08.23.
| Költözik a budapesti Fülesbagoly Tehetségkutató >>>
06.18.
| Világszerte elérhető lesz a Müpa Wagner-fesztiválja >>>
06.12.
| A Quasimodo költőverseny fesztivállá növi ki magát. >>>
05.31.
| Rendhagyó gyermeknap a Müpával >>>
05.22.
| Táncold körbe Magyarországot online! >>>
05.20.
| Közös, szolidaritáson alapuló kampány indult >>>
05.15.
| Új MADOKE-akció >>>
05.14.
| Ezen a héten a Hóhérokat adja a Miskolci Nemzeti Színház! >>>
05.11.
| 25 éves a Söndörgő >>>
05.08.
| Vírushelyzet vs. szerzői jog >>>
05.07.
| Online közvetítik a Prágai Tavasz fesztivált >>>
NAPI TANDORI

05.29.
| Jövőbe tekint a Szegedi Szabadtéri Játékok >>>
05.28.
| Indiában debütál Goztola Kristina új filmje >>>
05.28.
| Elhunyt Dr. Diószegi István történész >>>
05.26.
| Ezek a könyvek esélyesek az idei Merítés-díjra >>>
05.26.
| Wa(l)king the city – Pályázati kiírás >>>
05.22.
| Online tárlaton láthatók a szegedi Táblaképfestészeti Biennálé alkotásai >>>
05.21.
| Könyvtárak az álhírek ellen a koronavírus-járvány idején is >>>
05.18.
| Elindult a Cinego >>>
05.13.
| Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázatot hirdet az idei PesText >>>
05.12.
| Nádasy Erika kapta idén a Déryné díjat! >>>
05.05.
| Elstartolt az 1749.hu >>>

Aczél Géza, Samuel Martin Eno Belinga, Gömöri György, Julesz János, Rékai Anett, Vajsenbek Péter versei

Bene Zoltán, Kovács Katalin, Nyerges Gábor Ádám prózája

Bartha-Kovács Katalin, Éles Árpád, Nagy Fruzsina tanulmánya

Bakonyi István, Baráth Tibor, Kabdebó Lóránt, Lukács Barbara, Sántha József, Széchenyi Ágnes kritikája

>>>

Hegedűművész, énekesnő, zeneszerző Szirtes Edina Mókus, aki a komolyzenét tartja anyanyelvének, miközben improvizálva keveri a különböző stílusokat és műfajokat. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán diplomázó alkotótól azt is megkérdeztük, mit csinál, amikor nem a zenél? – ÚJSZÁSZI ILONA INTERJÚJA

>>>

Nyúl, körző, kalapács
2019.06.03 - tiszatáj

SZIJJ FERENC: NÖVÉNYOLIMPIA

„Szijj érdeklődése alakjai iránt inkább rovartani, mint embertani jellegű” – írta Bán Zoltán András 1992-ben a költőként azóta egyértelmű közszeretetet kivívó (bár ez a harcias vagy legalábbis küzdősportos kifejezés aligha illik a szerző habitusához) Szijj Ferenc első prózakötetéről, A futás napjáról (amelynek címéből még csak véletlenül se következtessünk valamilyen reprezentatív, nemzeti vagy nemzetközi sporteseményre).

Nos, a már-már Kafkát idéző „rovartani” figyelem – hozzágondolva Az átváltozás írójának zsigeri kíváncsiságát az Odradek nevű lépcsőházi cérnalényhez fogható, hátborzongató jelenségek iránt – most, ebben a regényben mintha (hogy miért mintha, erről később) valamiféle növénytani érdeklődéssé módosulna, amelynek bőbeszédű gazdatudata egy ízben ekképpen határozza meg önnön létmódját és -formáját, mégpedig a táskájában lapuló nyúl kérdésére körültekintően válaszolva: „… én egy növény vagyok, én a halálról előre nem gondolok semmit, én csak úgy elvagyok, amíg lehet, vegetálok, nézelődöm közömbösen, elnézem ezt az állati nyüzsgést, a szüntelen szerzésnek, gyűjtögetésnek, vadászásnak, rablásnak, harapásnak, rágásnak, evésnek, emésztésnek és ürítkezésnek ezt a kavalkádját, a földi javaknak a hajhászását és ezzel egyidejűleg az úgynevezett erényeknek a dicsfénybe állítását…” (208.) A sok minden mellett „a kultúrát és a népművelést, a szórakoztatást, a hitegetést, a politikát és az ország elveszejtését, a globális felmelegedést és a kozmikus állandót”, egyszóval az egész „állati nyüzsgést” szenvtelenül szemlélő, növényi „vegetálás” alanya, azaz Szijj regényének elbeszélő hőse természetesen: ember – ámde olyan ember, akinek antropológiai és történelmi szkepszise nem kisebb elszántsággal kérdőjelezi meg az ember evilági létezésével és történetével kapcsolatos előfeltevéseinket, mint a nem véletlenül Kafka-díjjal kitüntetett Nádas Péter (legutóbb például a Növényolimpiával egyazon évben megjelent Világló részletekben). De gondolhatunk akár arra a nyelvi–szemléleti radikalizmusra, ironikus szenvtelenségre is, amellyel Krasznahorkai László ró Wenckheim hazatér és Ménes Attila Folyosó a Holdra című, 2016-os regényei ábrázolják a Kárpát-medencében honos emberlényt.

De térjünk vissza egy pillanatra az 1992-es Szijj-könyvet négy másikkal (Csejdy Andráséval, Garaczi Lászlóéval, Hazai Attiláéval és Németh Gáboréval) együtt az „üresség könyveinek” nevező Bán átfogó(an lesújtó) meglátásához, miszerint a „legújabb próza” vagy „szövegirodalom” művelői nem csak hogy nem járulnak hozzá semmivel mohó természetünkből fakadó és gyarapodó világismeretünkhöz, de még csak saját – értelmezhető és élvezhető – világuk vagy világszerűségük sincs. A jogosnak tűnő, mivel a többszörösen is hoppon maradt olvasó tanácstalanságát képviselő vádra válaszolt egy évvel később Szilasi László, aki a rá (és értelmezői körére) jellemző terminologikus retorikával érvelt az olvasói „öndekonstrukció” csúcstapasztalata mellett: „A valódi olvasónak nincs kivel azonosulnia. Szerepe, a szöveghez való viszonya nincs preformálva. Azt csinál, amit akar. És ez a határtalan szabadság, ami egyeseket felszabadít, egyeseket megrémít.” Tudjuk jól, hogy a nyolcvanas évekbeli „új próza” (Balassa Péter kifejezése) még akár politikai szabadságpótlékként is értelmezhető írásteljesítményét követő „legújabb próza” (Károlyi Csaba) – immár politikai szabadsággyakorlással párhuzamos – „határtalan szabadságérzete” időközben jócskán átalakult. No de mivé? Megszokássá? Unalommá? A Bán által jó előre megfogalmazott, tartalmatlan „ürességgé”? Vagy másmilyen ürességgé? A kilencvenes években még szubkulturálisan igazolható, tehát tartalmasan korszerű „ürességet” (Szilasi kifejezésével: „határtalan szabadságérzetet”) felváltó, immár szubkulturálisan sem igazolható, miáltal tartalmasságában is korszerűtlen ürességgé? Eljárt volna az idő – a szabadpiacosított szépirodalom termelői, forgalmazói és fogyasztói szokásainak szükségszerű változásai során – a nyolcvanas évek prózáját kisebb-nagyobb módosításokkal folytató kilencvenes évek nem-valóságábrázoló, nem-történetmondó, nem-jellemábrázoló, nem-satöbbi prózája felett? Sírba szállt volna az „üresség könyveinek” kritikusa által Szijj mellé sorolt Garaczi Lászlót egykor bemutató, 2016-ban elhunyt Esterházy Péterrel együtt a míves mondatok finomságaira építő, jobban mondva azokat építgető irodalom is? Eszerint a 2015-ben, 2016-ban és 2017-ben megjelent regényszerűségeket, a Wünsch hidat, az Egy mormota nyarát és a Növényolimpiát jegyző Garaczi, Németh Gábor és Szijj – mindhárman az egykori „üresség könyveinek” ma is tevékeny elkövetői – volnának a „szövegirodalom” utolsó mohikánjai? Ámbár a harmadik szerző vadonatúj regénye kapcsán, látni fogjuk, inkább valamiféle szövegelésirodalomról beszélhetnénk. Ráadásul Szijjnak, tudható, menekülési útvonal nyílik a költészet felé. Az persze más kérdés, hogy ott mi történik mostanság, és ebben a történetben hol a helye (szerintem a fősodorban) és mi a jövője (kíváncsian várom) A lassú élet titka (1990), A nagy salakmező (1997), a Kéregtorony (1999), a Kenyércédulák (2007), A nereidák délutánja (2010) és az Anyag és kátrány (2014) szerzőjének…

Érdemes tehát lecserélni az erősen ideologikus ízű „szövegirodalom” szót a jelentős műfaji párhuzamokkal is rendelkező – gondoljunk például Thomas Bernhard vagy Barnás Ferenc műveire – szövegelésirodalom kifejezésre. Merthogy itt, a Növényolimpiában tényleg olyan erős sodrású nyelv- és tudatfolyamba kerülünk, amelyben ugyan bőven vannak események és szereplők, ügyek és titkok, helyszínek és kellékek, de azok mégsem állnak össze valamiféle egyenes vonalú, vagy legalábbis az olvasás és értelmezés során kiegyenesíthető történetté – még akkor sem, ha elfogadjuk a fülszöveg ígéretét, miszerint a Szijj-regény „poszthumán víziója (…) valójában egy nagy realista regényt takar”. A „takarás”, mi tagadás, tényleg tökéletesen sikerült. És hogy mit értsünk a manapság olyannyira divatos „poszthumán” kifejezésen? Talán azt, hogy a Növényolimpiában szövegelő férfi ugyanolyan öntörvényű módon távolodik el az emberi világ szabályos vagy megszokott szempontjaitól, viselkedésformáitól és rendjétől, mint mondjuk A hullámzó Balaton című Parti Nagy Lajos-novella kis híján kafkai „átváltozást” beteljesítő evőbajnoka.

A beszédfolyamban összekuszálódott történet egyik mellékszereplője, a függő módban megnyilatkozó Tünde például „perverz alaknak” nevezi és pedofíliával gyanúsítja az elbeszélőt, aki viszont cserében „nimfomániával” vádolja őt. (58–59.) Mint ahogyan mindenkiről megvan a maga sarkos véleménye – a már-már hrabali vagy becketti nagyságrendben szemetet halmozó öregasszonytól a börleszkfilm-párokra vagy A kastély című Kafka-regény komikus segédjeire emlékeztető hatósági közegekig, akiknek vezetékneveit és szerepköreit egyébként folyamatosan összekeveri a párhuzamosan futtatott ügyek vagy inkább rögeszmék mellett leginkább ivással és vizeléssel foglalkozó kötethős. Az egymásra csúszó ügyek és rögeszmék részletezése helyett (maradjon ez a Növényolimpiát még nem olvasók leendő öröme) pillantsunk bele röviden a főszereplő aktatáskájába, amelyből ugyan kikerült a nyúl, de azért maradt benne sok minden más: „… nézek meglepetten a nyúlra, hogy egyértelművé tegyem, ha hallott is [az őt furcsálkodva megszólító férfi] korábban valamit tőlem, én nem a nyúlhoz beszéltem, hanem csak úgy, magam elé motyogtam, mint egy olyan valaki, aki itt ül a padon egy kopott aktatáskával, amiben mi lehet, hát legfeljebb a tízóraim, vagy legfeljebb körző, vonalzó, legfeljebb sarló, kalapács…” (211.) A szédítően vegyes tartalmú, mivel nagyon különböző eredetű és kötődésű tárgyakat rejtő aktatáska még akár szimbolizálhatná magát a Szijj-regényt is, amelyben tehát van minden, és amelyben minden összekeveredik mindennel, jelen a múlttal, torz demokrácia a Kádár-korszakkal, valóság a képzelettel, egyik ember a másikkal, ember az állattal, vagy éppen a növénnyel. A cím meghökkentően összetett szava is leginkább erre az eklektikus szövegelvre utal. Mert noha könyvünkben időnként szóba kerül a titokzatos természetű „növényolimpia”, ámde nem tudunk meg róla semmi bizonyosat, és pláne nem válik a könyv főtémájává. Sokkal inkább tekinthetjük, illetve hallhatjuk olyan hívószónak, amelyben egyfelől ott van az embertől teljességgel független vagy őt is magában foglaló vegetáció úgymond „poszthumán” réme (a költő Nagy László által emlékezetesen megénekelt „zöld angyal” ködképe), de másfelől nem tudunk nem gondolni a jelenlegi magyar országvezetés torz olimpiaakarására, túlméretezett sportvíziójára sem. Még akkor sem, ha nem tudjuk eldönteni, pontosabban mikor is zajlik a zabolátlan tudatfolyamban feloldódó történet.

Merthogy a nyomozók (Horváth és/vagy Németh) hol „urak”, hol „elvtársak”; a kocsmában a nagyjából azonos italmennyiségért fizetett ceh hol párezer, hol párszáz forint; és a kereskedelmi rádiók egyenzümmögése helyett is olykor a hatóságilag tiltott Szabad Európa híreiről hallunk… A Növényolimpiában szövegelő férfi tudattartalma magában foglalja az 1958-ban született Szijj nemzedékének tudását egyrészt arról a korszakról, a Kádár-rendszerről, amelyben, tetszik, nem tetszik, felnőttek, és másrészt arról a korszakról, a több sebből vérző demokráciakísérletről, amelyben felnőttként élni kénytelenek – meg persze a kettő szövevényességében is egyértelmű kapcsolatáról. Hallgassunk bele például az egyik morzsalékos nyelvű kocsmamonológba: „… és hogy a kormány, na, itt elszakad a cérna, betelt náluk a pohár, azt meg pláne, mintha nem demokráciában élnénk jó ideje, mintha még mindig attól kellene félni, hogy bejön valaki, és akkor elhallgatni, és karszalag, szondáztatás, mennyit ivott…” (275.) Könyvünk 1989 előtti és utáni időket egybemarkoló, egybefogalmazó, egybemosó ábrázolásmódja, és még inkább retorikája, valamint az ebből fakadó folytonosságérzet a befogadóban: egyszerre mulatságos és lidérces. Mintha egyidejűen olvasnánk, bármiféle ellentmondás nélkül, Krasznahorkai Sátántangó (1985) és Báró Wenckheim hazatér (2016) című regényeit. Mint ahogyan a titokzatos rendeltetésű hivatalépület pincefolyosóin kóborló hős is olyan szitokszólamokat hall a Krétakör Színház FEKETEország című előadásának (2004) karbantartó munkásait idéző jelenetben, amelyek nyelvi síkon mintegy megtestesítik a rendszerváltozáson inneni és túli időket közös nevezőre hozó állandóságot, rossz értelemben vett folytonosságot – és itt tényleg minden összekeveredik mindennel: „Az isten verje belé a faszát valakibe, ő megmondta annak a valakinek, hogy hozza el a csőfogót is, de ő mondhat bármit a gyengeelméjű, idióta, tökkelütött seggfejnek, nem hozta el, és szopja le a faszát, mert ilyen barmot ő még nem látott, mondja a tábornok vagy vezérezredes egy létra tetejéről, de lehet, hogy csak műszaki tiszt, vagy talán szerelő, ugyanis nem látok csíkot a nadrágján, se antantszíjat a hátán keresztben, marsallbotot a kezében, csak valami csavarhúzófélét.” (232– 233.)

És ha már szóba került a kötet nyelvisége, érdemes megemlíteni Szijj prózastílusának két védjegyértékű tulajdonságát: egyidejűen érvényesülő humorát és körmönfontságát. Az előbbibe még az „eredendő tőkefelhalmozást” és a vizeletfoltos nadrágra fröccsenő sör „közömbösítő” hatását emlegető köznyelvi olcsóságok (69, 74.) is beleférnek, pontosabban beleszervesülnek. Az utóbbi esetében meg nem tudjuk nem megbocsátani az elbeszélőnek például az alábbi majd’ egyoldalnyi – most csak töredékesen idézett – mondat szerkezetének túltöltését, túlfeszítését, sőt határának átlépését, amennyiben a hosszú közlésegység legelején elindított, ám azon nyomban meg is akasztott, függő beszédű mondatszerkezet majd csak a rákövetkező mondat legvégén folytatódik, illetve ér véget – ámde közben annyi minden történik a szabadjára engedett fecsegés jóvoltából: „Hogy van-e nálam személyi, kérdezi a Losonci úr, miután leteszem az üres üveget, és nem vacakol a magázással vagy egyéb formalitásokkal, amik talán egy királyi udvarban szinte kötelezőek, de itt és most, egy ekkora vészhelyzetben, amikor élet és halál forog kockán, amikor láthatjuk, hogy egy eszméletlen vagy esetleg már tragikus hirtelenséggel elhalálozott embert, a Dudást kell betenni a mentőautónak álcázott donorszállítóba, de mivel… (…). Lopva a Dudásra nézek, de látom, hogy… (…) … akkor lehull a kő a szívemről, hogy rám itt már mégse lesz szükség, és mondom, hogy van.” (189–190.)

És én is mondom, hogy van itt minden (a személyi igazolványon túl): nyúl, körző és kalapács; Kádár-korszak és hiánydemokrácia; elemi humor és nyakatekert tudatműködés; üres okoskodás és tartalmas fecsegés… Minden, ami túlcsordulásig telíti a negyedszázaddal korábban az „üresség könyveinek” egyik szerzőjeként feltűnt prózaíró új kötetét.

Bazsányi Sándor

(Megjelent a Tiszatáj 2018. júniusi számában)

 

Magvető Kiadó

Budapest, 2017

340 oldal, 3699 Ft

 

 

 

 

 

 


Címke: , , , ,
2020.05.31 - tiszatáj

IRODALOM ÉS FESTÉSZET PAUL KLEE SCHRIFTBILDER CÍMŰ KORSZAKÁBAN
„[Az] Énekek éneke zavarba ejtően más arcát mutatja az alkotónak, hiszen tárgya nem illeszkedik be a Klee-természet fantasztikus idilljébe, a növényvilág, a házak és az emberalakok népes kozmoszába, abba a jól felismerhető figurativitásba, tárgyválasztásba, amiből Klee saját művészkarakterét, saját szobrát tudatosan faragta ki az utókornak. Tehát első ránézésre semmilyen összefüggést nem ismerhetünk fel, ami valamilyen megfejtésre, ikonológiai értelmezésre szorul […]

>>>
2020.05.29 - tiszatáj

AZ IFJÚ AHMED
Szűk, néha klausztrofób terei, valamint a karakterek mozdulatait nyomon követő kézikamerás beállítások miatt a Dardenne fivérek új műve egyrészt realista, szociodrámai igénnyel lép fel, másrészt a pályaképükön végigvonuló legfontosabb témákat, a hétköznapi emberek ábrázolását és a bennük feltárulkozó humánumot sem hagyja parlagon heverni… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.05.29 - tiszatáj

LOUISE MOILLON: CSERESZNYÉSTÁL, SZILVÁK ÉS SÁRGADINNYE
Hosszú volt az út, amely a Saint-Germain-des-Prés-i apátság felé vezetett. A kocsis lassan bandukolt a hajnali ködben, lába elszokott a gyaloglástól. Megbokrosodott lovát a városkapunál hagyta, a fogadósné gondjaira bízta, míg vissza nem ér. Jól ismerte a Szajna bal partján magasodó kőtemplomot és környékét, az ott élő művészembereket és kereskedőket, akik egymás között sajátos nyelven beszéltek, flamand torokhangokat vegyítettek a francia szavak közé […]

>>>
2020.05.28 - tiszatáj

J. M. W. TURNER THOMSON’S AEOLIAN HARP (THOMSON ÆOLHÁRFÁJA)
„William Turner minden idők egyik leghíresebb és legeredetibb művésze; festészetével kapcsolatban a szakirodalom többsége szuperlatívuszokban fogalmaz. A művészettörténetben a „fény őrültjeként” emlegetik, „aki valóságos katalógusát adta a fenségesnek”, és aki „a végsőkig kifinomult ábrázolásaival ajándékozott meg minket”. Turner munkássága és hagyatéka azonban nemcsak képzőművészeti, de lírai alkotásokat is tartalmaz – amint erre elenyészően kevesen, de az utolsó ötven év kutatásai közül többen is felhívták a figyelmet […]

>>>
2020.05.27 - tiszatáj

RÉVÉSZ EMESE: SIMI ÉS A RENDETLEN BETŰK
Révész Emese nevével eddig leggyakrabban művészettörténeti kontextusban találkozhattunk, a gyermekkönyvek kapcsán is leginkább művészettörténeti, illusztrációs kérdésekkel összefüggésben. Most megjelent könyvével a gyermek- és ifjúsági irodalom platformján jelentkezett, az elemzői oldalról az alkotói oldalra térve át. Könyvének főhőse Simi, az óvodából iskolába kerülő kisfiú, akinek iskolakezdő éve jelentősen különbözik osztálytársaitól… – KATONA ANDREA KRITIKÁJA

>>>
2020.05.26 - tiszatáj

BÖDECS LÁSZLÓ: AZ ÁRVÍZ HELYE
Bödecs László második kötete is a hiány esztétikájára épít, ahogy számos műalkotás a XX. század elejétől egészen napjainkig. A hiányérzet, a töredezettség, szétesettség, az értékvesztettség tapasztalatából táplálkozó művek a világot, a dolgokat in absentia ábrázolják. A hiány azonban olyan jel nélküli jelölet, olyan üres hely, lyuk, hézag, repedés, űr stb., amely mindig a valamivel – az artikulálhatóval, jelenlévővel – szembeállítható. A semmi is a valamivel, mindennel szemben megképződő nemlét… – VISY BEATRIX KRITIKÁJA

>>>
2020.05.25 - tiszatáj

AZ ELSŐ ÁRULÓ

Radikális baloldaliként indult, Pasolini barátjaként tartották számon az idén 81 éves Marco Bellocchiót, jóllehet tavalyi maffiadrámája végképp nem bír semmilyen újító, pláne felforgató szándékkal: Az első áruló olykor csúnya kilengésekkel, de összességében biztos kézzel felépített biopic, amelynek esélye sincs, sőt, talán soha nem is akart a legnagyobbak közé emelkedni… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.05.23 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS BOZÓKY FELÍCIA AKA I AM SOYUZZAL
Az I Am Soyuzt hallgatva úgy érzed magad, mintha belekerültél volna egy álomba, ahol minden megtörténhet. Bozóky Felícia különböző emberi érzelmekkel apellál és közelebb hozza, érthetőbbé teszi őket számunkra. A jelenleg is orvosként praktizáló, sürgősségi osztályon dolgozó singer-songwriter mesél nekünk… – BRESTYÁNSZKI BERNADETT INTERJÚJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő