Nyúl, körző, kalapács

SZIJJ FERENC: NÖVÉNYOLIMPIA

„Szijj érdeklődése alakjai iránt inkább rovartani, mint embertani jellegű” – írta Bán Zoltán András 1992-ben a költőként azóta egyértelmű közszeretetet kivívó (bár ez a harcias vagy legalábbis küzdősportos kifejezés aligha illik a szerző habitusához) Szijj Ferenc első prózakötetéről, A futás napjáról (amelynek címéből még csak véletlenül se következtessünk valamilyen reprezentatív, nemzeti vagy nemzetközi sporteseményre).

Nos, a már-már Kafkát idéző „rovartani” figyelem – hozzágondolva Az átváltozás írójának zsigeri kíváncsiságát az Odradek nevű lépcsőházi cérnalényhez fogható, hátborzongató jelenségek iránt – most, ebben a regényben mintha (hogy miért mintha, erről később) valamiféle növénytani érdeklődéssé módosulna, amelynek bőbeszédű gazdatudata egy ízben ekképpen határozza meg önnön létmódját és -formáját, mégpedig a táskájában lapuló nyúl kérdésére körültekintően válaszolva: „… én egy növény vagyok, én a halálról előre nem gondolok semmit, én csak úgy elvagyok, amíg lehet, vegetálok, nézelődöm közömbösen, elnézem ezt az állati nyüzsgést, a szüntelen szerzésnek, gyűjtögetésnek, vadászásnak, rablásnak, harapásnak, rágásnak, evésnek, emésztésnek és ürítkezésnek ezt a kavalkádját, a földi javaknak a hajhászását és ezzel egyidejűleg az úgynevezett erényeknek a dicsfénybe állítását…” (208.) A sok minden mellett „a kultúrát és a népművelést, a szórakoztatást, a hitegetést, a politikát és az ország elveszejtését, a globális felmelegedést és a kozmikus állandót”, egyszóval az egész „állati nyüzsgést” szenvtelenül szemlélő, növényi „vegetálás” alanya, azaz Szijj regényének elbeszélő hőse természetesen: ember – ámde olyan ember, akinek antropológiai és történelmi szkepszise nem kisebb elszántsággal kérdőjelezi meg az ember evilági létezésével és történetével kapcsolatos előfeltevéseinket, mint a nem véletlenül Kafka-díjjal kitüntetett Nádas Péter (legutóbb például a Növényolimpiával egyazon évben megjelent Világló részletekben). De gondolhatunk akár arra a nyelvi–szemléleti radikalizmusra, ironikus szenvtelenségre is, amellyel Krasznahorkai László Báró Wenckheim hazatér és Ménes Attila Folyosó a Holdra című, 2016-os regényei ábrázolják a Kárpát-medencében honos emberlényt.

De térjünk vissza egy pillanatra az 1992-es Szijj-könyvet négy másikkal (Csejdy Andráséval, Garaczi Lászlóéval, Hazai Attiláéval és Németh Gáboréval) együtt az „üresség könyveinek” nevező Bán átfogó(an lesújtó) meglátásához, miszerint a „legújabb próza” vagy „szövegirodalom” művelői nem csak hogy nem járulnak hozzá semmivel mohó természetünkből fakadó és gyarapodó világismeretünkhöz, de még csak saját – értelmezhető és élvezhető – világuk vagy világszerűségük sincs. A jogosnak tűnő, mivel a többszörösen is hoppon maradt olvasó tanácstalanságát képviselő vádra válaszolt egy évvel később Szilasi László, aki a rá (és értelmezői körére) jellemző terminologikus retorikával érvelt az olvasói „öndekonstrukció” csúcstapasztalata mellett: „A valódi olvasónak nincs kivel azonosulnia. Szerepe, a szöveghez való viszonya nincs preformálva. Azt csinál, amit akar. És ez a határtalan szabadság, ami egyeseket felszabadít, egyeseket megrémít.” Tudjuk jól, hogy a nyolcvanas évekbeli „új próza” (Balassa Péter kifejezése) még akár politikai szabadságpótlékként is értelmezhető írásteljesítményét követő „legújabb próza” (Károlyi Csaba) – immár politikai szabadsággyakorlással párhuzamos – „határtalan szabadságérzete” időközben jócskán átalakult. No de mivé? Megszokássá? Unalommá? A Bán által jó előre megfogalmazott, tartalmatlan „ürességgé”? Vagy másmilyen ürességgé? A kilencvenes években még szubkulturálisan igazolható, tehát tartalmasan korszerű „ürességet” (Szilasi kifejezésével: „határtalan szabadságérzetet”) felváltó, immár szubkulturálisan sem igazolható, miáltal tartalmasságában is korszerűtlen ürességgé? Eljárt volna az idő – a szabadpiacosított szépirodalom termelői, forgalmazói és fogyasztói szokásainak szükségszerű változásai során – a nyolcvanas évek prózáját kisebb-nagyobb módosításokkal folytató kilencvenes évek nem-valóságábrázoló, nem-történetmondó, nem-jellemábrázoló, nem-satöbbi prózája felett? Sírba szállt volna az „üresség könyveinek” kritikusa által Szijj mellé sorolt Garaczi Lászlót egykor bemutató, 2016-ban elhunyt Esterházy Péterrel együtt a míves mondatok finomságaira építő, jobban mondva azokat építgető irodalom is? Eszerint a 2015-ben, 2016-ban és 2017-ben megjelent regényszerűségeket, a Wünsch hidat, az Egy mormota nyarát és a Növényolimpiát jegyző Garaczi, Németh Gábor és Szijj – mindhárman az egykori „üresség könyveinek” ma is tevékeny elkövetői – volnának a „szövegirodalom” utolsó mohikánjai? Ámbár a harmadik szerző vadonatúj regénye kapcsán, látni fogjuk, inkább valamiféle szövegelésirodalomról beszélhetnénk. Ráadásul Szijjnak, tudható, menekülési útvonal nyílik a költészet felé. Az persze más kérdés, hogy ott mi történik mostanság, és ebben a történetben hol a helye (szerintem a fősodorban) és mi a jövője (kíváncsian várom) A lassú élet titka (1990), A nagy salakmező (1997), a Kéregtorony (1999), a Kenyércédulák (2007), A nereidák délutánja (2010) és az Anyag és kátrány (2014) szerzőjének…

Érdemes tehát lecserélni az erősen ideologikus ízű „szövegirodalom” szót a jelentős műfaji párhuzamokkal is rendelkező – gondoljunk például Thomas Bernhard vagy Barnás Ferenc műveire – szövegelésirodalom kifejezésre. Merthogy itt, a Növényolimpiában tényleg olyan erős sodrású nyelv- és tudatfolyamba kerülünk, amelyben ugyan bőven vannak események és szereplők, ügyek és titkok, helyszínek és kellékek, de azok mégsem állnak össze valamiféle egyenes vonalú, vagy legalábbis az olvasás és értelmezés során kiegyenesíthető történetté – még akkor sem, ha elfogadjuk a fülszöveg ígéretét, miszerint a Szijj-regény „poszthumán víziója (…) valójában egy nagy realista regényt takar”. A „takarás”, mi tagadás, tényleg tökéletesen sikerült. És hogy mit értsünk a manapság olyannyira divatos „poszthumán” kifejezésen? Talán azt, hogy a Növényolimpiában szövegelő férfi ugyanolyan öntörvényű módon távolodik el az emberi világ szabályos vagy megszokott szempontjaitól, viselkedésformáitól és rendjétől, mint mondjuk A hullámzó Balaton című Parti Nagy Lajos-novella kis híján kafkai „átváltozást” beteljesítő evőbajnoka.

A beszédfolyamban összekuszálódott történet egyik mellékszereplője, a függő módban megnyilatkozó Tünde például „perverz alaknak” nevezi és pedofíliával gyanúsítja az elbeszélőt, aki viszont cserében „nimfomániával” vádolja őt. (58–59.) Mint ahogyan mindenkiről megvan a maga sarkos véleménye – a már-már hrabali vagy becketti nagyságrendben szemetet halmozó öregasszonytól a börleszkfilm-párokra vagy A kastély című Kafka-regény komikus segédjeire emlékeztető hatósági közegekig, akiknek vezetékneveit és szerepköreit egyébként folyamatosan összekeveri a párhuzamosan futtatott ügyek vagy inkább rögeszmék mellett leginkább ivással és vizeléssel foglalkozó kötethős. Az egymásra csúszó ügyek és rögeszmék részletezése helyett (maradjon ez a Növényolimpiát még nem olvasók leendő öröme) pillantsunk bele röviden a főszereplő aktatáskájába, amelyből ugyan kikerült a nyúl, de azért maradt benne sok minden más: „… nézek meglepetten a nyúlra, hogy egyértelművé tegyem, ha hallott is [az őt furcsálkodva megszólító férfi] korábban valamit tőlem, én nem a nyúlhoz beszéltem, hanem csak úgy, magam elé motyogtam, mint egy olyan valaki, aki itt ül a padon egy kopott aktatáskával, amiben mi lehet, hát legfeljebb a tízóraim, vagy legfeljebb körző, vonalzó, legfeljebb sarló, kalapács…” (211.) A szédítően vegyes tartalmú, mivel nagyon különböző eredetű és kötődésű tárgyakat rejtő aktatáska még akár szimbolizálhatná magát a Szijj-regényt is, amelyben tehát van minden, és amelyben minden összekeveredik mindennel, jelen a múlttal, torz demokrácia a Kádár-korszakkal, valóság a képzelettel, egyik ember a másikkal, ember az állattal, vagy éppen a növénnyel. A cím meghökkentően összetett szava is leginkább erre az eklektikus szövegelvre utal. Mert noha könyvünkben időnként szóba kerül a titokzatos természetű „növényolimpia”, ámde nem tudunk meg róla semmi bizonyosat, és pláne nem válik a könyv főtémájává. Sokkal inkább tekinthetjük, illetve hallhatjuk olyan hívószónak, amelyben egyfelől ott van az embertől teljességgel független vagy őt is magában foglaló vegetáció úgymond „poszthumán” réme (a költő Nagy László által emlékezetesen megénekelt „zöld angyal” ködképe), de másfelől nem tudunk nem gondolni a jelenlegi magyar országvezetés torz olimpiaakarására, túlméretezett sportvíziójára sem. Még akkor sem, ha nem tudjuk eldönteni, pontosabban mikor is zajlik a zabolátlan tudatfolyamban feloldódó történet.

Merthogy a nyomozók (Horváth és/vagy Németh) hol „urak”, hol „elvtársak”; a kocsmában a nagyjából azonos italmennyiségért fizetett ceh hol párezer, hol párszáz forint; és a kereskedelmi rádiók egyenzümmögése helyett is olykor a hatóságilag tiltott Szabad Európa híreiről hallunk… A Növényolimpiában szövegelő férfi tudattartalma magában foglalja az 1958-ban született Szijj nemzedékének tudását egyrészt arról a korszakról, a Kádár-rendszerről, amelyben, tetszik, nem tetszik, felnőttek, és másrészt arról a korszakról, a több sebből vérző demokráciakísérletről, amelyben felnőttként élni kénytelenek – meg persze a kettő szövevényességében is egyértelmű kapcsolatáról. Hallgassunk bele például az egyik morzsalékos nyelvű kocsmamonológba: „… és hogy a kormány, na, itt elszakad a cérna, betelt náluk a pohár, azt meg pláne, mintha nem demokráciában élnénk jó ideje, mintha még mindig attól kellene félni, hogy bejön valaki, és akkor elhallgatni, és karszalag, szondáztatás, mennyit ivott…” (275.) Könyvünk 1989 előtti és utáni időket egybemarkoló, egybefogalmazó, egybemosó ábrázolásmódja, és még inkább retorikája, valamint az ebből fakadó folytonosságérzet a befogadóban: egyszerre mulatságos és lidérces. Mintha egyidejűen olvasnánk, bármiféle ellentmondás nélkül, Krasznahorkai Sátántangó (1985) és Báró Wenckheim hazatér (2016) című regényeit. Mint ahogyan a titokzatos rendeltetésű hivatalépület pincefolyosóin kóborló hős is olyan szitokszólamokat hall a Krétakör Színház FEKETEország című előadásának (2004) karbantartó munkásait idéző jelenetben, amelyek nyelvi síkon mintegy megtestesítik a rendszerváltozáson inneni és túli időket közös nevezőre hozó állandóságot, rossz értelemben vett folytonosságot – és itt tényleg minden összekeveredik mindennel: „Az isten verje belé a faszát valakibe, ő megmondta annak a valakinek, hogy hozza el a csőfogót is, de ő mondhat bármit a gyengeelméjű, idióta, tökkelütött seggfejnek, nem hozta el, és szopja le a faszát, mert ilyen barmot ő még nem látott, mondja a tábornok vagy vezérezredes egy létra tetejéről, de lehet, hogy csak műszaki tiszt, vagy talán szerelő, ugyanis nem látok csíkot a nadrágján, se antantszíjat a hátán keresztben, marsallbotot a kezében, csak valami csavarhúzófélét.” (232– 233.)

És ha már szóba került a kötet nyelvisége, érdemes megemlíteni Szijj prózastílusának két védjegyértékű tulajdonságát: egyidejűen érvényesülő humorát és körmönfontságát. Az előbbibe még az „eredendő tőkefelhalmozást” és a vizeletfoltos nadrágra fröccsenő sör „közömbösítő” hatását emlegető köznyelvi olcsóságok (69, 74.) is beleférnek, pontosabban beleszervesülnek. Az utóbbi esetében meg nem tudjuk nem megbocsátani az elbeszélőnek például az alábbi majd’ egyoldalnyi – most csak töredékesen idézett – mondat szerkezetének túltöltését, túlfeszítését, sőt határának átlépését, amennyiben a hosszú közlésegység legelején elindított, ám azon nyomban meg is akasztott, függő beszédű mondatszerkezet majd csak a rákövetkező mondat legvégén folytatódik, illetve ér véget – ámde közben annyi minden történik a szabadjára engedett fecsegés jóvoltából: „Hogy van-e nálam személyi, kérdezi a Losonci úr, miután leteszem az üres üveget, és nem vacakol a magázással vagy egyéb formalitásokkal, amik talán egy királyi udvarban szinte kötelezőek, de itt és most, egy ekkora vészhelyzetben, amikor élet és halál forog kockán, amikor láthatjuk, hogy egy eszméletlen vagy esetleg már tragikus hirtelenséggel elhalálozott embert, a Dudást kell betenni a mentőautónak álcázott donorszállítóba, de mivel… (…). Lopva a Dudásra nézek, de látom, hogy… (…) … akkor lehull a kő a szívemről, hogy rám itt már mégse lesz szükség, és mondom, hogy van.” (189–190.)

És én is mondom, hogy van itt minden (a személyi igazolványon túl): nyúl, körző és kalapács; Kádár-korszak és hiánydemokrácia; elemi humor és nyakatekert tudatműködés; üres okoskodás és tartalmas fecsegés… Minden, ami túlcsordulásig telíti a negyedszázaddal korábban az „üresség könyveinek” egyik szerzőjeként feltűnt prózaíró új kötetét.

Bazsányi Sándor

(Megjelent a Tiszatáj 2018. júniusi számában)

Magvető Kiadó

Budapest, 2017

340 oldal, 3699 Ft