Tiszatájonline | 2019. június 13.

A kiteljesedés útján

LISE DAVIDSEN
Elsőre azt mondanám, hogy igazán meglepő, hogy a Decca lemezszerződést ajánl valakinek, akit még csak pár éve ismerünk, és a második nagylemez címe rögtön az előadó neve lesz. Jó, utóbbi nem teljesen igaz, hiszen Lise Davidsen lemezének borítóján ott van a Londoni Filharmonikus Zenekar (Philharmonia Orchestra) neve is, de az ember leginkább csak a norvég előadóművész képét látja, és nevét olvassa… – GERA MÁRTON KRITIKÁJA

LISE DAVIDSEN

Elsőre azt mondanám, hogy igazán meglepő, hogy a Decca lemezszerződést ajánl valakinek, akit még csak pár éve ismerünk, és a második nagylemez címe rögtön az előadó neve lesz. Jó, utóbbi nem teljesen igaz, hiszen Lise Davidsen lemezének borítóján ott van a Londoni Filharmonikus Zenekar (Philharmonia Orchestra) neve is, de az ember leginkább csak a norvég előadóművész képét látja, és nevét olvassa. Nem mintha ezzel különösebb probléma volna, építeni kell az imázst, és különben is: amikor Davidsen 2015-ben sorra nyerte a különböző zenei versenyeket, már lehetett sejteni, hogy a szoprán nevét előbb-utóbb mindenhol ismerni fogják.

Ami azt illeti, most alighanem még csupán az útnak a felénél vagyunk, legalábbis erre következtetek abból, amit Davidsen mondott nemrég. Hogy tudniillik ő egyszerűen átadja a zeneszerző üzenetet, nem felelős az interpretációért. Persze, ez is egy művészi attitűd, akceptálható is, csak éppen lehetne bátrabban is hozzáállni. Ha pedig meghallgatjuk a lemezt, nagyjából ugyanerre a következtetésre juthatunk: lehetne ezt bátrabban is csinálni.

Igaz, Wagner és Richard Strauss van terítéken a körülbelül hatvanperces korongon, szóval az énekes előtt is ott vannak az előképek, nem könnyű itt eredetieskedni. Ám ettől függetlenül amikor például a Tannhäuser két részletét hallgatom tőle, nem tudok nem arra gondolni, hogy Lise Davidsen visszafogja magát, több is van benne, most viszont nem meri azt megmutatni. Aztán jön egy részlet az Ariadné Naxoszban című Strauss-operából, hogy a hallgató kicsit megnyugodjon: itt már minden a helyén van, erőteljes, az embert megremegtető váltások követik egymást a hat és fél perces szám közben.

A lemez nagy dobása vélhetőleg Strausstól A négy utolsó ének volna, ám a ciklus hallgatása közben megint azt érzem, hogy Lise Davidsen nem elég bátor, mintha félne attól, hogy értelmezzen, új árnyalatokat adjon az idős Strauss négy darabjának. De a lemez ettől függetlenül sem rossz, úgy hallgatja végig az ember, hogy közben végig arra gondol: Lise Davidsen a kiteljesedés felé tart, ez pedig egy állomás az oda vezető úton.

Gera Márton

Lise Davidsen

Decca, 2019