Nagy Zopán: Túlvilági töredékek

MÁNYOKI ÁDÁM KIÁLLÍTÁSA NYOMÁN

Önjáró paradoxonok… – Suttogja a költő, majd a kiállítás-megnyitón létrára mászik, levetkőzik, mélyen meghajol, és köldökéből kiissza a nektárt, a szellemet (a gint?)…

Ki ismer itt laza Istent? – Aki ismer: haza is ment…

Egy elképzelt kiállítás jegyében az eb-színház, a nem-színház lírikus absztrakt jelmezében. Ó, attribútumok és amorfizációk…

Találkozások. Íme, így is hangozhatna a kiállítás titkos, már-már hermetikus címe és alcímének alcíme egy belső színház tereiben: Nem Lassie, és nem tér haza! Mindez (majdnem) Jodorowsky rendezésében, mert pontosan mi is a tér és mi a haza? Főleg ha belső időről, belső terekről beszélünk, vagy nem beszélünk, mindinkább megéljük azokat. Saját idők, saját terek – és jó esetben a képzelet mindenhatósága működik együtt az individuumtól a kozmikus időtlenig: a sajátörömök-sajáthalálok, kismillió találkozások, ismeretek, félreértések, kísérletek folyamatában. Kakukk! Kakukk!!

Átjárások, találkozások, átjárások: ahol szellemi, kémiai, érzéki, elme-áramlati, összművészeti, ám főleg emberi, nagyon is egyéni fölismerések bontakoznak ki… Tehát nem Ő, nem Én, és nem tér haza, mert már (és még) nagyon is „otthon” van. Ma. Mag. Á-ban… Velünk lenni nélkülünk… Magunkon belül is minden együtt rezeg a csendben, az e-világi, a túlvilági töredékekben…

A szimultánban, a szellemi és elemi rétegekben, ősök, valós és képzeletbeli elődök vagy álmodott lények, netán folyamatosan változó, de segítő állapotok is vezethetik a Földlakót. A leíró, fejben (most) 365 kutyafajtát sorol fel, minden napra egy eset, minden Apja egy lehet. Majd a Föld minden létezőjéhez egy-egy lelki társat, kísérőt társít (gyomlál, ültet, elvet, vet el = elveket vet az elme-kertbe): ebeket, angyali érzületeket, delfint, hiúzt, szervált, kecskét, nyestet, éjjeli lepkét, (j)égmadarat és egyebeket…

Mányoki Ádám művészetét folyamatosan meghatározzák különféle átjárások, ahogyan alkotásait áthatja a bizonyos elődök tisztelete is. Rajzol, fest, filmet vág, installál… Underground, klasszikus, dada, sokrétű költészet, spanyol kortárs művészet egyszerre működik elméjében… Tadeusz Kantor Halott osztályának bábjaival, élő viasz-figuráival karöltve, Pilinszkytől – Sartre-ig, Goya-tól – Lynch-ig együtt mozdulnak benne a kísértetek…

Nem idő és nem tér és nem megtérés, nem, nem, nem tér haza, nem tér és nem idő = sajátos túlvilág, átzuhanások, szeráfok, szférák, atmoszférák, anatómiai belső terek, festészeti, grafikai „építészet”, mint újabb dimenzió-feltárás kísérletek. Kísértések, áthallás és újabb átjárás… Miként Dante poklában Vergilius (az aranykor epikus költője), hasonlóképpen kíséri Mányoki Ádámot egyik fontos alteregója: Archibald Akita Archibald, aki éppen Vergiliustól, a Pokol kapujának részletét idézi:

Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel,
Csupán örökkel; s én örökkön állok.
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.

Átjárások, átjárások… A lét és a semmi fenomenológiai filozófia, illetve a manapság félreértett: absztraháltan definiált „egzisztencializmus” gesztusa is ott lappang (nyomokban ott mocorog, toporog) alkotónk elméleti kép-töredékeiben…

Eközben, a Tibeti Halottas könyv soraiból a Köztes Létben megrekedt, sistergő Magok, a (még) meg-nem született gyermekek suttognak részleteket: – – –

A szürreál anatómus, dj. Márvány, alias Archie Archibald, a költővel (Zorpiával, a Zorpológussal) előadást tartanak a víz alatti Kék Barlangban, majd a kultikussá vált Fekete Barlangban folytatják: a vörös törpével, az elegáns óriással, a skizofrén Laurával, az ügynök-duplexumokkal, az egykarú pszichiáterrel – és a többiekkel.

Igen, Bobbal is, a tulpákkal és a 4D-s démoni kórussal prezentálják a túlvilági performance-operát, melynek címe: A baglyok nem azok, aminek látszanak, a baglyok nem azok… (Panyigai, panyigai, panyigai, ü!) A háttérben Tuskó Lady is előad egy amorf-dada áriát. Mindezt, a rétegesen áttetsző Fehér Ló mély-kút szemeiből mutatja a kamera – és mindezt, egy önállósult meta-projektor: a nézők tudattalanjába vetíti (most!)…

Hatalmas szárnyas Lény, egy gyöngybagoly-kerub, sólyom-griffmadár csapódik be egy üvegpiramisba, ahol a virágárus leány megkötözve, liánnal, futónövényekkel, ismeretlen erekkel benőve, bevarrott ajkakkal agonizál… A szárnyas Lény átszakítja az üvegburát és csőrével kibontja a leány ajkait. Ő fölszakad s hárfa-hangokat hallató kolibrik (lelki kísérők?) röppennek ki a torkából… Az élet zajlik tovább…

A körúton, a zebrán: egy sántító sáska (apró mankóval) halad át. A kávéház felé közeledik…

Mányoki Ádám folyamatos, szenzibilis útkeresése közben, a penészes-lírikus műtermek csönd-ürességében, az Üvöltés helyett: Ginsberg Napraforgó szutráját szavalják a falak. Az átjárások, a szférikus dimenzióváltások máshol-létekben, mégis itt (mégsem itt?) zajlanak. Meg-tört-én-nek… Az önmagáért való létforma, mint önjáró paradoxon: megsokszorozza, újra alkotja önmagát.

Ó, maszkok és manók! Manók és maszkok! Töredékeink: mi magunk is vagyunk…

(Kelet Kávézó és Galéria, Budapest, 2019. 04. 11 – 05. 09.)