06.27.
| Jazz Kocsma – Kele Fodor Ákos A szív vége című könyvének bemutatója >>>
06.14.
| Könyvhét / Tiszatáj Könyvek – Lengyel András Tömörkény-tanulmányok című kötetének bemutatója >>>
06.13.
| Könyvhét / Tiszatáj Könyvek – Színkép, hangkép, összkép című kötet bemutatója >>>
06.12.
| Könyvhét / Tiszatáj Könyvek – Petőcz András A visszaforgatott idő című könyvének bemutatója >>>
06.06.
| Tiszavirág Fesztivál >>>
06.06.
| A koreográfus >>>
06.05.
| Debreczeny György ezen a szép napon című kötetének bemutatója >>>
05.27.
| Irodalmi Karaván vajdasági szerzőkkel >>>
05.30.
| Asztali beszélgetések… – Pilinszky János üzenetei >>>
05.24.
| ZUG színház és művészeti tetthely – Homo Ludens Project: Humánia >>>
06.03.
| Meghalt Térey János költő, író, drámaíró >>>
05.29.
| Villámgyorsan épül fel az ország legnagyobb színháza >>>
05.25.
| Több cannes-i filmet a Mozinet mutat be a hazai mozikban >>>
05.23.
| Új színház nyílik idén a Szegedi Szabadtérin >>>
05.10.
| Gorajeci műfordítótábor >>>
04.08.
| Önkénteseket vár a Szegedi Szabadtéri >>>
04.02.
| Teljeskörű zeneipari szolgáltatást nyújt a megújult budai tehetségkutató >>>
03.22.
| Az Oscar-díjas Ida és Hidegháború producere is Budapestre jön a Friss Hús fesztiválra >>>
03.16.
| Teljes az év operájának szereposztása >>>
03.14.
| Legéndy Jácint: Földalatti Oltár >>>

Benedek Miklós, Demus Gábor, Fekete Vince, Gál Ferenc, Janáky Marianna, Maklári Judit, Véssey Miklós versei

Géczi János, Nyerges András, Szil Ágnes, Zalán Tibor prózája

Fried István, Kosztrabszky Réka, Sándor Iván tanulmánya

Dömötör Mihály Kereszt parafrázisok című kiállítása

>>>

AZ SZTE ZMK VIZSGAELŐADÁSA
Operavizsgának hirdette a színlap, de sokszor az volt az érzésem, mintha amatőr színjátszókörben ülnék. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának ének-, és operaszakos növendékei a Figaro házasságában próbálták megmutatni tehetségüket, és azt, hogy hol tartanak tanulmányaikban. A végeredmény finoman szólva is vegyes. A produkció olyan volt, mintha egy kézilabda csapatban együtt játszanának 6-7 éves vékonydongájú kisiskolások erőtől duzzadó 20 éves ifiprofikkal… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

>>>

BESZÉLGETÉS AZ 50 ÉVES KALÁKÁVAL
Az SZTE 16. Egyetemi Tavaszának vendége volt 2019. április 24-én a Kaláka együttes. Jubileumi koncertkörútjukon magyarlakta – de a határok által elválasztott – szomszédos városokba látogatnak el. A Kossuth- és Prima Primissima-díjjal kitüntetett zenekar – Gryllus Vilmos, Gryllus Dániel, Becze Gábor és Radványi Balázs – vendége Szegeden Szirtes Edina Mókus volt. A nagysikerű koncert után a zenekar tagjai oldott hangulatú interjút adtak lapunknak… – PIKÓ ANDRÁS GÁSPÁR INTERJÚJA

>>>

„Mi a magunk ízlése szerint jót és szépet és lélekemelőt szeretnénk csinálni…”
2019.06.02 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS
AZ 50 ÉVES KALÁKÁVAL

A Szegedi Tudományegyetem kulturális irodájának rendezvénysorozata, a 16. Egyetemi Tavasz vendége volt 2019. április 24-én az 50 éves Kaláka együttes. Jubileumi koncertkörútjukon magyarlakta – de a határok által elválasztott – szomszédos városokba látogatnak el. Így kerülnek párba Sopron és Felsőőr, Miskolc és Kassa, Mátészalka és Beregszász, Debrecen és Nagyvárad, Szeged és Zenta, Pécs és Hercegszöllős, Zalaegerszeg és Lendva egy-egy koncert erejéig.

A Kossuth- és Prima Primissima-díjjal kitüntetett zenekar – Gryllus Vilmos, Gryllus Dániel, Becze Gábor és Radványi Balázs – vendége Szegeden Szirtes Edina Mókus volt. A nagysikerű koncert után a zenekar tagjai oldott hangulatú interjút adtak lapunknak.

– Korábban azt nyilatkoztátok, hogy a versek – beleértve ebbe a gyerekverseket is, mint a Bőrönd Ödön, vagy a Tengerecki Pál – számotokra elsősorban szövegek, melyeknek ritmusa és dallama van. Jól látom a rokonságot Weöres Sándor hozzáállásával, aki saját bevallása szerint sosem írt gyerekverset, és a Rongyszőnyeg- és Magyar etűdök-ciklusokat is költői gyakorlatnak szánta?

Gryllus Dániel: Lehet, hogy igen. Mi mindig a versekből indulunk ki, és nem valamiféle zenét képviselünk, amit aztán ráerőltetünk a versre – most érthetünk ez alatt akár egy zenei stílust, vagy egy ritmusvilágot. Mindig a versből igyekszünk, ahogy Kányádi Sándor mondta, kimuzsikálni azt a dallamot, amit beleérzünk. A Bőrönd Ödön – ha már ezt említetted –; nem tudok más verset, amire ez a zene passzolna. Teljesen egyedi. Lehet egész más dallamot is írni, akár ugyanilyen jót – de mi ezt valóban a versből muzsikáljuk ki. Most, hogy dalszöveg, vagy vers? Ez a kettő teljesen átmosódik egymásba. Szokták mondani sokszor, hogy Balassi is minden versét dallamra írta. A régiek mind így voltak ezzel. Még József Attila is vagy Weöres Sándor, de Petőfi is, nagyon sok verset írt dallamra. A versformák eredetileg jobbára dalformák voltak. Ha az ember dalszövegként kezel egy verset, az tulajdonképpen ugyanaz. Aztán sokszor a dalszövegek, ha kizárólag versként kezelik őket, kipukkadnak. Ha jó költő, jó szövegíró írja a dalszöveget, akkor az versnek is felfogható.

– Gyerekdalt ti sem szándékosan írtatok?

Gryllus Vilmos: Azért aztán írtunk…

– De eredetileg?

G. V.: Eredetileg nem. Amikor a Bőrönd Ödön-t írtuk, akkor azt a…

G. D.: Vagy a Pinty és pontyot, vagy A cinege cipőjét…

G. V.: Azt eredetileg a saját korosztályunknak játszottuk. Kezdetben nem állt szándékunkban külön gyerekeknek játszani. Minden vers, amit akkor megzenésítettünk, annak a közönségnek volt szánva, aki minket hallgatott. Csak a hetvenes évek közepe táján, a [Levente] Péterrel és [Döbrentey] Ildikóval való kapcsolat révén jött elő, hogy ebből program legyen. Addig csak legfeljebb elvétve.

G. D.: Eleinte inkább egy szelekció eredménye volt a gyerekműsor. Ezt már többször elmondtam: szerintem a gyerekek tartalmat nem nagyon rögzítenek. Legalábbis négy év alatt biztos nem.

G. V.: Vagyis jól megvannak nélküle. Az ilyen ekete-pekete-szerű gyerekmondókák is mind ilyenek.

G. D.: Meg hallottuk, hogy a saját gyerekeink is hányszor írták át teljesen értelmetlenre azokat a szövegeket, amiket énekeltünk. És ez nem volt probléma a számukra. Az egész világ értelmetlen még két-három éves korban. Az a gondolat, hogy a gyerekvers az, amiben szóviccek vannak, szerintem tévút. Ha jó a lüktetése, jó a ritmusa, akkor gyerekvers.

 

 

– És elég nagy igény támadt erre ahhoz, hogy egy idő után tételesen jöjjenek a gyereklemezek és gyerekműsorok? Mert egy idő után ezek nagyon jelentősek lettek a Kaláka életművében.

G. D.: Hát Levente Péterrel való találkozás valamikor olyan hetvenhat körül történt. Mikor ők megkerestek, hogy csináljunk közösen valamit. És akkor lett a Ki kopog?, a rádióműsor, meg a Mókaláka, a közös műsorunk, amit a Mikroszkóp Színpadon játszottunk, amikor ő még Móka Miki volt. És akkor ő, vagy inkább Ildikó, ehhez a játékosabb stílushoz igazodva szelektált.

G. V.: Ez nem egynyári kapcsolat volt: utána jött A pelikán, meg a több ilyesmi… Utána lett rá igény.

G. D.: Igen, A pelikán volt az első. Ugye egy darabig nem lehetett lemezünk. Ez ilyen fura dolog volt. Aztán egyszer csak azt mondták, hogy na, most akkor kiadunk két 45-ös fordulatszámú kislemezt. Az egyik a gyerekeknek szól – azon lett volna A cinege cipője, a Pinty és ponty, és még valami, a másikon pedig úgynevezett felnőtt-versek. És akkor egyszer született egy teljesen agya-beteg döntés, hogy mindegyiknek az egyik felét adjuk csak ki, és azt egy lemezen. Tehát az egyik felén van – az első, úgymond, Kaláka-lemeznek – A cinege cipője és a Pinty és ponty, másik felén meg József Attilától a Bánat, meg a…

Radványi Balázs: A kék tűzeső.

G. D.: A kék tűzeső, igen. A Jeszenyin-vers. Szóval ez így teljesen idétlen volt.

G. D.: Ebben az értelmezésben, ahogy Balázs mondja, tulajdonképpen a Bőrönd Ödön, meg a Pinty és ponty, A cinege cipője, meg a többi hasonló nem gyerekversek voltak, hanem úgynevezett felnőtt-versek, amiken az egyetemi társaink és barátaink jót nevettek.

Becze Gábor: Azt nem említettétek, hogy amikor a Móra könyvkiadó elkezdett könyveket és kazettákat együtt kiadni, az nagyon sok gyerekhallgatót hozott. Először volt a betlehemes, az családi lemez volt…

G. D.: Bocsánat. Először a Nálatok laknak-e állatok volt ’86-ban, de az már a tudatos periódus volt, amiről Vili is beszélt. Azt már eleve úgy válogattuk össze a Móra kiadó szerkesztőjével, T. Aszódi Évával – ott adták ki azokat az antológiákat, mint a Cini-cini-muzsika, ami azóta is „a” gyerekvers-antológia. Kicsit az ő segítségükkel keletkezett a Nálatok laknak-e állatok? a Szabad-e bejönni ide Betlehemmel? majd Az én szívemben boldogok a tárgyak. Aztán ez a folyamat is elhalt ’90 után.

R. B.: És a Móra kiadó akkori szerkesztője Nagy Gáspár volt, Kossuth-díjas költő, akivel 2000-ben együtt vettük át a Kossuth-díjat. Tehát az ízlésformálás az akaratunkkal és akaratunk ellenére is megtörtént. Nem volt semmi olyan, amit mi ne szerettünk volna, csak nem tudtunk róla, hogy az ízlésünket még segítik is – inkább így mondanám, nehogy valami félreértés legyen az ’ellenére’ szó miatt.

– Ez egy későbbi kérdés lett volna, de most így odakeveredtünk: a hetvenes-nyolcvanas évek magyar művészetében az államilag hitelesített alkotóktól az underground avantgárd körökig általánosan megfigyelhető neurózis, az erőltetett színpadiasság, a mindenhova befolyó kettős beszéd mind olyan dolgok, amiktől a Kaláka mentes maradt. Lehetséges, hogy ez ennek köszönhető? A komikumra való hajlamnak, a szöveg ilyen típusú szeretetének, vagy a gyerekvilág felé való nyitottságnak?

G. D.: Nézd: mindenhol, ahol valamiféle elfojtottság van, ott ezeknek az áthallásoknak óriási a szerepük. Ha Erdélyben valaki leírta azt, hogy mondjuk„a függönyön keresztül látom a lámpát ott a téren, ami világít” – nézz oda [kimutat az ablakon], akkor azt mondták: áhá! A függönyön keresztül világít a lámpa…És akkor belegondoltak valami rejtett jelentést. Például Kányádi Sándor bácsinak mondta egy székely tanító, hogy „azt szeretem a verseidben, Sándor, hogy mindig benne vagyunk, még ha csak egy feketerigó képében is.” Ugye „betemetett a nagy hó erdőt-mezőt-rétet…csak a feketerigó maradt feketének”.

G. V.: De Sándor bácsinak eszében sem volt erre utalni. Vagy legalábbis…

G. D.: Nem tudjuk!

– Mint Paul McCartney és a Blackbird.

G. D.: Igen. Szóval ebből a szempontból bizonyára mi is részesei voltunk ezeknek az áthallásoknak. Ha például arra gondolunk, hogy 1981-ben játszottunk először Erdélyben… Most elmesélek egy történetet. Ott ugye játszottuk a Walesi bárdokat, annak nem kellett burkolt áthallását hallani a Ceaușescu-rezsim kellős közepén. De például ott játszottuk a Vonzást Weöres Sándortól. „Hosszú a virágfüzér, kéztől kézig ér.” Amikor Clevelandben muzsikáltunk, akkor meg erről volt egyértelmű, hogy „fogjátok a füzért mindkét partoldalon”, ugye. Ott, nyolcvanegyben, az első erdélyi turnén odajött hozzánk az az asszony, aki tulajdonképpen jegyet árult, vagy prospektust, vagy műsorfüzetet… Állítólag egyéb teendőket is ellátott. Szóval odajött hozzánk a turnébuszban, és a dalokról kérdezősködött. Zárójelben teszem hozzá: mindent le kellett fordítani románra. A Walesi bárdokban nem találtak kivetnivalót, nem is találhattak. De ebben a versben… Azt kérdezte a kísérőnk, hogy „az, amit a végén énekeltek, az benne volt az eredeti műsortervben?” Mondtuk, hogy igen, az volt a ráadás. „Már hogy az, amelyikben a Hargitán átnyúlnak a kezek!” Hát, ez nincsen benne a versben. És akkor elmondtam neki, úgy, ahogy az előbb elmondtam neked. „Ja! Akkor rosszul hallottam.” [nevetés] Igen. Na most akkor ugorjunk húsz évet, mert akkor megint mentük Erdélybe, és ott egy lelkésszel találkoztunk, nem is akárhol: Csíksomlyón. Valami fantasztikus volt: elmondta, hogy ő nyolcvanegyben, kispap korában ott volt a koncertünkön, és hogy akkor a Walesi bárdok milyen hatalmas élmény volt a számára, még most is érzi. „De azért az volt a legszebb, amikor azt énekelték, hogy a Kárpátok fölött átnyúlnak a kezek!” Szóval tulajdonképpen a cenzor mindig jól hall. Mindenki ezt vélte hallani, holott nem ezt énekeltük. De ez vonatkozik erre, amit kérdeztél, az áthallásokra: lehet minőségien is csinálni, lehet durvábban is csinálni, most is van…

G. V.: Ez a Békabúcsúztató is egy áthallásos lemez természetesen.

G. D.: Igen. És vannak szerzők, akik erre rájátszanak…

G. V.: Nyilván egy csomó embernek ez eszébe sem jut, akik, mondjuk, harminc körül vannak. „Mi ebben az áthallás? Hát ez csak egy játék, nem?”

 

 

– És abban volt koncepció, hogy mindig magyarul énekeltetek, még a külföldi költők verseit is?

G. D.: Hát nézd: mi magyarul tudunk. Gesztusból mindig elénekeltünk Japánban, Koreában, ahol határozottan nem magyar közönségnek játszottunk, az ottani emberek nyelvén valamit. De ez, mondjuk, egy nóta erejéig gesztus. Hogyha egy komoly verset akarnánk énekelni… Ide is jönnek sokszor olyan kórusok, énekesek, akik elénekelik, hogy tá-vá-szi-szél-vi-zet-á-raszt. Ez nagyon szép, és mindenki örül neki. Ha megpróbálnának komolyan magyarul énekelni, egy idő után az akcentus, a nehézkes érthetőség úgyis kibukna.

G. V.: Másrészt meg nem tudjuk ugyanúgy, hangulatilag érzékelni a versek idegen nyelvi folyamodását. Ha van egy magyar versünk, amit valaki lefordít németre, arról mi nem tudjuk, hogy az tényleg van olyan jó? Lehet, hogy elénekeljük németül, és azt mondják: „Ez olyan nagy szám volt? Ez nem olyan jó vers.” Közben pedig magyarul jó. Tehát már csak ezért sem. És a mi dalaink magyarul olyanok, amilyenek. Azok a kisakkozott apró ritmusok, amik miatt mindenki – reméljük – úgy érzi, hogy a szöveg és a zene teljes összhangban van, ezek mindjárt megbotlanak, ha egy fordítást akarsz ráhúzni. Mi sem tudjuk ugyanúgy elénekelni.

G. D.: De ha valaki úgy fordítja le, hogy a dallamot ismeri…

G. V.: Így van, az más.

G. D.: Mint például az Ukulele című nótánkat, ami mondjuk nem egy klasszikus költemény, Balázs megtanulta csehül, finnül, japánul, mit tudom én, még milyen nyelveken…

– Pont hawaiiul nem?

G. D.: Hát ugye Hawaiiban amerikaiul beszélnek, ha már ezt mondod, de hát azon az ősi hawaii nyelven nem…

R. B.: De mongolul is. Ami egy sűrítő nyelv, és az „idefele-odafele”, az úgy szól mongolul, hogy „ej-tej”.

[nevetés]

G. V.: De hát ez a vicc-kategória, hogy az ember egy ilyet elénekel.

G. D.: Vicc, meg egy gesztus a közönség felé.

R. B.: Igen. Meg is hívtak utána még ide, a mongol hold-újévet ünnepelni, pont emiatt. Ennyire tudunk mongolul.

G. V.: Erre kitaláltunk egy nagyon jó formát. Sok olyan koncertet tartottunk, amikor elvittünk magunkkal egy, az adott ország nyelvét tökéletesen beszélő, és a magyar irodalmat ismerő embert.

G. D.: Aki ismeri a befogadó közeg lelkületét és szellemiségét.

G. V.: Igen. Tehát Franciaországba Lackfi Jánost, Angliába Nádasdy Ádámot, Olaszországba Szkárosi Endrét, Németországba Dalos Györgyöt… Indiába ugye Szabó T. Annát vittük, mert ő az angolban van otthon – indiai szakértőt nem találtunk. Szóval viszünk magunkkal valakit, aki össze tudja kicsit simogatni a közönséget a verssel, és mi csak aztán játsszuk el magyarul. Így már tudják, hogy miről szól, és magyarul azért mégiscsak sokkal jobb a nóta.

G. D.: Tegyük hozzá azért, hogy ez úgy találódott ki. Mint olyan sok más a Kaláka életében: kaptuk az élettől… Éppen Párizsban volt egy koncertünk, és ott volt Lackfi János barátunk, aki anyanyelvi szinten beszél franciául, és tudja a repertoárunkat, meg ismeri az ottani közönséget. Ott volt valami felolvasóesttel, vagy ösztöndíjjal, már nem is tudom, mi meg megkértük, hogy olvasná fel franciául azokat a francia verseket, mondjuk A pelikán-t Robert Desnos-tól, vagy azt a Villon-balladát, amit énekeltünk. És akkor már „nem bírt magával”, mert egy fékezhetetlen agyvelejű nyúl, ahogy Lázár Ervin mondta Aromoról, és fantasztikus kiselőadást rittyentett minden egyes nótához.

G. V.: Meg hát egy exhibicionista izé. [nevet]

G. D.: Igen. Elmondta, hogy ki az az Ady Endre, mikor élt, milyen szituációban mit írt. De csak a nagyon hangsúlyos részletekbe ment bele. Egy-két fontos sort, vagy szóképet le is fordított. És ez olyan jól sikerült, hogy akkor mindjárt meghívtak a Sorbonne-ra egy közös koncertre a Janival, a Printemps de la poésie-re, ami egy ilyen nagy költészeti fesztivál. És innentől kezdve vált ez tudatossá, hogy mindig hívtunk valakit. Sárközi Mátyás Londonban még templomi koncertünkön is beszélt, nem is egyszer. Nagy vágyam, hogy ezt Romániában is megcsináljuk románul. Demény Péter vállalkozott is erre, csak még nem találtuk meg rá a lehetőséget.

 

 

– Vissza még a gyerekekhez: tudnak a felnőttek olyan hálás közönség lenni, mint a gyerekek?

G. D.: Ennél [a mainál] kell jobb közönség? [nevet]

G. V.: Nem. Én nem nagyon szeretem ezt a „hálás” szót egyébként. A gyerekek az én szememben nem hálás közönség, hanem inkább bizonyos szempontból kiszolgáltatottabb, és bizonyos mértékig kritikátlanabb is. Tudják érzékelni, hogy valami érdekes, vagy nem érdekes, de nem biztos, hogy tudják érzékelni, hogy ami érdekes, az tartalmilag is értékes-e, vagy fordítva. Lehet, hogy ha az értékeset valaki nem megfelelő módszerekkel közvetíti a gyerekekhez, akkor elsikkad, és hogyha az értéktelent érdekesen tálalja, akkor meg az ugye mindjárt… Erre mondják, hogy az hálás közönség, mert én felvettem a gázsimat, és jól jártam. [nevet]

G. D.: Ez egyébként rímel arra, amit az áthallásokról mondtunk. Szóval, hogy néha könnyű a gyerekeket… Most egy csomóan azt mondják, hogy ők interaktívak, pedig nem, mert az előadást a gyerek közönség nem befolyásolja. Az interaktivitás nem azt jelenti, hogy én azt mondom, hogy „Most akkor tapsoljatok, gyerekek!”és akkor tapsolnak, vagy „Ugráljatok, gyerekek!”, és ugrálnak. De attól még lehet jó az is.

G. V.: Ezt lehet jól is mondani, meg rosszul is. Jó cél érdekében is lehet, meg nem jó cél érdekében is.

R. B.: A jó cél például az, hogy próbálunk ügyesen rájuk úgy hatni, hogy a költészet játékait magukkal vigyék – legyen az rím-játék, ritmus-játék, egy jó tartalom, ami elkíséri őket, vagy kapcsolódjon urambocsá’ a tananyaghoz. A mi tananyagunkhoz annak idején első általánosban kapcsolódott az Iciri-piciri, amit még most is zárószámnak játszunk a gyermekkoncerteken, vagy A cinege cipője, amit szintén hatévesen már tudnak a gyerekek. De akkor jöjjenek azok a mai jó költők, akiket még iskolai tankönyvekbe is beszerkesztenek: Varró Dániel, Tóth Krisztina, Lackfi János, és még, és még. Őket tudatosan tűzzük a repertoárba, vesszük föl a lemezre, és hívjuk fel a figyelmet a magyarázat során, ami egy-egy megzenésített vers elhangzása előtt jó kis iránymutató, hogy mire figyeljen a legkisebb gyerek is, meg az őt kísérő tanár is. Hogy utána mikor az élményt feldolgozzák az oviban, vagy az általános iskola alsó tagozatban, akkor legyen egy kis kapaszkodó, emlékeztető, hogy na, a Kaláka ezért és ezért, tudatosan választotta ezt és ezt a verset, hogy ebből tanuljunk, okuljunk. A népzenei töltést sem hanyagoljuk el: táncdallamokat fűzünk a megzenésített dolgainkba. Most volt egy erdélyi kötet, abban szerepel egy Zsibog a hegy című Jánki Béla-vers, abban tudatosan egy tradicionális odavalósi táncdallamot veszünk elő. És volt már olyan, aki rákérdezett, hogy hohó, ti ilyet is írtok? Hát, nem írjuk, hanem kölcsönvesszük. De a mi erőnkkel arra a figyelemre, ami felénk néz, visszaadjuk, hogy ezt is hallják. Lehet, hogy először éppen a Kalákától hallanak tradicionális dallamokat.

G. D.: Szóval summa summarum, mi a magunk ízlése szerint jót és szépet és lélekemelőt szeretnénk csinálni, és ott, amikor ezt gyerekeknek énekeljük, akkor kiderül, hogy azért ez felelősség. Mert őket át lehet verni. Erről beszélgettünk itt. Mert lehet, hogy ugyanolyan sikert lehetne elérni valamilyen blöffel. Jó: felnőtteket is át lehet verni, tegyük hozzá.

G. V.: Csak azokért már nem kár! [nevet] Úgy kell nekik.

G. D.: Amikor kiderül, hogy sok ezer kilométerre Magyarországtól az identitásukat befolyásolja, a neveltetésük része… Vagy akár Erdélyben az, hogy egy Kaláka-dalt énekelnek, és azt a verset abban a tálalásban kapják meg, akkor azt mondja az ember, hogy hoppá. Nem mindegy, hogy mit énekelünk. Mert meg fogják tanulni. A hülyeséget is megtanulják, persze – de próbáljunk akkor nem hülyeséget. Volt egy ilyen turné, egyszer Gyimesben játszottunk, egy karácsonyi koncert volt, a Szabad-e bejönni ide Betlehemmel. Elénekeltünk több dalt, és a következő évben onnan volt szentmise-közvetítés, éjféli, karácsonyi szentmise. És akkor…

R. B.: Gyimesközéplokról, a Szent Erzsébet-Líceumból.

G. D.: …hallottuk, hogy elkezdik énekelni azt, amit mi daloltunk. És mondtam, hogy ha a furulya-közjátékot bejátsszák, akkor azt biztosan tőlünk tanulták, mert az ő énekeskönyvükben biztos, hogy nincsen benne. És bejátszották. Azért most egy kicsit belegondolsz, hogy milyen felelősség ez? Mert énekelhetnének bármi mást is.

 

 

– Sok szó esett nevelésről, neveltetésről, iskoláról –hogyan látjátok a mai magyar irodalomoktatás helyzetét?

G. D.: Nem igazán látjuk. Én már a mi időszakunkban, mikor mi voltunk gimnazisták, akkor sem értettem, miért van ez, hogy kronológiában oktatják az irodalmat. A történelmet igen, az rendben van. De hogy az irodalmat a régieknél kell kezdeni, és utána végül a mai költők… Lehet, hogy ma már nem egészen így van.

G. V.: De, azt hiszem, ma is így van. Nekem van egy, még gimnazista lányom, és ugyanezt látom rajta: most harmadikos, és most tartanak Arany Jánosnál. Szóval… [nevet]

G. D.: Pedig, ha már Balázs azt mondja, hogy Varró Dani, Lackfi János… Velük kéne elkezdeni! És Balassinak kéne a negyedikben, az érettségi előtt jönnie. Akkor már…

G. V.: Akkor már elég széles látókörük van, hogy be tudják fogadni, hogy miért is volt olyan az a Balassi…

G. D.: Szóval az irodalomoktatáshoz én igazából hozzászólni nem tudok. A kronológiát fúrom, a többihez nem nagyon értek. De kiváló irodalomoktatók vannak, akik ezen belül is meg tudják csinálni, hogy a diákok irodalomszeretők legyenek. Ha pedig nem olyan az oktató, akkor tök mindegy, hogy kronológiában oktatja, vagy sem.

R. B.: Ezt a matekról is el lehetne mondani. Hogyha jó a matektanár, akkor abból az osztályból mindenki…

G. D.: De ott nincsen kronológia!

G. V.: Nem lehet a logaritmussal kezdeni! Muszáj az egyszereggyel…

G. D. Ott mindenképpen… A geometriát is, vagy az algebrát is úgy kell kezdeni, hogy egy meg egy, az egy. Vagy kettő. Mindegy.

[nevetés]

R. B.: Ugye lehet ezt dallal is, hogy [énekli] „a-szor a az a négyzet, kisangyalom”… na jó.

– És a mai zeneoktatásról mi a véleményetek? Ti még a Kodály-módszerrel tanultatok, ha jól tudom.

R. B.: Igen. Olyan szerencsés a mi zenekarunk, hogy valamennyien ugyanabba az ének-zenei iskolába jártunk, amit Kodály Zoltán alapított. És az ő módszerét, ha tetszik, ha nem, számon kérte rajtunk. Hozott olyan vendégeket magával, mint Yehudi Menuhin, Pablo Casals, Sosztakovics – velük mind találkoztunk –, akik kíváncsiak voltak arra a bizonyos Kodály-módszerre, amelyik híres lett. És ennek mi élő alanyai voltunk, akik ezt mind be tudták mutatni, hogy lám, a saját népzenénken keresztül, a saját ötfokú zenénket, a környező akkori ősi környezetből a mari, csuvas, cseremisz népzenét, amit ő földolgozott és kötetekbe foglalt, meg lehet ismerni. És ezek alapján aztán majd hozzá lehet fogni a barokk zenéhez, és a klasszikus zenéhez egyáltalán. Ezt mind érteni kell, tudni kell. Be volt írva az egyes dalaink után, emlékszem, hogy először meg kell tanulni szolmizálva azt a dalt, utána szöveggel, és harmadszor pedig kívülről. Az egyik is egy hét volt, a másik is két-három alkalom, és a harmadik is. És ezt tudatosan szuggerálták. Kodály közvetlen tanítványai voltak a mi közvetlen tanáraink: ők meg szerettek volna felelni Kodály tanár úrnak, mi pedig meg szerettünk volna felelni nekik, hogy jó jegyet kapjunk. Így mindenki nagyon jól járt. És azt hiszem, hogy most, sok-sok-sok tíz év után, mondhatjuk, hogy ez egy jó hozzáállás volt a zenei neveléshez. Mert lelkes emberek voltak, akik ezt rajtunk keresztül is vissza tudták igazolni a mesternek. Aztán elmúlt sok-sok év, meg évtized, meg Kodály is elköltözött… Egy picit elhalkult az egész. Az a parázs már nem olyan sokakban él, amit mi kaptunk, és mi tudunk, ezért azt hiszem, hogy egy kicsit megkülönböztetett helyzetünk van. Hogy az utánunk jövők már nem tudják ezt, azt sajnos tapasztaljuk. De most nem kritizálni szeretnék, vagy az utánunk következő generációkra rosszat mondani, csak az érzésemet mondtam el – gyorsan és zárójelben.

G. V.: Én azt gondolom, hogy aki zeneibe jár, mondjuk a Marczibányi térre, az most is ugyanezt kapja. Csak jóval kevesebb ilyen iskola van. A Kodály-módszer most is megvan, és most is vannak emberek, akik eszerint tanítanak, és iskolák, akik eszerint dolgoznak, mert azt gondolják, hogy ez egy jó koncepció… Mert nem zenészeket nevel. A mi osztályunkból hárman lettek zenészek. Ebből kettő komolyzenész, és egy én, aki, hát, egy kicsit véletlenszerű…

G. D.: Aki ezt a linkóci dolgot csinálja ötven éve!

G. V.: Tehát nem arról volt szó, hogy itt zenészek lesznek ezekből a gyerekekből, de ha egy osztálytalálkozóra elmegyünk, akkor… Öreg emberek vagyunk, nyugdíjasok, de mindenki egyetemre ment, mindenki elég jól helyt állt az életben.

G. D.: Mert már az ókori görögök is…!

G. V.: Mert már ők is, hehe, igen. Az biztos, hogy ez egy jó dolog, és azt a fajta érzékenységet, amit ebben a korban be lehet oltani a gyerekekbe, azt később már nem biztos, hogy lehet. Ez lenne a Kodály-módszer igazi lényege.

B. G.: Szeressék meg a zenét.

G. V.: A zenét is, de igazából a zenén keresztül az egymásra figyelést, az értékeket, a közösség egymásrautaltságát. Sok mindent lehetne még mondani, ami azon keresztül ivódik be az emberbe, hogy például kórusban énekel, mellette énekel egy másik, de ha ő hangosabban énekel, akkor elrontja az egészet. A zenekarban is, meg a táncban is, meg mindenben ez érvényesül. A harmónia, amire figyelni kell, és ha mindenki belehelyezkedik, akkor megszólal az egész. Ezt a gyerekek azért megtanulják. Mi is megtanultuk.

G. D.: Volt egy kollégánk, Huzella Péter, aki húsz évig muzsikált velünk – az ő papája egy nagyon ismert, elismert komolyzeneszerző volt. Mi első osztályba együtt jártunk, és akkor alakult ez a bizonyos ének-zenei általános iskola. És az énektanárnő, bizonyos Pócs Irma néni, akinek sokan köszönhetünk sok mindent, ő mondta azt, hogy na, Gryllus, Huzella, ti gyertek át a zeneibe! Péter papája zeneszerző volt, és azt mondta, hogy szó sem lehet róla. Az én szüleim mérnökök voltak, nagyon örültek neki, mert zeneszeretők voltak, kórusban is énekeltek együtt. Én átmentem Bors Irma nénihez, és Huzella később mondta, hogy milyen fura volt minket látni a normál általános iskolából. Minket, akiknek napi énekórájuk volt, hetenként kétszer kórus, kétszer hangszeres zene, zenekari gyakorlat, néptánc – hogy rohanunk ki az iskolából, amikor minden gyerek rohan ki, és szolmizálva több szólamban énekeltünk. És nem azért, mert kötelező volt, hanem mert belénk ivódott.

R. B.: És még szót kell ejteni arról, hogy a művészet belénk táplálása általában véve is, tudat alatt nagyon sikeresen megtörtént. Remélem, hogy a mai fiatalok is megkapják. Mert például a rajz tanárnénink, Huzella Éva néni művész volt, kiállításai voltak. Elvitt Csontváry-kiállításra bennünket. A zene, a néptánc, a fellépések mellett, a sikerélmény mellett úgy érzem, hogy művészeti élményeket is kaptunk, amelyeket aztán valahogy magunkba tudtunk szívni, és azt remélem, hogy tovább tudjuk adni.

 

 

– Idén lesz tíz éve, hogy Cseh Tamás meghalt. Ugye dolgoztatok együtt, a Szabad-e bejönni ide Betlehemmel-en énekelt is egy Kornis Mihály-verset. Hogyan emlékeztek rá akár emberként, akár művészként?

G. D.: Hát nézd: Tamás egy nagyon-nagyon izgalmas egyéniség volt. Nem egy könnyű ember, ezt elmondhatják a barátai, akik látták ilyen és olyan állapotban – magam is így voltam vele. De egy csupa szív alak volt. Szegedhez éppen egy nagyon kedves emlékünk fűződik: egyszer itt voltunk, és lerobbant az autónk. Azt hiszem, a Juhász Gyula főiskolán játszottunk, ő meg az orvosi egyetemen, vagy fordítva, már mindegy. És nem tudtunk volna hazamenni. Fölkeltettük a Tamást reggel nyolckor a másik kollégiumban, ahol ő aludt, hogy nem tudtok-e hazavinni, mert hogy baj van. Tamás meg kapásból útrakész lett, szólt a sofőrnek, hogy vigyük haza a Daniékat – akkor még nem volt ilyen busz-szállítónk, mint most. Elindultunk, és menet közben kiderült, hogy mi azért sietünk, mert még valahol Tolna megyében van egy másik koncertünk. Tamással végigdumáltuk azt az utat, utána még elvittek miket oda Tolna megyébe, vagy hova. Ennyire csupa szív ember volt. Nem tudom, hogy én… Biztos hazavittem volna, de hogy elinduljak velük még egy másik turnéra, még százötven kilométert…És ő is eljött velünk, és utána dumáltunk. Ez után is sokszor találkoztunk, jellemzően, ha felléptünk valahol, akár együtt. Vili, akinek van Kővágóőrsön nyaralója, talán még többször is találkozott vele ott nyáron. És nem azt mondom, hogy mi voltunk a legjobb barátok az életben, de nagyon nagy szeretettel emlékszem rá, ez biztos.

R. B.: Összehozott bennünket a Cimbora, az É. Szabó Márta által szerkesztett, és sok száz előadást, sok száz felvételt megért Cimbora-sorozat, ott egy-egy alkalommal találkozhattunk. Vagy egymást követtük a felvételek során, és egy műsorban léptünk föl. Majd volt olyan is – ez az élete vége felé történt –, hogy ő szerkesztett egy katonadalokból álló lemezt, amely felsorolt történelmi katonadalokat. Ezt ő találta ki, és hívott meg rá előadókat – később meg is jelent ilyen-olyan hanghordozókon. Bennünket is meghívott. Én úgy tekintek rá, mint egy fenoménra, aki feltűnik, és valami olyat tud csak úgy önmagától, minden tanulás, vagy rákészülés nélkül, amitől ő az, aki. Ezt az egyetlen szót lehet rámondani, hogy fenomén.

G. D.: Tamás az élete végén – tulajdonképpen nem a fiatalkorában, mert mi nem voltunk Huszonötödik színházasok – de ugye ő mondta, hogy mennyire szeretné, ha kiadnám a karácsonyi anyagát. Mert kiadó lettem. A nagymamája kézírásával megmaradtak a karácsonyi énekek, amiket ők a családban énekeltek. Ez többször is előjött, de valahogy mindig elmaradt. Később lett az, hogy a Novák Jancsi Ady-megzenésítéseit ő milyen szívesen elénekelné, és akkor azt beletettük a Hangzó Helikon-sorozatba. Innentől, a Hangzó Helikon kapcsán lettünk úgy igazából alkotó jelleggel is barátságban. Én adtam ki az utolsó lemezét. Ez lett végül a karácsonyi lemez, a Fel

R. B.: Fel nagy örömre. Ez Gárdonyi Géza dala.

G. D.: Meg a katonadalokból is csináltunk egy jó szelekciót, mert az ugye duplalemez volt, és abból is a Hangzó Helikonban megjelent ez-az. Ott volt még az Ady, meg az együttműködés a karácsonyi lemezünkön… Tulajdonképpen ez a közös utazás volt, ami előhozta, hogy akkor Tamás jöjjön oda énekelni. És voltunk nála Kővágóőrsön is.

G. V.: De tényleg: Bereményi Géza nélkül valószínűleg nem is lett volna Cseh Tamás. A Tamás nyilván akkor is az volt, aki volt, de ha nincs a Gézával való találkozás, akkor ez talán soha nem derül ki róla. Akkor rajztanár marad, és egy jó társasági ember. Amikor a Gézával elkezdtek együttműködni, abban a pillanatban lett Cseh Tamás Cseh Tamás. Az ilyen fajta emberek általában mind self-made-manek: Bob Dylan, vagy Cohen, vagy akárki –megírják a szöveget, megírják a zenét, és az mind a sajátjuk, saját magukat adják el. A Tamás ebből a szempontból teljes kivétel volt, mert ő eladni tudott, meg dallamokat is szerzett, de a szöveget soha nem ő írta. Soha nem azt énekelte el, amit ő gondolt. Persze nyilván benne volt ő is abban, amit közösen összehoztak. És hát úgy tudta eladni, ahogy senki más.

G. D.: Amit talán nem tudtok, hogy hihetetlenül tisztán énekelt. Azért, hogy valamit rosszul intonált volna, azért nem kellett felvételt ismételni. És akkor még nem volt ez a korrekció, mint ma, hogy benyomom a gombot, hogy legyél tiszta. Hihetetlenül jól intonált. Nem is figyelt rá. Egy ösztönös tehetség volt.

G. V.: De nem egy zenész típusú ember volt. Tudott három akkordot, vagy nem tudom… Jó, négyet. Volt egyszer egy koncertje, én is ott voltam, és egyszer csak elszakadt egy gitárhúr. És mondta, hogy hát akkor most? Én meg mondtam neki, hogy… [elmutogatja, hogy gyorsan kicseréli a gitárhúrt] tessék. És ment tovább a koncert.

G. D.: Többen mondták, hogy ő reprodukálhatatlan, mindent az egyénisége visz el. És hány Cseh Tamás-lemez készült azóta? Hányan énekelnek Cseh Tamás-dalokat a mai napig? Tamás, mint zeneszerző, él-virul azóta is. A lányom, [Gryllus] Dorka is énekel egy olyan műsorban, amelyben Cseh Tamás-dalok vannak. Szóval fantasztikus. Az utóélete igazolja, hogy ő tényleg egy olyan egyéniség volt, amelyik nem terem minden bokorban.

G. V.: Hát ő meg a Géza együtt.

R. B.: Megadatott, hogy az utolsó hónapokban még összefutottunk… Az ő élni akarása ismert volt, és hála Istennek, küzdött is sokat.

G. D.: Nem tudjuk. Akkor nem gyújtott volna rá annyiszor.

G. V.: Körülbelül élete utolsó két hetében hagyta abba a cigarettát.

R. B.: Mindenesetre még fellépésről jöttünk valahonnan, és megálltunk a várpalotai benzinkútnál. Ő érkezett Budapestről Várpalotára, hogy menjen föl a Bakonyba.

G. D.: Indiánni.

R. B.: Egyikünk az egyik kútnál tankolt, másikunk a másiknál. Már tudtuk, hogy ő hogy van, és még mondott is rosszabbnál rosszabb híreket a saját állapotáról. Aztán ment vissza az ő Bakonyába elbúcsúzni a hegyektől.

G. D.: Amikor a katonadalokat, amiket említettél, kiadtuk a Hangzó Helikonban, emlékszem, hogy találkoztam vele. Na, mondom, mi van, Tamás? „Hát… Ismét felütötte szép fürtös fejét a rák.” Ilyen költőien fogalmazott. Éva persze nagyon pipa volt rá, mert ő engedélyezett neki – mert kizsarolta belőle – napi egy cigarettát, de hát azt az egyet tizenötször elszívta.

R. B.: „Igen, mert most már a holnapit szívom.”„De azt már elszívtad, drágám!”„Hát akkor…” Na. Nem volt tovább. Az utolsó időkig is dolgoztunk együtt, találkoztunk, összefutottunk…

G. D.: Tudtunk egymásról.

– Köszönöm, hogy válaszoltatok a kérdéseimre, és jó utat kívánok hazafelé!

G. D.: Most, hál’ Istennek, remélem, nem romlik el az autó, mert már nincs Cseh Tamás, hogy hazavigyen.

Pikó András Gáspár

 

Fotó: Rómer János


Címke: , , , , , , , , , , , ,
2019.06.18 - tiszatáj

SZÍNKÉP, HANGKÉP, ÖSSZKÉP CÍMŰ KÖTET BEMUTATÓJA
Június 13-án, csütörtökön a Színkép, hangkép, összkép című tanulmány- és esszékötet szerkesztőjével, Virág Zoltánnal Orcsik Roland beszélgetett a Tiszatáj Szalonban. A bemutató során szó esett Virág korábbi és jelenlegi köteteiről, illetve zenei érintettségéről is… – BORBÍRÓ ALETTA BESZÁMOLÓJA

>>>
2019.06.16 - tiszatáj

KORMÁNYOS ÁKOS PARAVÁN CÍMŰ KÖTETÉNEK BEMUTATÓJA
Miért éppen a test, és ha már az, miért nyúljunk hozzá és hogyan van értelme? Ehhez hasonló kérdések hangzottak el június 14-én, a Dugonics téren. A kérdéseket Szutorisz Szabolcs tette fel, a válaszokat pedig Kormányos Ákostól, illetve a 90. Ünnepi Könyvhétre megjelent Paraván című verseskötetéből kaptuk. Tagadhatatlan, hogy a kötet minden egyes verse kapcsolódik a testhez, hol erőteljesen markolászva, hol gyengéden érintve azt. Ugyanakkor egy valami világos: Kormányos Ákos az írás során szikével közelít az anyaghoz… – FERENCZ HEDVIG BESZÁMOLÓJA

>>>
2019.06.16 - tiszatáj

GRECSÓ KRISZTIÁN NYITOTTA MEG SZEGEDEN A 90. ÜNNEPI KÖNYVHETET
Az alkotóembernek újra ingujjra kell vetkőznie és ki kell ülnie a térre, hiába változott meg ez a tér, fontos a közvetlen kapcsolat író és olvasója között, fontos, hogy a szerző hagyja magát megközelíteni, s  hogy mindez határokat mosson el és ledöntsön a magas falakból, melyek szerző és olvasó közt húzódnak. Észre kell venni olvasó-szerző megváltozott viszonyát át kell értékelni és felvenni a tempót, mert az olvasók megelőzték a szerzőket… – FERENCZ HEDVIG BESZÁMOLÓJA

>>>
2019.06.15 - tiszatáj

LANCZKOR GÁBOR MONOLIT CÍMŰ KÖTETÉNEK BEMUTATÓJA
Június 12-én, szerdán Lanczkor Gábor új válogatáskötetének, a Monolit bemutatásának adott helyet a Grand Café. Az ihletforrásokról, a társművészetekről, illetve a kötet koncepciójáról Klajkó Dániel beszélgetett a szerzővel… – BORBÍRÓ ALETTA BESZÁMOLÓJA

>>>
2019.06.15 - tiszatáj

GRECSÓ KRISZTIÁN KÖNYVBEMUTATÓJA
A szegedi könyvhét nyitónapján Grecsó Krisztián volt a főszereplő: a Dugonics téri megnyitóbeszédet követő dedikálás után kötetbemutatóra került sor, ahol Balog József újságíró kérdezte a szerzőt legújabb regényéről. Annak ellenére, hogy Szegeden már bemutatták a Verát március elején teltházas érdeklődés mellett, ezúttal is népes hallgatóság gyűlt össze a Somogyi-könyvtár első emeleti olvasótermében… – SZÁNTAI MÁRK BESZÁMOLÓJA

>>>
2019.06.13 - tiszatáj

A könyvhétnek új paradigmára van szüksége. A kilencvenéves akarás mára sajnos megkopott, megrepedezett, az új generációk számára a cél érthetetlen, nincs is olyan szó napi használatban, hogy „ingujj”. És valahogy a Parnasszust sem találják. Supka Géza és kollégái még joggal gondolták úgy, hogy közvetlenebb kapcsolat kell író és olvasója között. És hogy az határokat dönt le, vagyis inkább valamennyit rombol a túl magas falakból, ha az alkotóember – aki akkoriban még hagyományosan férfinak volt elgondolva – leveszi a zakóját és „ingujjra vetkőzve” megközelíthetővé válik […]

>>>
2019.06.13 - tiszatáj

LISE DAVIDSEN
Elsőre azt mondanám, hogy igazán meglepő, hogy a Decca lemezszerződést ajánl valakinek, akit még csak pár éve ismerünk, és a második nagylemez címe rögtön az előadó neve lesz. Jó, utóbbi nem teljesen igaz, hiszen Lise Davidsen lemezének borítóján ott van a Londoni Filharmonikus Zenekar (Philharmonia Orchestra) neve is, de az ember leginkább csak a norvég előadóművész képét látja, és nevét olvassa… – GERA MÁRTON KRITIKÁJA

>>>
2019.06.12 - tiszatáj

TOLVAJ ZOLTÁN: FANTOMIKER 
Tolvaj Zoltán költészete azt a hatást kelti, mintha Kassák Lajos szövetkezett volna Tóth Árpáddal, akik felosztották egymást között a National Geographic, a Spektrum műsorkínálatát, a vezető hírportálok ismeretterjesztő cikkeit, majd ellátogattak volna egy egyetemi bölcsészkar filozófia szakára, és végigolvasták volna a 20-21. századi magyar lírát. Ezek a feltételezett hatások mind ott húzódnak a Fantomiker, Tolvaj Zoltán harmadik verseskötete mögött… – BOLDOG ZOLTÁN KRITIKÁJA

>>>
2019.06.11 - tiszatáj

AZ SZTE ZMK VIZSGAELŐADÁSA
Operavizsgának hirdette a színlap, de sokszor az volt az érzésem, mintha amatőr színjátszókörben ülnék. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának ének-, és operaszakos növendékei a Figaro házasságában próbálták megmutatni tehetségüket, és azt, hogy hol tartanak tanulmányaikban. A végeredmény finoman szólva is vegyes. A produkció olyan volt, mintha egy kézilabda csapatban együtt játszanának 6-7 éves vékonydongájú kisiskolások erőtől duzzadó 20 éves ifiprofikkal… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő