Mindent magamról

FÁJDALOM ÉS DICSŐSÉG
Rendezői tevékenységét és személyes problémáit viszi gyöngyvászonra a kortárs spanyol filmtörténet legismertebb figurája: a Fájdalom és dicsőség igazi mélymerülés az alkotás során felmerülő égető problémákba, illetve annak szavakba önthetetlen csodáiba – Almodóvar óvatosan bánik a Fellini-esztétikával, leginkább a saját stílusán keresztül szemlélt karakterrajzban bukkan rá élete értelmére… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

FÁJDALOM ÉS DICSŐSÉG

Rendezői tevékenységét és személyes problémáit viszi gyöngyvászonra a kortárs spanyol filmtörténet legismertebb figurája: a Fájdalom és dicsőség igazi mélymerülés az alkotás során felmerülő égető problémákba, illetve annak szavakba önthetetlen csodáiba – Almodóvar óvatosan bánik a Fellini-esztétikával, leginkább a saját stílusán keresztül szemlélt karakterrajzban bukkan rá élete értelmére.

Sebtében ünnepelt darabja ugyanis virtigli mozi-vallomás, csúcsra járatott szerzői kommentár: az Antonio Banderas játszotta Salvador Mallón keresztül a direktor önmagáról beszél, fiktív szereplőjét saját élményeihez igazítja születési dátumtól kezdve ünnepelt státuszán át a kiégés, majd a kései nagy fellángolás pillanatáig. Ugyanannyira 8 és 1/2 ez, mint hangsúlyos gyermekszemszöggel élő Amarcord, nem szólva az idő és az emlékezet elcsépeltnek ható, de értő kezekben rendkívül hálás témáiról. Igaz, maga a premissza lerágott csont, dekádok óta számos rendező gondolkodott már az alkotás nehézségéről, „legsajátabb sajátunk” felszínre emelésétől A nagy szépséggel, az Ifjúsággal babérokat arató Paolo Sorrentinótól a Birdmant tető alá hozó Innarituig, a Fájdalom és dicsőség viszont némileg másképp lopja be magát a szívünkbe: gyakorlatilag az egyszerűségből farag művészetet, pontosabban a hatvanas éveiben járó Almodóvar stiláris és narratív fogásai ragyognak benne a legszebb pompájukban. Egy markáns kivétel híján nem tapasztalni eget rengető csavart, a hajlott korú mester csupán ráeszmél, miért ölelte őt keblére a filmművészet évtizedekkel korábban és ezt maradéktalanul bevégzi.

Tudja, mitől működik egy drámai határhelyzet, érzi, hogyan kel életre egy-egy szimpatikusan árnyalt karakter. Lírai-asszociatív, szabadáramlású impressziókként tárulnak elénk az alteregó-figura érzelmei – rögtön az élénk színekben ragyogó, elmosódott festékfoltokat ábrázoló nyitófőcím találóan reflektál a főalak állapotára. Próbál egyensúlyra lelni, ki szeretne lábalni az alkotói válságból, az őt tűzbe hozó minőségekre óhajtozik: totális üresség és apadhatatlan művészi vágy ingadoznak Mallo karakterében. Epizodikus, cselekménytelen dramedyként ugyancsak nem szerepel le a Fájdalom és dicsőség. A rendezőalak pusztán sodródik az árral, ide-oda lézeng, az ismerőseivel való találkozások az életében tátongó űrre hivatottak rábökni: újfent nem árul zsákbamacskát Almodóvar, csupán bízik a színészeiben, atmoszférateremtő képességében és önnön kreativitásában.

Összefutunk Mallo régi színészével, Albertóval, akivel hősünk 30 éve nem állt szóba, betegágyán fekvő édesanyjával, asszisztensnőjével, de visszaemlékezésekben realizálódó gyermekkora is rengeteg szellemi tartalékkal ruházza fel a Mastroiannisan kóválygó, spleentől sújtott Banderas-alakmást. Nőalakok jótékony befolyásáról, az ifjúkor varázslatáról is elmélkedik Almodóvar: a folyóparti mosáskor dalra fakadó anyakarakterek meleg, otthonos közeget teremtenek a kis Salvador számára, a nagybetűs Szeretet tárul fel a vásznon, de az ugyancsak releváns Vágy sem sikkad el. A legszebb szerzői hagyományokat mímelő queer cinema jegyében – Hayneshez, netán Campillóhoz hasonlóan – a direktort a gyermek, majd felnőttkori, szerencsére visszafogottan, érzékenyen bemutatott homoerotikus viszonyban maga az ember foglalkoztatja: a fiktív rendezőalak már kiskorában ráeszmél a férfiszerelemre, és ez felnőttkorában sem csillapodik, ám a Fájdalom és dicsőség ezt ugyancsak jellemerősítő, toleranciát-összeborulást hirdető, finoman kontúrozott minőségként tárja elénk. Ez akkor válik igazán nyilvánvalóvá, amikor direktorunk a művészet transzformatív természetére világít rá a férfiak poétikus bajtársiasságának beemelésével. Két ösvényt látunk: az egyiken Salvador régi szeretője, az argentin – Fellini-intertextnek is betudható – Federico (az Intacto című thrillerben látott Leonardo Sbaraglia hihetetlenül emberi szerepformálása) ismer rá könnyes szemekkel a régóta eltemetettnek vélt, örökké szunnyadó lamúrra, a másikon, vagyis a mozi gerincében pedig magát a rendező Mallót követjük, ahogy mások bátorító, elfogadást hírnökölő gesztusaiból végre erőt merít.

Ugyanis a Fájdalom és a dicsőség fókuszpontjában még ez is áll, tehát a film nyomatékosan melodrámai atmoszférája, Douglas Sirk-i élénk pasztellekben tündöklő, a címhez hűen örömöt és bánatot összeboronáló hatásmechanizmusa egy újabb tematika szolgálatába szegődik. Fizikai és szellemi reneszánszot örökít meg a kellemes tapintású sztori: a színészhaverral, mamával, asszisztenssel, partnerrel, gyerekkori ismerőssel, mentorral zajló dialógusok a 8 és 1/2 nőcentrumúságára rímelve rántják ki a mélyből a heroinos cigaretta mámorában, csupán az emlékeinek élő Salvadort. Roppant hitelesek a szándékoltan túlesztétizált pillanatok: színészbarát, karakterdrámát segítő technikaként Almodóvar arcokra, könnyekre, görbülő mosolyokra irányítja a felvevőgépet, a kiváló operatőr, Jose Luis Alcaine hű társa a rejtett emóciók feltárásában. Kudarcokkal, megbánással teli figuraként lép elénk Mallo. Jóval átélhetőbbek a gyötrelmei, és pontosan emiatt még hatásosabb a magánéleti problémák leküzdése, ha a főszereplő bevallja, akármennyire is dédelgette imádott édesanyját, a neki tett végső ígéretét nem tartotta be. Mennyivel libabőröztetőbb az egészségügyi gondokkal terhelt, műtét előtt álló direktort nézni az őt bátorító szentenciákkal kísérő asszisztenshölgy szavainak tudatában vagy mennyire jó érzés hagyni, törjön csak el a mécses, amikor az alkonyéveit taposó Salvador egyik pillanatról a másikra rábukkan a művészi vénájú, őt gyerekkorában pótapukaként nevelő írástudatlan fiú festményére – a Fájdalom és dicsőség karakterei egymással interakcióba lépve, pozitív életminőséget társukba plántálva, humanista pillanatokból generálnak tökéletes művészetet.

Almodóvar korántsem csak trendérzékeny, több mint 40 éve ismeretes róla, nem véletlenül illeszt a filmjeibe határozott, nehézségek közepette is helytálló ifjú vagy középkorú feministákat, nemes lelkű homoszexuálisokat. Ő épp azért baloldali, az elfojtó-jobbos Franco-rezsimet ünnepléssel, bohémléttel ignoráló La Movida Madrilena-gyermek egészen a mai napig, mert tisztában van vele: az öreg, az azonos nemhez vonzódó, a szebbik nem képviselője az összes szépséghibájával együtt maga a fenség. Így állít figyelemreméltó mementót a soha ki nem hunyó alkotói és emberi szenvedélynek Pedro Almodóvar. A vágy törvénye és a Rossz nevelés alkotta trilógia ezen utolsó tételében nemcsak a melodráma szakavatott zsenijeként rukkol elő létösszegző darabbal vagy mutatja be a maga valójában a Fellininél szintén lényeges intenzív szubjektivitást, esetleg tesz szellemes, elégikus, megható önvallomást és ünnepli a nagy mű születését. Csalafinta kritikai-önreflexív narratívát is bevetve lehozza a földre a művészeket és rezzenéstelen arccal kijelenti: a legnagyobb formátumúak pont esendőségük révén képesek lenyűgöző teljesítményt elérni.

Szabó Ádám