06.27.
| Jazz Kocsma – Kele Fodor Ákos A szív vége című könyvének bemutatója >>>
06.14.
| Könyvhét / Tiszatáj Könyvek – Lengyel András Tömörkény-tanulmányok című kötetének bemutatója >>>
06.13.
| Könyvhét / Tiszatáj Könyvek – Színkép, hangkép, összkép című kötet bemutatója >>>
06.12.
| Könyvhét / Tiszatáj Könyvek – Petőcz András A visszaforgatott idő című könyvének bemutatója >>>
06.06.
| Tiszavirág Fesztivál >>>
06.06.
| A koreográfus >>>
06.05.
| Debreczeny György ezen a szép napon című kötetének bemutatója >>>
05.27.
| Irodalmi Karaván vajdasági szerzőkkel >>>
05.30.
| Asztali beszélgetések… – Pilinszky János üzenetei >>>
05.24.
| ZUG színház és művészeti tetthely – Homo Ludens Project: Humánia >>>
06.03.
| Meghalt Térey János költő, író, drámaíró >>>
05.29.
| Villámgyorsan épül fel az ország legnagyobb színháza >>>
05.25.
| Több cannes-i filmet a Mozinet mutat be a hazai mozikban >>>
05.23.
| Új színház nyílik idén a Szegedi Szabadtérin >>>
05.10.
| Gorajeci műfordítótábor >>>
04.08.
| Önkénteseket vár a Szegedi Szabadtéri >>>
04.02.
| Teljeskörű zeneipari szolgáltatást nyújt a megújult budai tehetségkutató >>>
03.22.
| Az Oscar-díjas Ida és Hidegháború producere is Budapestre jön a Friss Hús fesztiválra >>>
03.16.
| Teljes az év operájának szereposztása >>>
03.14.
| Legéndy Jácint: Földalatti Oltár >>>

Benedek Miklós, Demus Gábor, Fekete Vince, Gál Ferenc, Janáky Marianna, Maklári Judit, Véssey Miklós versei

Géczi János, Nyerges András, Szil Ágnes, Zalán Tibor prózája

Fried István, Kosztrabszky Réka, Sándor Iván tanulmánya

Dömötör Mihály Kereszt parafrázisok című kiállítása

>>>

AZ SZTE ZMK VIZSGAELŐADÁSA
Operavizsgának hirdette a színlap, de sokszor az volt az érzésem, mintha amatőr színjátszókörben ülnék. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának ének-, és operaszakos növendékei a Figaro házasságában próbálták megmutatni tehetségüket, és azt, hogy hol tartanak tanulmányaikban. A végeredmény finoman szólva is vegyes. A produkció olyan volt, mintha egy kézilabda csapatban együtt játszanának 6-7 éves vékonydongájú kisiskolások erőtől duzzadó 20 éves ifiprofikkal… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

>>>

BESZÉLGETÉS AZ 50 ÉVES KALÁKÁVAL
Az SZTE 16. Egyetemi Tavaszának vendége volt 2019. április 24-én a Kaláka együttes. Jubileumi koncertkörútjukon magyarlakta – de a határok által elválasztott – szomszédos városokba látogatnak el. A Kossuth- és Prima Primissima-díjjal kitüntetett zenekar – Gryllus Vilmos, Gryllus Dániel, Becze Gábor és Radványi Balázs – vendége Szegeden Szirtes Edina Mókus volt. A nagysikerű koncert után a zenekar tagjai oldott hangulatú interjút adtak lapunknak… – PIKÓ ANDRÁS GÁSPÁR INTERJÚJA

>>>

Sándorfi István (Étienne Sandorfi) kiállításáról
2019.05.31 - tiszatáj

 

 

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS

 

 

Sándorfi István (Étienne Sandorfi) kiállítása

2019. 05. 16 – 2019. 06. 14.

Kálmán Makláry Fine Arts Galéria

1055 Budapest, Falk Miksa u. 10.

 

Abafáy-Deák Csillag: A festő mint lightbox

Képein csehovi drámákat látunk, nem történik semmi különös, felénk fordul egy női vagy férfi alak. Néz, hosszan és áthatóan, mintha ismerne bennünket valahonnan. Vagy csak a figura hátát látjuk, ám mégis az az érzésünk, hogy hátával figyel ránk, azaz jelen van, kapcsolatban áll velünk, a világgal. Magányosak lennének ezek a figurák? Feltehetően. Ha csak a felszínre tekintünk, az juthat eszünkbe, magány. Felnagyított fotókat látnánk? Bárkiben, aki látja az adott alkotást, az első pillantásra felmerülhet, hogy nem festményt, hanem fotót lát. Ez lenne a fotorealizmus?

A nagyméretű olajfestmények képfelületének rendezettsége és élessége, tűpontossága, az idő végzetét titkolja, tagadja, az ürességet, amely kitölti a figurák jelenét. A világ már rég egy fölborult fazék, a racionalitás sem segít, sőt inkább mélyíti a világ megértésének válságát, mert a gondolat újabb kételyeket szül, teremt. Félelmeket, amelyeket nem lehet legyőzni. A gondolkodó ember eretnekké vált, lázadóvá. Sándorfi egyes figurái is eretnekek, kitaszítottak. Érzéki megjelenítésük vonzóvá teszi ugyan testüket, alakjukat, de ez az érzékiség egyben az élet nagy hazugsága is, testük foglyaivá válnak az alakok, saját börtönükbe záródnak. Sándorfi a racionalizált rendet vetíti elénk, amely mögött ott a káosz, ott a csőd. Valami végzetszerűséget is sugallnak a képek, a reménytelen bizonyosságot, az emlékezés hiábavalóságát.

Sándorfi látás- és festésmódja a valóság illúzióját teremti meg ugyan, de ez a valóság egyben csapda is, amelybe könnyen belesétálunk mi, nézők is. Elfogadjuk, szájtátva. A végsőkig lecsupaszított test és egyén világa elidegenített világ, önmagától, másoktól. Becketti világ, az individualizmus abszurd apokalipszise. A játszma vége (1957) című darabjában Beckett a széthulló emberi személyiség pusztulását ábrázolja. Sándorfi figurái is a csendbe falazódnak be, ezek a az érintkezés, a megismerés képtelenségét hordozzák. Alkotásai ugyanakkor szoros kapcsolatban vannak a hiperrealizmus világával is, a transzcendens élmény érzéki megjelenítése révén.

Sándorfi képei azonban lélektükrök, látszik rajtuk az emberi lehelet nyoma, valami elkenődik a képen, folyik a festék, valami nincs a helyén. Miközben minden élesen áll előttünk, tükörsimán, fényesre csiszolva, ecsetnyom sehol. Az alakok gyémántok, csiszolt gyémántok, briliánsok, látható lelki zárványokkal, a gondolat és érzés rejtett titkával. Egyedeket látunk, sorsuk, helyzetük váratlanul tárul elénk, zavarba ejtően, mert közel kerülünk hozzájuk, nagyon közel. Szemükben vágyódás lapul, mondhatnám kíváncsiságnak is, csendjük hétköznapi csend, a megszólalás előtti csend. Gesztusaik beszélnek helyettük, ahogy tartják a kezüket, lábukat, a testüket. Testbeszéd ez, a test kitárulkozása. Vágy és álom, út a valósághoz.

Sándorfi kizárja a természetes fényt, nem tart rá igényt. Kizárja a valóságot is, de nem zárja ki az Éden lehetőségét. Emberi figurái különös alakok, szokatlan helyzetekben. Mintha szökni akarnának testi börtönükből, tehetetlenségük fogságába zárva csak a szándék marad. Térdre rogynak, egymásba kapaszkodnak.

Az apa és a fia című csendélete átvitt értelemben akár a nature morte (halott természet) kifejezésre is utalhatna, apja halála után festette, de minden ez, csak nem halott természet. Olyan fény árad a festményből, hogy messziről nézve arra gondoltam, talán ez egy lightbox. Közel mentem, nézegettem oldalról, láthatóvá vált, hogy technikailag ugyanolyan festmény, mint a többi, a ráirányított lámpa sem különbözik a többitől. Akkor honnan jön ez a fényesség, szinte túlvilági fényesség? Tudott, hogy Sándorfi nem engedte be műtermébe a külső fényeket, lehúzott redőnyök mögött dolgozott, a fényt mégis meg tudta jeleníteni. Nem vesztette fényét semmi se, nem volt szüksége a külső fényre, az benne lakozott, a nélkül, hogy azt gondolta volna, ő maga a fény.

Sándorfi műveit látva, arra is gondolhatunk, hogy a művész olyan valóságot szimulál, ami soha nem is létezett. Képeinek textúrája, felülete, a képen látható árnyékok és fényhatások különössége olyan látásréteget jelenít meg, amely egyébként láthatatlan maradna. Ez a láthatóvá tett láthatatlan teremti meg a nézőben a valóság illúzióját, egyben a modern idők kreatív kifejezésmódját is, amely óriási fegyelmet, gondos erőfeszítést és nagyfokú készséget igényel. Az emberi látás határait keresi, az emberi valóságot kérdőjelezi, azt, amit mi nézők annak tartunk, annak hiszünk.

A figurák mozdulatai feszültséggel és vággyal teliek. Drámai megvilágításuk során nem követi Rembrandt Dr. Tulp anatómiájá-t, mégis az az érzésem, hogy figuráit képzeletbeli boncasztalra helyezi, és nem a test zsigereit tárja elénk, hanem azt, ami a boncasztalon sem látható. Az ember lelkét. Sándorfi képi világa szürreális, ami nagyon is valóságosnak hat, ebben rejlik képeinek a nézőt sokkoló, megdöbbentő, váratlan hatása. Az embert mint társas lényt új megvilágításba helyezi, szó szerint. Ahogy Pilinszky János Négysoros című verse is: Alvó szegek a jéghideg homokban./ Plakátmagányban ázó éjjelek./ Égve hagytad a folyosón a villanyt./ Ma ontják véremet./ Sándorfi képein is ég a villany, a vérontás előtti pillanatban. Holott nincs itt szó horrorról, semmi de Sade márki-féle önkínzásról, de szenvedésről igen. Sándori figurái szenvednek, de nem szenvelgők. Magányosak, szeretetre vágynak, és ezt nem is titkolják, hanem testi gesztusaikkal vallják meg, teszik olvashatóvá a bennünk zajló lelki tusákat.

Rubens, Rembrandt óta sok idő telt el, a figurális festészet számtalan utat járt be. Sándorfié az egyik út, az egyik lehetőség. A tömegtársadalom figuráit látjuk, az atomizált embert, nőt és férfit. Mintha bolygók lennének, amelyek kiszakadtak, letértek pályájukról, és ismeretlen erők mozgatják őket. Mozgásban vannak, de mozgásuk újra írt törvények szerinti. Új szabályok váltották fel a régieket. Sándorfi látásmódja nagyon eltér Rubens, Rembrandt látásmódjától, a tudatalatti világ és a valóság összekapcsolása révén. Az emberi én más ma, mint Rubens, Rembrandt idején, amikor a világ teljesnek tűnt, egésznek. Ám hiába teltek el évszázadok, az emberi lény érthetetlensége, titokzatossága nem szűnt meg. Sándorfi nem az emberi élet értelmét keresi, nem is az ember abnormalitását, hanem mai létezésmódját mutatja meg: Ecce homo. Sándorfi az emberi lényt demitizálja, rangot ad létezésének, ha úgy is látszik, hogy a létezés testi mivolta determinálja az emberi létezést. A test ördöge, az érzékiség ott bujkál a képeken. Testképeinket írja át, a képzeletünket tágítja, mélyíti el. Mi nézők a képek előtt állva zavart is érzünk, ösztönösen arra gondolunk, amit egy filozófus így fogalmazott meg: Sok mindenről egyszer s mindenkorra nem akarok tudni. – A bölcsesség a megismerésnek is határokat szab (Nietzsche: Bálványok alkonya, Szabó Ede ford).

Sándorfi képi világát nem filozófiára alapítja, hanem az emberi lényről megszerzett tudásra, élményre, tapasztalatra. Közel megy figuráihoz, nagyon közel, sőt az egy lépésen belüli távolságra. Sándorfi figuráiban felfedezhetjük a hiedelmeket, az egyszemélyes közösség hiedelmét, az individuum személyes autonómiája iránti vágyát, illetve annak élményét, hogy a szabadság iránti vágy valamilyen módon és formában korlátozva van.

Sándorfi alkotásaiban az emberi gesztusok végletes voltát kutatja, amikor lehull minden álarc, amikor nincs tovább, amikor nem lehet többé hazudni, sem a világnak, sem önmagunknak. Válaszúthoz érkeztek, választaniuk kell, legyen az jó vagy legyen az rossz. A választás kettősségében drámaiság rejlik, vagyis valamiféle felismerés, milyen helyzet is van, jött létre. Mondhatnánk, hogy Sándorfi a cselekvés szenvedését festi meg, mert a nem cselekvés is cselekvés, a gesztus visszatartása, az érzés elfojtása. Az emberi testtartásokban már a következményeket is látjuk, a megtört mozdulatot, a kiszolgáltatottságot, a másik ember hiányát, sőt saját énünk hiányát. Mi nézők is kényelmetlen helyzetben vagyunk, mert a látványt magunkban kell továbbgondolnunk és ezáltal magunkba is néznünk.

 

Kölüs Lajos: Átszellemült testiség és a csend találkozása

Nem a magam személye érdekel, hanem az élet legalapvetőbb kérdései, de hogy ezekhez közelebb kerüljek, először magamat kell felfedeznem – vallotta Sándorfi István. Önmagát festette, majd az ismétlődő bírálatok miatt, hogy ez nárcizmus – felhagyott saját maga festésével. Csendéleteket festett, tárgyakat, a formájukat és a színüket kereste. Szenvedélyesen vonzódott a női testekhez, modell után alkotott. Egy nőt nem pofoz fel az ember, nem tudnék rajtuk keresztül durvaságot ábrázolni, például a bőrükbe sebet belefesteni. Férfiba igen, de nőbe nem. Akarattal festek nőket, hogy ne készítsek agresszív képeket. Sok kritikus agressziót fedezett fel Sándorfi képein.

Műtermi fény mellett festett, a lesötétített ablakok kizárták a természetes fényt. Festményei szellemtáncok és a test előtti főhajtás. Vakító fényesség, nem a mennyben vagyunk, hanem a földön, lebegünk, mintha vízen járnánk. Vékony alakok, áttetsző arc és bőr, a látás gyönyöre hatja át a figura mozdulatát, ill. mozdulatlanságát (Self-portrait with Kid ’s shoes, 1978). Mint a mesében, amikor felbukkan a Csodaszarvas, mint Vörösmartynál –  A vadász ül hosszu méla lesben,/ Vár felajzott nyílra gyors vadat,/  S mind fölebb és mindig fényesebben/ A serény nap dél felé mutat;/ Sándorfi képei is valami titkos várakozásba és váratlan találkozásba merülnek. A képi figura önmagára és másokra (társára) tekint. Titokzatosan és nyíltszívűen, mondhatnám azt is, hogy ártatlanul (An angel is watching you, 1991). Ez az ártatlanság nem kiszámított, előre eltervezett, rutin érzésen alapul, hanem azon az érzésen és vágyon, amely önmagunkat egy másik lény felé fordítja. Nárcisztikus témákat fest Sándorfi? Mindegyik figurája a testbe zárt létezésből tör ki, miként Botticellinél Vénusz, megszületik, nem tudjuk, hogyan, ott van, teljes alakjában. Miként Pallasz Athéné is teljes fegyverzetben pattan ki Zeusz agyából. Sándorfi agya (látásmódja) is teremtő erővel bír, az anyagiságon túli világba vezeti a néző tekintetét (La palette de Safi, 2001).

A szépséget írja újra, a légiességet, a szűziességet, minden vallási áhítat és elköteleződés nélkül. A formák beállítása, egymásba olvasztásuk során olyan találkozási pontok, helyzetek jönnek létre, mintha mi nézők – álmodnánk. Álomszerű világot tár elénk a festő, aki nem titkoltan, ébren álmodik. Megálmodja a szépség törékeny, leheletszerű képmását (Denis au-delá de mes tennis, 1977). Az emberi (női) testről szőtt álmokat önti formába. Olyan érzésem van, mintha az emberi test halhatatlanságát fejezné ki, a romolhatatlanságot, a romlatlanságot. Egyik figurája sem Bűnbánó Magdolna, nagyon is érzékeny teremtések, nők és férfiak, kitárulkozók, meztelenek (Ange, 1995). Míg Lucian Freud a szellemalakok hús-vér voltát hangsúlyozza, Sándorfinál nem a hús-vér test anyagiassága a fontos, hanem, ami a testet mozgatja, ami élteti, az élet titokzatossága, rejtélye, energiája. Figurái védtelenek, végsőkig lecsupaszítottak, kiszolgáltatottak. Tekintetünk által válnak el- és megítéltté.

Mai világunkban nincs semmi szentség, a testnek különösen nincs. A reklámok felhasználják a test modellszerűségét, hívó erejét, a látvány csábítását, de a reklám az üresség egyik formája, pillanatig él, kilúgozza belőlünk az egyediség varázsát, megismételhetetlenségét, a másik emberhez való kötődés váratlan vonzalmát. Csernus Tibor filmszerű látásmódját, szaggatottságát Sándorfi más módon valósítja meg. A kép terét úgy alakítja ki, hogy a néző rákényszerül, a közhelyet is másként lássa, mert Sándorfi a nézés mindennapi rutinját szünteti meg a kép kompozíciós rendjével, a figurák arcjátékának aprólékos megjelenítésével. Látjuk a lelki történést, az előzményeket, érezzük a következmények várható súlyát, félelmét, az emberi magányt, a másik embertől és az önmagunktól való függőség feszültségét. Az izmok megfeszülnek, a mozdulatlanságban is titokzatos erők lappanganak. Lélektani ábrázolásokat látunk, az ember belső világát, ahogy a külső testet áthatja, mozgatja (Shawn and Deborah, 1988-1990).

Aura-festészet. El Greco festményein érezzük a magasztosságot, a mesterkélt könnyedséget, alakjait valószerűtlenül megnyújtotta. Sándorfi alakjai is nyúlánkok, éles és ragyogó színeket használ. Ezek a színek nem a valóságban tapasztalt színek és árnyékok. Hideg, fémes színek és vakítóak. A néző tekintete akaratlanul is lehorgonyoz a képet látva, és egy lépést hátrál, nem akarja tudomásul venni, mit is lát, amit lát, jól látja-e. Nem akar hinni a szemének, a gyémánt szerű fénynek. El Greco misztikus expresszivitása jelen van Sándorfi műveiben is. Sándorfi is a frontalitásra, a szimmetria megtörésére törekszik. Nem misztikus festő, de fényei átszellemültek.

Sándorfi természetelvűsége a testre irányul, legyen szó emberi testről vagy egy almáról. A test belső törvényeit keresi, festi meg, a mitológiai utalásokkal együtt („Gyurika”, 2007). Mert festészetében ott találjuk a reneszánsz szépségeszményét, a görög-római világ anyagszerűségét, drámaiságát, az élmény katarzisát. Képeinek érzelmi telítettsége ellentétben áll a színek hideg világával, fémes csengésével. Számára az emberi test meditációs objektum, az idő különös formája, emlékezés és éntudat, a saját én feltámasztása, sőt megtámasztása (One and the other, 1981). Helyzetükből kibillent testeket látunk, mintha egyik figura sem lenne a helyén, mintha egyik sem találná meg önmagát. Én-keresések is ezek a képek. A test szakralitását keresi (Pieta, 1976). Miként is uraljuk a saját testünket, mások testét, mások közelségét és távolságát.

Sándorfi képei megfejthetetlenek, bár a megfejtésükre csábítják a nézőt, aki önkéntelenül rácsodálkozik az alkotásokra, és katartikus élmény keríti hatalmába. A releváció érzése, hogy ezek a képek a természetszerűséget sugározzák, amely révén a kép elhiteti önmagáról, hogy a valóságot látjuk (Self-portrait with blue balloon, 1978).

Bevallom, Csernus Tibor festményeit ismertem, Sánforfiét nem. Mindkettő Párizsban lett világhírű festővé, mint számos társuk, Reigl Judit, Fiedler Ferenc, Rozsda Endre, Hantai Simon. Makláry Kálmán, aki egyedüli magyar tagja a francia és a belga műkereskedők szövetségének, konok következetességgel, szakmai alázattal ismerteti meg a magyar közönséggel az említett festőket, kiállításokkal, művészi kiadványokkal. Ahogy Makláry Kálmán egyik interjújában magáról vall: Óriási hatással volt rám Csernus Tibor, akivel jó barátságba kerültem és több kiállításának megszületésénél is módomban állt bábáskodni. A fordulópont az Étienne Sándorfival való találkozásom volt, ezután kezdtem el tudatosan is keresni a kint élő, magyar származású művészeket. A mostani tárlat is igazolja, Makláry missziója nem ért véget, folytatásra vár.

 


Címke: , , , , , ,
2019.06.18 - tiszatáj

SZÍNKÉP, HANGKÉP, ÖSSZKÉP CÍMŰ KÖTET BEMUTATÓJA
Június 13-án, csütörtökön a Színkép, hangkép, összkép című tanulmány- és esszékötet szerkesztőjével, Virág Zoltánnal Orcsik Roland beszélgetett a Tiszatáj Szalonban. A bemutató során szó esett Virág korábbi és jelenlegi köteteiről, illetve zenei érintettségéről is… – BORBÍRÓ ALETTA BESZÁMOLÓJA

>>>
2019.06.16 - tiszatáj

KORMÁNYOS ÁKOS PARAVÁN CÍMŰ KÖTETÉNEK BEMUTATÓJA
Miért éppen a test, és ha már az, miért nyúljunk hozzá és hogyan van értelme? Ehhez hasonló kérdések hangzottak el június 14-én, a Dugonics téren. A kérdéseket Szutorisz Szabolcs tette fel, a válaszokat pedig Kormányos Ákostól, illetve a 90. Ünnepi Könyvhétre megjelent Paraván című verseskötetéből kaptuk. Tagadhatatlan, hogy a kötet minden egyes verse kapcsolódik a testhez, hol erőteljesen markolászva, hol gyengéden érintve azt. Ugyanakkor egy valami világos: Kormányos Ákos az írás során szikével közelít az anyaghoz… – FERENCZ HEDVIG BESZÁMOLÓJA

>>>
2019.06.16 - tiszatáj

GRECSÓ KRISZTIÁN NYITOTTA MEG SZEGEDEN A 90. ÜNNEPI KÖNYVHETET
Az alkotóembernek újra ingujjra kell vetkőznie és ki kell ülnie a térre, hiába változott meg ez a tér, fontos a közvetlen kapcsolat író és olvasója között, fontos, hogy a szerző hagyja magát megközelíteni, s  hogy mindez határokat mosson el és ledöntsön a magas falakból, melyek szerző és olvasó közt húzódnak. Észre kell venni olvasó-szerző megváltozott viszonyát át kell értékelni és felvenni a tempót, mert az olvasók megelőzték a szerzőket… – FERENCZ HEDVIG BESZÁMOLÓJA

>>>
2019.06.15 - tiszatáj

LANCZKOR GÁBOR MONOLIT CÍMŰ KÖTETÉNEK BEMUTATÓJA
Június 12-én, szerdán Lanczkor Gábor új válogatáskötetének, a Monolit bemutatásának adott helyet a Grand Café. Az ihletforrásokról, a társművészetekről, illetve a kötet koncepciójáról Klajkó Dániel beszélgetett a szerzővel… – BORBÍRÓ ALETTA BESZÁMOLÓJA

>>>
2019.06.15 - tiszatáj

GRECSÓ KRISZTIÁN KÖNYVBEMUTATÓJA
A szegedi könyvhét nyitónapján Grecsó Krisztián volt a főszereplő: a Dugonics téri megnyitóbeszédet követő dedikálás után kötetbemutatóra került sor, ahol Balog József újságíró kérdezte a szerzőt legújabb regényéről. Annak ellenére, hogy Szegeden már bemutatták a Verát március elején teltházas érdeklődés mellett, ezúttal is népes hallgatóság gyűlt össze a Somogyi-könyvtár első emeleti olvasótermében… – SZÁNTAI MÁRK BESZÁMOLÓJA

>>>
2019.06.13 - tiszatáj

A könyvhétnek új paradigmára van szüksége. A kilencvenéves akarás mára sajnos megkopott, megrepedezett, az új generációk számára a cél érthetetlen, nincs is olyan szó napi használatban, hogy „ingujj”. És valahogy a Parnasszust sem találják. Supka Géza és kollégái még joggal gondolták úgy, hogy közvetlenebb kapcsolat kell író és olvasója között. És hogy az határokat dönt le, vagyis inkább valamennyit rombol a túl magas falakból, ha az alkotóember – aki akkoriban még hagyományosan férfinak volt elgondolva – leveszi a zakóját és „ingujjra vetkőzve” megközelíthetővé válik […]

>>>
2019.06.13 - tiszatáj

LISE DAVIDSEN
Elsőre azt mondanám, hogy igazán meglepő, hogy a Decca lemezszerződést ajánl valakinek, akit még csak pár éve ismerünk, és a második nagylemez címe rögtön az előadó neve lesz. Jó, utóbbi nem teljesen igaz, hiszen Lise Davidsen lemezének borítóján ott van a Londoni Filharmonikus Zenekar (Philharmonia Orchestra) neve is, de az ember leginkább csak a norvég előadóművész képét látja, és nevét olvassa… – GERA MÁRTON KRITIKÁJA

>>>
2019.06.12 - tiszatáj

TOLVAJ ZOLTÁN: FANTOMIKER 
Tolvaj Zoltán költészete azt a hatást kelti, mintha Kassák Lajos szövetkezett volna Tóth Árpáddal, akik felosztották egymást között a National Geographic, a Spektrum műsorkínálatát, a vezető hírportálok ismeretterjesztő cikkeit, majd ellátogattak volna egy egyetemi bölcsészkar filozófia szakára, és végigolvasták volna a 20-21. századi magyar lírát. Ezek a feltételezett hatások mind ott húzódnak a Fantomiker, Tolvaj Zoltán harmadik verseskötete mögött… – BOLDOG ZOLTÁN KRITIKÁJA

>>>
2019.06.11 - tiszatáj

AZ SZTE ZMK VIZSGAELŐADÁSA
Operavizsgának hirdette a színlap, de sokszor az volt az érzésem, mintha amatőr színjátszókörben ülnék. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának ének-, és operaszakos növendékei a Figaro házasságában próbálták megmutatni tehetségüket, és azt, hogy hol tartanak tanulmányaikban. A végeredmény finoman szólva is vegyes. A produkció olyan volt, mintha egy kézilabda csapatban együtt játszanának 6-7 éves vékonydongájú kisiskolások erőtől duzzadó 20 éves ifiprofikkal… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő