A formák kora

A MAGYAR NEMZETI GALÉRIA KORNISS DEZSŐ-KIÁLLÍTÁSÁRÓL

A szürrealizmus önmagában kimeríthetetlen, gyakorlatilag máig kiaknázatlan művészeti ágnak számít, és bár vannak neves „zászlóvivői” számtalan új nevet ismerünk meg, hiszen e stílus egyik fő forrása a művész fejében lévő kaotikusnak tetsző, mégis meglepően következetes idea lenyomata. Ez a lenyomat gyakorta politikai jellegű társadalomkritikát hordoz, a sorok között olvasás – ez esetben inkább látás – képességét trenírozva, de akad bőven például képzőművészeti stíluskritika is, amely szellemesen, mégis saját értelmezési körét megteremtve tiszteletét leróva ironizál egy-egy híres alkotás (például az 1947-es Triptychon) sajátosságain.

A Magyar Nemzeti Galéria – 1980-as retrospektív gyűjteményes kiállítása után – Korniss Dezső munkásságát új szemszögből bemutató évzáró tárlata a Csak tiszta forrásból címet viseli. Még a kiállítás megnyitóján elhangzott, hogy nem kifejezetten kronologikusan átfogó képet kívánnak adni a közel kétszáz művet összefogó kiállítással, hanem kifejezetten a Korniss-féle magyar népi hagyományok revideálását szeretnék közelebb hozni a látogatókhoz.

A tárlat néhol egészen intim jelleget kap, minden fontos állomás ezen a népi tematikán belül magyarázatot kap, de nem szájbarágósan, sokkal inkább mintegy megteremtik a kellő atmoszférát, hogy az oda betérő átélhesse és könnyedén rákapcsolódhasson azokra az inspirációforrásokra, amelyek annak idején Kornisst is megihlették. Például 1930-as iránykeresése, amelynek eredménye többek közt a Bartók Béla munkássága iránti elhivatottságban kapott végső alakot olyan tökéletes, Bartók zenéjének közreműködésével már-már misztikus harmóniával tölti meg a kiállítás ezen állomását, hogy kérdésünk sem lehet végül a felől, miért is találta meg Korniss Bartókkal a pályáját egyik legalapvetőbb módon meghatározó közösséget. A bartóki zenei formulát szerette volna a lehető legjobban megragadni saját nyelvén, a festészetben, épp ezért a szokásostól eltérő néprajzi kutatásba kezdett. A népi motívumok minimalista, nonfiguratív jellegét ötvözte – többek közt a mesterétől, Csók Istvántól is tanult – impresszionizmusával.

A tárlaton megtalálható egyik leghíresebb sorozata a Szentendrei motívum (a szigetmonostori sorozat mellett) címet viselő kollekció, amelyet az 1935–1945 közötti időszakban készített. Ebben a sorozatban még inkább a szögletes formák, az épület ábrázolások, illetve a szokványos tér és épület ábrázolások újragondolása, saját művészi nyelvére formálása dominált. Így a Szentendrei motívum sorozatban több olyan darab is található, amely a város látképének különböző verzióit ábrázolja. Az épületek vonalai légiesek, mégis karakteresen alkotják meg a teret a kompozícióban. Bizonyos szimbolikus elemek megegyeznek a képeken, például a templomtornyok,egyes részeit viszont Korniss absztrakt, szürreális álomképpé gyúrta az emblematikus szentendrei épületek látképéből.

Csatlakozása az Európai Iskolához meghatározó volt, 1941 után képei továbbra is absztrakt, szürrealista stílusban készültek, témái azonban sokkal inkább fantasztikusak, figurái meseszerűek. Ebben az időszakában festette például az 1948-as Reménytelen harcot is – mozdulataik ábrázolásához  a tánc volt az ihlető művészeti ág –, melyen két madár csap össze egymással. Alakjuk elnagyolt, mozgásuk energikus, az őket körülvevő élénk sárga tér pedig szintén az absztrakciót, a valóságtól eltérő atmoszférát hangsúlyozza.

1970 után elérkezik egészen minimalista, többek közt Réth Alfréd kubizmusát is idéző stílusváltásához. A népi motívumok megmaradtak, ám egészen új megvilágításba helyezte mind a kubizmus, mind a népművészet stílusjegyeit, ebben az időszakban készültek például a különböző virágminták variációi a magyar nemzeti színekkel.

Korniss Dezső hatása maradandó, mi sem bizonyítja ezt jobban a tárlat zárásaként megtekinthetőek leghíresebb tanítványainak – Bak Imre, Csiky Tibor, Keserü Ilona, Nádler István- művei is. Alkotásaikban egyszerre tisztelegnek mesterük előtt és hagynak nyomot az utánuk következő művészgeneráció számára.

Tóth Emese