csoport Romániába, a másik Magyarországra került. Az úton se enni, se innivalót nem kaptak, az ablakra csapódó piszkos esővizet nyalogatták le valahogy, nagy szomjúságukban. A gyerekeket szétosztották gyermekotthonokba. Nikosz Fehérvárcsurgóra került. Évtizedek múltán, amikor meglátogatta gyermeksége színhelyét, kicsi földet vett a kertből, egy nejlonzacskóba, s elvitte magával Athénbe. Csak akkortájt tudta meg, hogy nagyanyját, akit gyerekkora után nem látott többé, Iváncsa közelében lévő Görögfalvára vitték, amelyet a kommunista vezetőről Beloianisz-falvának neveztek el. Tőle mindössze harminc kilométerre élt, magányosan halt meg…
Nikosz a csurgói gyermekévek után néhány görög társával együtt Csongrádra került gimnáziumba. Furcsa élmény volt fogadtatás. A matematika tanár nem törődött azzal, hogy a gyerek most került ide, első nap van az iskolában, csak most kapcsolódott be a már elkezdődött évbe, és feleltette a napi anyagból. Mivel természetesen nem tudott semmit, egyest adott neki. Így aztán a reáltárgyak sose lettek a kedvencei. Bár későbbiekben átkerült egy másik osztályba, ahol az osztályfőnök egy kiváló matek-fizika tanár volt, Kalmár Sándor, aki szinte minden humán érdeklődésűvel is megkedveltette tárgyait. Ez az osztály nagyon jó kis közösség volt, rengeteget sportoltak. Nikosz futásban verhetetlen volt. Minden iskolai versenyt megnyert, megnyertek atletizáló barátaival.
De nem volt egyszerű a gimnazista élet az árva görög gyerekeknek. Nyárra egyszerűen bezárt a kollégium. A fiúkat kitették, de nekik nem volt hova hazamenniük. A szomszédos Felgyő állami gazdaságában vállaltak munkát, s ott aludtak meg a nyáron, a szénapajtában… Igaz, a többi gyerek is vállalt nyárra munkát, de hát nekik mégiscsak volt otthonuk…
A kollégiumban is elég jó közösség volt. Igazgatójuk emberségesen viselkedett, noha ő volt a párttitkár. 1956 forradalmi napjaiban voltak, akik el akarták látni a baját, de Nikosz időben tudomást szerezve erről, elküldte a kollégiumból, s lecsillapította a kommunistaellenes csoport hangulatát. Nikosz bekerült az akkori városvezetésbe, mint a diákok képviselője. Barátja, Botos Jóska ugyancsak tagja volt a testületnek. Őt ezért 1957-ben borzasztóan meghurcolták. Bevitték a rendőrségre, és hamis tanúvallomást akartak kicsikarni belőle. Nikosz és Jóska édesanyja dörömböltek a rendőrség ajtaján, ahol Botos Jóskát közben kis híján agyonverték… Nikosz úgy gondolta, hogy bátran lármázhat, őt nem bánthatják, hisz nem magyar állampolgár… Mit tudott szegény az akkori hatalomról, hogy milyen magasról tettek azok ilyen jogi kicsiségekre! De nagy szerencse volt, hogy mégis ott maradt Jóska édesanyjával egy kapualjban, lesve, kiengedik-e a barátját. Meglátták egyszer csak, hogy egy részegnek kinéző ember forog körbe-körbe, mint aki nem tud egyenesen menni. Jóska volt az. Kilökték a fogdából. Ők vitték haza az összetört fiút, akit később egy másik osztálytárs vitt át biciklin Szentesre, ahol a nagyhírű Bugyi doktor gyógyította három hétig –„Kovács János név alatt…”
Nikosz úgy döntött, hogy érettségi után hazamegy Görögországba. Többfelé is felvételizett, sikerrel, de nem akart nappali szakra menni. Dolgozni szeretett volna. Hiszen nem állt mögötte család… Gyógymasszőri, fizikoterápiás képzettséget szerzett. Ott is hasznát vette magyar nyelvtudásának. Sportolók, focicsapatok segítője lett. Jó sorsa összehozta a Panatinaikosznál tevékenykedő Puskás Öcsivel, akivel egy életre barátok lettek.
Megházasodott, felépített lassan egy többszintes házat, melyben ma is élnek sokat betegeskedő feleségével és lányaikkal. Nikosz édes lánya felnőve, szintén családot alapított, de ott maradt a házban. A még mindig fiatalos egykori sportember természetesen segítette őket. Három unokája született. Egy hirtelen telefon azonban gyökeres változást hozott az életükbe. A veje ugyanis barátokkal egy hétvégi hegymászós kirándulásra ment. Onnan hívta fel az egyikük a fiatalasszonyt: rosszul lett a férje, kórházba kellett vinni. „Add kérlek, édesapádat!” Amikor Nikosz átvette a lányától a kagylót, a vonal másik végén lévő fiatalember bevallotta, hogy nem merte megmondani a fiatalasszonynak az igazat. Nikosz veje ugyanis összeesett és meghalt. Haza kellett hát szállítani a halott fiatalembert s eltemetni. A három gyermekes fiatalasszony hősiesen tartotta magát – hiszen ott volt mellette a teljesen megdöbbent három gyerek.
Néhány nap múlva odament az édesapjához, hogy szeretne valamit mondani neki. „Mondjad, kislányom”. De apa, ülj le előbb. Képzeld el, úgy néz ki, hogy terhes vagyok. Ismét gyereket várok…. Csak neked merem elmondani. Mit tegyek? Meg szeretném tartani.. Tudom, édesanyám biztosan kétségbe esik majd, hogy már ezt a hármat is hogyan fogom felnevelni, szerény nyelvtanári fizetésemből…
Nikosz meséli a történetet. Szeme megfátyolosodik. Mondja: „Ekkor én azt válaszoltam neki: Édes kislányom… A Jóisten adta ezt a kicsit… persze, hogy tartsd meg. Nekem mától kezdve nincs életem… Az én életem az, hogy segítsek neked felnevelni a kicsiket.” És valóban, így is történt. Hozta-vitte, óvodába, iskolába, sportra, külön órákra a gyerekeket. Dolgozott és dolgozik ma is, nyolcvan évesen, hogy támogatni tudja őket. A nagyfiú már egyetemista, ő lelkileg roppant érzékeny. Bizony, nehezen tudja még most is kiheverni apja váratlan halálát… A többiek iskolába járnak. Szépek, értelmesek, a legkisebb is nagy huncut.
Nikosz magyar kettős állampolgár lett . A nagykövetségen volt az eskütétel. Szeretné, ha az unokái is felvehetnék majd, igyekszik őket magyarul tanítani. Valaki azt mondta neki: biztos, hogy a mennyország nyelve magyar, mert egy örökkévalóság kell ahhoz, hogy megtanulják… Ő még ma is remekül beszél magyarul. A forradalom 60. évfordulóján az athéni Magyar Nagykövetségen ő tartotta az ünnepi megemlékezést. A Panatinaikosz utánpótlás-csapatát rendszeresen elkíséri a pünkösdi tornákra. Ennek nagyon örülünk, mert ilyenkor legalább láthatja Jóska barátját, Csongrád díszpolgárát, s együtt lehetnek néhány órára Budapesten. Készül rá, hogy a rendszerváltás harmincadik évfordulóján az októberi ünnepre eljöjjön Csongrádra, ifjúsága történéseinek felejthetetlen színhelyére, második hazájába.
Botos Kata
