Figaro hol?

AZ SZTE ZMK VIZSGAELŐADÁSA

Operavizsgának hirdette a színlap, de sokszor az volt az érzésem, mintha amatőr színjátszókörben ülnék. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának ének-, és operaszakos növendékei a Figaro házasságában próbálták megmutatni tehetségüket, és azt, hogy hol tartanak tanulmányaikban. A végeredmény finoman szólva is vegyes. A produkció olyan volt, mintha egy kézilabda csapatban együtt játszanának 6-7 éves vékonydongájú kisiskolások erőtől duzzadó 20 éves ifiprofikkal.

Mozart operájának nagy előnye, hogy rengeteg szerep van benne, és egyik sem jelentéktelen, mindegyikben lehet mutatni valamit. De ez sem volt elég, mert csaknem 40 növedéknek próbáltak feladatot találni benne. Egy-egy szerepen így hárman-négyen osztoztak, volt, aki több figurában is megjelent. Ne kerteljünk: a hallgatóknak legalább a fele egyelőre alkalmatlan arra, hogy ennek az operának a szerepeit akár egy vizsga keretében is elénekelje. A klasszikus énektanulás hosszabb folyamat, kevés kivételtől eltekintve több év kell, amíg valaki szólószereppel próbálkozhat.

Toronykői Attila, a szerepgyakorlat tanára a tőle megszokott szellemes ötletekkel próbálta összerakni a történetet, és feledtetni azokat a lehetetlen helyzeteket, amikor valaki képtelen volt egy együttesben vagy szólóban betölteni a funkcióját. A szereplőcseréket a jelmezek egyértelművé tették, a szituációkat is fölépítette a rendező. A humor sokszor segít, ha egy szereplőt alig lehet hallani, ha nem éri el a megkívánt hangmagasságot, vagy hangszíne nem illik a figurához. De mi értelme mindennek, ha olyan sokszor kell félrenéznünk és megbocsátanunk?

Vajon kinek szól ez az előadás? A műfaj kedvelőinek kevés élményt ad, aki pedig idegenkedik az operától, azt végképp elriasztja. Persze sok rokon és barát jött el a Kisszínházba május 31-én. Ám, ha realisták, jónéhányan csak azt láthatták, hogy a nekik kedves fiatal lány vagy fiú nem alkalmas arra, amivel most megbízták.

Mozart operáját kissé meghúzva adták elő, ez akár ésszerű is lehetne. A recitatívókat szinte kivétel nélkül prózában mondták el, ami persze a kezdőknek könnyebbség. Na de így mikor fogják megtanulni, begyakorolni, hogy kell énekbeszélni?

Zenekaros előadás volt, a Szegedi Szimfonikusok szűkített együttesét Gyüdi Sándor dirigálta. Ez persze megint csak jó dolog volna, de a hallottak alapján kevés próbára nyílt lehetőség, és ezzel a dolog lényegi értelme veszik el.

Voltak persze pozitív tanulságok is. Hozzávetőleg az előadás 30. percében bejön Cherubin, és Pánczél Klaudia egészséges, erős hangon, kifejezően elénekli az apród első áriáját. Az ember nyomban (és váratlanul) úgy érzi, hogy operában van! A hang nem lenyűgöző, de jól értelmezhető. A másik apród, Iván Sára sem hangfenomén, de a másik mezzoária nála is – megszólal.

A rengeteg növendék nevét nem annyira mennyiségi, mint inkább minőségi okok miatt nem jegyzi meg az ember. Sőt van, amikor megjegyzi, de inkább tapintatosan elhallgatja.

De vannak kifejezett és kifejező tehetségek is. Koczka Tamás szép baritonja már a Bajazzókban is föltűnt. Most grófként arról is bizonyságot ad, hogy van érzéke a drámai kifejezéshez, és Mozartnak ebből az ellentmondásos férfialakjából sok mindent megmutat. Néha becserélik más baritonokkal, de ha hangsúlyosabb énekelnivaló következik, mindig ő a bal átlövő. Magabiztosan és tartással formálta meg a grófnőt Hajdú Zsuzsa, első áriája alatt biztonságban, otthonosan éreztük magunkat. Volt néhány kínai növendék is, ők inkább olaszul, az együttesekben néha magyarul énekeltek. Kitűnt közülük egy kellemes lírai szoprán, egy középkorú fiú pedig drámai színekkel, technikai problémák nélkül szólaltatta meg Figaro nehéz Esz-dúr áriáját. Színlap híján nevüket sajnos nem tudom.

A megoldás és Toronykői rendezésének korlátjai a második grófnő áriában mutatkoznak meg. A nagy szóló alatt a rendező még két szereplőt ültet a forgóra figyelemelterelésként. Máthé Bea azonban (tőle nem, de az előadás menetében teljesen váratlanul) az igazi Dove sono-t kezdi énekelni, érett, érzelemmel teli, szomorú hangon, a néző egycsapásra egy valódi Figaro-előadásban találja magát, ahol nincsen szüksége semmi pótlékra, csak ennek a nemes asszonynak a fájdalmában akar osztozni, csak az lebírhatatlan reménykedésétől akar meghatódni. És nagyon haragos, ha ebben az áhítatban megzavarják.

Nem arról van szó, hogy az ének- és operaszakosok között ne lennének tehetségek. De ez a mostani vállalás legtöbbjüknek sokszorosan meghaladja az erejét, nem előnyösen mutatja adottságaikat. Talán kisebb művet kellett volna választani, talán több, rövidebb részletet, ritka Donizettit, vagy nem is elsővonalbeli klasszikust. Egy színházi előadást mindig csak az élmény felől lehet megítélni. Ez így inkább edzésnek tűnt, mint mérkőzésnek.

Márok Tamás