Kör a négyzetben

SZABADÚSZÓK
Néha a limonádék frissítenek igazán. Az inkább színészként ismert, rendezőként magáról kétszer hallató Gilles Lellouche új direktori teljesítményében – amely egy középkorú férfiakból álló svéd szinkronúszó csapat igaz történetén nyugszik – szerencsecsillagokként állnak együtt a legjobb rekeszizomgyilkos francia mozikat jellemző elemek és Lellouche becsületére szóljon, önfeledt jeleneteibe rendre indokolt pillanatokban csepegtet jóleső szentimentalizmust… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

SZABADÚSZÓK

Néha a limonádék frissítenek igazán. Az inkább színészként ismert, rendezőként magáról kétszer (a Narco című komédia Tristan Aurouet oldalán, valamint A két mesterlövész vígjáték-szkeccse) hallató Gilles Lellouche új direktori teljesítményében – amely egy középkorú férfiakból álló svéd szinkronúszó csapat igaz történetén nyugszik – szerencsecsillagokként állnak együtt a legjobb rekeszizomgyilkos francia mozikat jellemző elemek és Lellouche becsületére szóljon, önfeledt jeleneteibe rendre indokolt pillanatokban csepegtet jóleső szentimentalizmust.

Remek színészek gyűlnek össze, akik hasonlóan zseniális, nagyszerű jellemekként felvonuló karakterekbe lehelnek életét, a Szabadúszók csínján adagolt viccei mindig betalálnak, nem szólva a hibátlan produkciós ízlésről tanúskodó zenék beemeléséről. Noha a Mathieu Amalric (Szkafander és pillangó) játszotta Bertrand újjászületését követi a cselekmény, többről van szó, más figurák is ügyesen kontúrozott alakokként vonulnak fel. Briliáns, ráadásul nem ismeretlen gall karakterszínészek színe-java ragyog a vásznon. Igazi all-star gárdát látunk, a Guillaume Canet-tól Benoit Poelvoorde-on át Jean-Hugues Anglade-ig terjedő névsor egyszer sem okoz csalódást, a nagynevűek gólra váltják az összes ziccert. Igaz, a Szabadúszók korántsem összetett szereplőket tologató karaktertanulmány, egyik legnagyobb erősségét pont a cselekmény gerincét képző férfibanda és az őket élettel töltő színészbrigád alkotja. Mindenkiről tudjuk a legszükségesebbet, vagyis pontosan annyit, ami már elég egy fineszes közönségmozi habzsolásához, ugyanakkor Lellouche csúcsformát fut, és karaktereire ügyelve a film túl is nő a generikus komédiák sokadik képviselőin. Átélhetővé válik a régóta munkanélküli apa talpra állása és példaképpé lényegülése neje és gyerekei szemében, a rút családi háttere miatt indulatossá vált férfi túllép önnön árnyékán, a piszkálódó, de pontosan ezért szánalmas cégvezető úgyszintén, illetve az örök fiatalság illúziójába menekülő, valójában leszolgált rocker is bizonyítja, maradt még nafta a pincében.

Családok kovácsolódnak össze, barátságok köttetnek, új kötelékek erősödnek meg férfi és nő, nagy- és kiskorú között, sőt, egy teljes kisközösség látja új fénytörésben az önmagukra lelő középkorú szinkronúszókat, de Lellouche azért figyel rá, hogy a Szabadúszók elsősorban a férfiasság gondolatkörét egyszerre habkönnyűen és intelligensen boncolgató dobásként sózzon oda. Oliver Parker tavaly debütált, brit Férfiak fecskében-jével szemben a kurrens mű tényleg árnyaltan világít rá nemcsak az életközépi válság hátrányaira, hanem a maszkulinitás ingatagságaira is. Jámboran, de határozottan tudakolja, helye van-e az életben bárkinek, akitől rátermettséget, férfiúi potenciált remél a környezete, azt is fejtegeti, meg tudjuk-e haladni eddig korlátozottnak hitt képességeinket, valamint inspirálhatunk-e másokat is hirtelen szárnyalásunkkal? A Szabadúszók mindhárom kérdésre igennel felel, így cseppet sem egy moduláris sportfilmet vagy annak paródiáját látjuk, az úszás pusztán katalizátora a figurák virágba borulásának.

Legyen szó alkoholista és magánéleti problémával küzdő vagy tolószékbe kényszerült úszóedző-nőkről (a férfiak mellett Virginie Efira és Leila Bekhti sem vallanak kudarcot), a főszereplők háttérből befigyelő családtagjairól, igazából az empátia iránti sóvárgás, a gyengeségek kebelre ölelése és mások feltétlen elfogadása jelentik a film ütőkártyáit. A Szabadúszók úgy regél szeretetről, nehezen kivívott boldogságról, hogy egyrészt idomul a sportfilmek kövült narratív reguláihoz, másrészt mélyen humánus kontextusba is illeszti őket. Mintha az Alul semmi vagy a Napfényes hétfők francia lenyomatát lesnénk: a saját gondjaikkal vert férfiemberek külön világot alkotnak, de az úszómedencék közelében egy békeszigetre libbennek át, Lellouche konzervatívan, de sosem ódivatúan vagy ügyetlenül zeng ódát a barátságról. Némileg a család is bekerül a képletbe – a Szabadúszókban a karaktereket jó ideig lesajnálók végül őszinte mosollyal, tágra nyílt szemekkel hajtanak fejet a diadalmaskodó öregfiúk előtt, a direktor a szereplők számára a világot jelentő mikrouniverzumot adoptálja óriási örömmel. Skizofrén anyafigura, sokáig magányosnak tűnő, végül tettre készen odamondó feleség, kiábrándultan fejet csóváló kamaszlány lépnek színre, és bár a főalakok bajai rendre a hozzájuk fűződő érzelmi zűrzavarokból erednek, végül sikerül a gondokat kitörő lelkesedéssé formálni.

Humora is inkább a szituációkból vagy magukból a karakterekből ered, nem holmi WC-komédiából szalajtott passzusokból, Lellouche viccelődései pedig hol tisztelettudók, hol enyhén tabutörőek, ám sosem bántók, hanem leginkább aranyosak, szívmelengetőek. A fináléra pedig szavak sincsenek: a rendező nagyon elemében érzi magát, álmából ébresztve is szépen mímeli a sportmozikat unalomig meghatározó zenés montázstechnikák ritmusát, a Rocky-esztétika nem várt, frissnek ható európai vérátömlesztést kap, kép és zene csodálatosan rímelnek egymásra. Fülbemászó ’80-as évekbeli slágerek csendülnek fel, Lellouche pedig egyedül a muzikalitásuk révén cáfolja a mainstream fals nosztalgiahullámát: a Tears for Fears-féle Everybody Wants to Rule the World csak óvatosan húzza a talpalávalót, de az Easy Loverrel aláfestett, balett-precizitással komponált, színekben fürdő, dinamikus végső úszó-koreográfia hihetetlen katarzissal ér fel, ráadásul némi suspense-zel sem rest örvendeztetni.

Ilyenkor tárul a szemünk elé, mit jelent bajnoknak lenni, a Szabadúszók a vígjáték eszközeivel juttatja tetőpontra a maszkulinitás ideáját: underdogok aratnak győzelmet, Lellouche olvasatában a kisember semmivel nem ér kevesebbet társainál, a férfiasság keménységet nélkülöző, toleráns, pozitív odafordulást hirdető attitűdből is születhet. „Belefér a kör a négyzetbe és ez fordítva is igaz.” – hangzik a némileg didaktikusra vett, ám az események tükrében cseppet sem zavaró, keretes szerkezetbe ágyazott záró-narráció, és valóban. A Szabadúszók héroszai nem a világot hajítják a vállukra és cipelik azt tovább, legfeljebb önmaguk szintjén akaszthatják nyakukba az aranyérmet, ám dobogóra helyezkedésük a bennük dúló viharokat, pontosabban depressziójukat csitítja. Sink or Swim – olvasható az angol cím. Dicstelenül mélyre süllyedsz, esetleg vígan úszol: egy percig sem kétséges, melyik metaforikus lehetőségre voksolnak az alkotók, és ez a kellemesen tálalt üzenet bármelyik átlagember kedvére való egy kényelmes moziszékben vagy fotelben.

Szabó Ádám