Ilyenek voltunk

ZÖLD-SÁRGA!

A tücskök egyhangú nyári zenéjébe hirtelen egy távoli vonatfütty sikoltott bele. A látóhatár alján már ott lebegett a közeledő mozdony is, szemlátomást növekedve. A tizenöt-húsz gyerek, zömében fiúk, akik eddig több kisebb csoportban álldogáltak és élénk taglejtésekkel magyaráztak egymásnak, most hirtelen szétrebbentek és  izgatottan keresték a helyüket a sínek mentén. Csatárláncban, egymástól 10-15 méterre felsorakoztak és vártak.

Már nem beszéltek, nem is tudtak volna, a közeledő szerelvény zaja minden más hangot elnyomott. Élénk sípolás közepette érkezett eléjük a nemzetközi, amely csehszlovák, kelet-német, lengyel és magyar jelzésű vagonokat tartalmazott. A gyerekek hirtelen felemelték a kezüket, ki a jobbat, ki a balt, sőt a lelkesebbek mindkettőt és heves integetésbe kezdtek.

A vonat nemrég hagyta el a közeli nagyvárost, még nem nagy sebességgel haladt, a nyári melegben a messziről érkezett utasok a lehúzott ablakokban kerestek enyhülést. Úgy tűnik nem érte váratlanul őket az integető sereg, mert repült kezükből a cukorkák sokasága, időnként egy-egy aprópénz is. Ezért kellett a csatárlánc, hogy mindenki a maga területéről szedegesse össze a lehullott édességet.

Ez volt az integetés. A nyolcvanas évek egyik számunkra népszerű tevékenysége. Nem tudni, hogy mikor és ki kezdte, de később hallottam, hogy nemcsak mifelénk művelték, a hatóságok nem kis elégedetlenségére. Az ország amúgy is megtépázott országimázsát az ilyen koldulós jelenetek csak tovább rontották. Ezért időnként a milicisták is rajtunk ütöttek, kiváltképp, ha a közeli vasútállomásba is bemerészkedtünk. Merthogy az álló vonat előtti integetés nagy kísértés volt, hiszen ez jóval több édességgel kecsegtetett.

Az egyik ilyen állomáson történt integetős kaland nekem a szemüvegembe és egy pofonba került. A milicista lekapta az orromról a ronda csontkeretes pápaszemet, hogy küldjem be anyámat kiváltani. Aztán a nyomaték kedvéért és útravalónak még kiosztott egy kommunista sallert. Anyám, a hatgyerekes anya öntudatával nyíltan megmondta a helyi milicián, hogy amíg a boltokban jószerivel semmit nem lehet kapni, ne csodálkozzanak, hogy a gyerekek összeintegetnek egy kis cukorkát a külföldiektől.

A szerencsésebbek, mint mi is, közel laktak a vasúthoz. Sőt a kert elejéből már láttuk is, mit jelez a szemafor. A nemzetközi vonatok érkezésének időpontját számon tartottuk, szemmel tartottuk a jelzőlámpát és ha azt láttuk, hogy a piros szín zöldre vagy zöld-sárgára vált, akkor uzsgyi neki, rohantunk a kert végébe, ahogy bírtunk és már sorakoztunk is csatárláncba, lehetőleg minél nagyobb területet hagyva magunknak.

Ha szerencsénk volt, Váradról kiérve még lassan fújtatott a szerelvény és az ablakok tele voltak utasokkal. A legjobb azonban mégiscsak az volt nekünk, ha pirosat kapott, vagyis megállt pár percre. Az volt az igazi aranyláz. Míg a vonat időzött, csak azt lehetett a vagontól vagonig nyargaló srácok szájából hallani: gumi, bombo! Gumi, bombo! Merthogy ilyenkor persze felbomlott, a mozgó vonatnál amúgy katonásan betartott csatárlánc.

Az országból kifelé haladó nemzetközi vonatokat is számon tartottuk, de nem volt értelme megvárni őket. A legtöbbször nagy sebességgel, csukott ablakokkal rohantak át a kertek alján.

Ahogy jött az integetés, úgy el is tűnt. A rendszerváltás beköszöntével ez is a múlt ködébe veszett, no meg persze mi is kinőttünk a cukorkakeresésből, már más dolgok érdekeltek. Az akkori integetők zöme már nem is itt él, sem a településen, de még az országban sem. Talán azért Amerikában, Olaszországban és másutt, nekik is eszükbe jut néha az egykori kölyökhad, románok, magyarok vegyesen, akik a forró nyári napokon a sínek mellett játszadozva, a patakparton pecázva vagy a kert végében ücsörögve arra vártak, hogy felhangozzék valakinek szájából a jól ismert bűvös jelszó: zöld-sárga!

Fábián Tibor