„Érettségi vizsgálat után sem”

Nem olyan bonyolult ez. Persze nem is olyan egyszerű. A kislányok és kisfiúk virágot visznek az óvónéninek meg a tanító méninek. Mondjuk pedagógusnapon. Vagy évzárókor. Nem maguktól, hanem mert az anyukájuk a kezükbe nyomja. Esetleg egy doboz bonbont, egy üveg bort, ha a tanár: bácsi vagy úr. Így szokás. Később is, középiskolában. A diákok „figyelmességei” mögött persze többnyire felnőttek sejthetők, akik kisakkozzák, melyik tanár várja el, melyik érdemli meg, melyiknek érdemes vinni az ajándékot. És mikor, és mennyit, és mekkorát.

Sok pedagógus pedig hajlandó meghatódni a számos osztálytermi, adminisztrációs és egyéb frusztrációi közepette. Egy pillanatra elhiszi, hogy szeretik. Hogy fontos. Az ajándék jót tesz az önbecsülésének. Ha már a társadalmi státusza alacsony.

A tanítók, tanárok általában sosem voltak jól fizetettek. Keresetükből nemigen tudják megteremteni (hacsak a férjük vagy feleségük, családjuk révén nem) azt a fajta anyagi és szellemi függetlenséget, amely általában szükséges lenne az igazibb önbecsüléshez. Maradnak kiszolgáltatott, mosolyra, jó szóra, vállveregetésre éhes tagjai a közösségnek. Kosár tojás, fél disznó, esetleg csak egy szerényebb kóstoló, üveg bor, viszki, csokor virág, valami közepesen drága ékszer, idétlen tárgyak (régen vázák, mostanában tömeggyártott tolltartók, egyebek feliratozva, giccses idézetekkel) vagy éppen ajándékkosár.

A tanárok megajándékozása régi hagyomány. A megajándékozást úgy is mondhatnánk: lekenyerezés. Mert olyan ez, mint a hálapénz. Vagy a korrupció. Csak kicsiben persze, ahogy az alacsony státuszhoz illik.

A korrupciót persze mindenki utálja, hacsak nem haszonélvezője. Bár úgy is feszélyező (lehet). Azt viszont végig sem gondoljuk, mennyire behálózza a mindennapjainkat. Egy jó szó, egy mosoly is lehet korrupt. Előnyt szerző, előnyt kérő-követelő. És itt jön a dolog bonyolultsága. Hogy tulajdonképpen nem is, vagy csak nehezen érzékelhető a határ. Pedig tudjuk, hogy létezik. Hogy lennie kell.

Régen is tudták. A Szolnoki M. Kir. Áll. Bánffy Katalin Leánygimnázium VII. évi értesítője az 1936–37-es tanévről kiadványa (A Fegyelmi Szabályok fejezet 25. pontja) ezt írja: „Az igazgató és a tanárok a tanulóktól, vagy azok szüleitől ajándékot nem fogadnak el még a tanév befejezése és az érettségi vizsgálat után sem. Ezen tilalom megszegését a tanári testület súlyos vétségnek tekinti.”

Világos beszéd: ajándék nem fogadható el. Hogy a súlyos vétségnek tekintés milyen következményekkel jár, arra nem találtam utalást.

Kétség sem férhet hozzá, hogy a passzus azért került a fegyelmi szabályok közé, mert a tanárok megajándékozása gyakorlat volt, méghozzá olyan erkölcsi aggályokat támasztó szokás, amit már tiltani kellett. Hogy a tiltásnak milyen hatása, eredményessége lehetett, ahhoz sem kell megerőltetni a képzeletünket.

Persze hallom az ellenérveket, egy csokor virág, egy doboz bonbon nem lekenyerezés, hanem a hála kifejezése.

De a diákok hálájának, megbecsülésének talán nem a szülői forintokból vásárolható (egyesektől vagy osztályoktól kapott) csokor, ajándéktárgy lehet a legmegfelelőbb kifejezése. Hanem hogy a diák figyel a tanárára. Akár a tanórán. Föltéve, hogy a tanár megérdemli, mert olyat mond, tanít, ami valóban: fontos(?), érdekes(?), hasznos(?). Ha meg nem érdemli meg, akkor ne legyen ajándék, mert az akkor hazugság.

Akkor legyen a tanári munka ellentételezése az érte kapott bér. A munkabér („a munkaerő ára”). Ilyen egyszerű ez! Vagy nem?

Jenei Gyula