Nikola Madzsirov versei

Az árnyékok nem tűnnek el

(Áthelyezett kő, 2007)

Egy nap találkozni fogunk,

ahogy egy papírhajó és

egy görögdinnye, ami a folyóban hűl.

A világ szorongása

lesz velünk. Tenyerünkkel

elsötétítjük a napot és egy lámpával

közeledünk.

Egy nap a szél

megváltoztatja irányát.

A nyírfa leveleket küld majd

a cipőinkbe a küszöb elé.

Farkasok jönnek

ártatlanságunkért.

Pillangók hagyják

porukat arcunkon.

Egy idős nő minden reggel

mesél majd rólunk a váróteremben.

És ez, amit mondok,

már elhangzott: várjuk a szelet,

mint két zászló a határátkelőn.

Egy nap az árnyékok

nem tűnnek el előlünk.

A városok, amelyek nem tartoznak

(Áthelyezett kő, 2007)

A külföldi városokban

a gondolatok nyugodtan vándorolnak, mint az

elfelejtett bohócok sírjai,

kutyák ugatnak konténerekre és

hópelyhekre, melyek belehullanak.

A külföldi városokban észrevehetetlenek vagyunk,

mint a rosszul szellőző vitrinbe

zárt kristályangyal, amint a második földrengés,

amely csak áthelyezi a már elpusztult dolgokat.

Fény és por

(Áthelyezett kő, 2007)

A négy évszak

távolságában megtalállak,

amikor a gyerekeket elviszik sétálni,

ám a lelkek visszatérnek,

mint a piszkos edények

a munkások menzájára.

Mi nem vagyunk vallás,

és senki sem hisz

a szent írásunkban.

Kinézetünket elrejtik

a függöny redői,

az idegen imákat, amit kihagynak,

és a fényt, ami beesik.

Megérintik-e a mi angyalaink,

amikor megöleljük őket

a sötétben, vajon gyújt valaki gyertyát

hogy hirdesse a királyságot?

Fény vagyunk használt gyufaszálból,

ami hamuvá válik,

ha valaki megérinti.

Kuzder Rita fordítása

(Megjelent a Tiszatáj 2018/július–augusztusi számában)