Tiszatájonline | 2019. április 2.

Üvöltő fejek

SZTRÁJK A GYÁRBAN
Ritkán ugyan, de előfordul, hogy bizonyos filmek készítői műveik nyitóidézetével összefoglalják a teljes játékidő lényegét. Ott kezdődik a baj, ha e mögött később semmiféle plusz tartalom nem áll: Stephane Brizé új drámájával sajnos ez a helyzet. Bertolt Brecht idézetének („Aki harcol, veszíthet. Aki nem harcol, máris veszített.”) felvillanása óriási feszültséget ébreszt bennünk, hogy aztán ez az ígéret rögtön néhány percen belül el is illanjon… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

SZTRÁJK A GYÁRBAN

Ritkán ugyan, de előfordul, hogy bizonyos filmek készítői műveik nyitóidézetével összefoglalják a teljes játékidő lényegét. Ott kezdődik a baj, ha e mögött később semmiféle plusz tartalom nem áll: Stephane Brizé új drámájával sajnos ez a helyzet. Bertolt Brecht idézetének („Aki harcol, veszíthet. Aki nem harcol, máris veszített.”) felvillanása óriási feszültséget ébreszt bennünk, hogy aztán ez az ígéret rögtön néhány percen belül el is illanjon.

A rendező jószerivel pillanatok alatt, huszárvágással összefoglalja dolgozata konklúzióját, mintha félne attól, hogy bővebb kifejtés esetén odalennének a témára vonatkozó érvei, így jobb híján hanyatt-homlok menekülőre kellene fognia – a Mennyit ér egy ember? szellemi folytatásában (összekötve Vincent Lindon főszereplésével és centrális munkás-tematikájával) perspektívaváltás zajlik le. 4 évvel ezelőtt a direktor az egyén reménytelen vesszőfutására fókuszált, ezúttal tágabb kontextusban, a főnökség és az alkalmazottak relációjában derül fény a két csoport feloldhatatlan ellentéteire. Gyorsan rájövünk, a Sztrájk a gyárban premisszája csupán ennyi – összetűzést ábrázol, viszont egy pillanatig sem vet ügyet az erkölcsi-verbális bajvívás tényleg izgalmas, lelket romboló aspektusaira.

Brizé beéri az acsarkodó, hol nyugodtan, de inkább fejhangon üvöltő ellentábor szapora vágóképeinek fokozásával, így a drámaiatlannak szánt narratíva hamar unalomba fullad. Csupán velő nélküli jelenetek követik egymást – itt nincsenek karakterek, legfeljebb vékony szereplőtípusok, akik olykor arcot, netán nevet kapnak. A Lindon játszotta főhőst Laurent-nak hívják, rendre ott áll mellette egy szőke, vaskosan odaszólogató munkatársnője, velük szemben pedig homogén masszaként ücsörög a francia és a német autógyárak öltönyös vezetősége. Tényleg csak ennyit tudunk meg a főfigurákról, illetve az ún. opponensekről, a filmből egyszerűen hiányzik a személyiségdrámák aspektusa. Lehetne ezen segíteni, csakhogy a Sztrájk a gyárban formai bravúrokkal sem áll elő, lomhán rendezett, statikus snittjein beszélő, pontosabban ordítozó fejeket látni – a nagy hangzavarban úgy tűnnek el a fiktív osztályellentétek, ahogy a mozi karaktert építő, kifinomult rendezői, írói és színészi fogásai.

Hiába várunk dinamikus képekre, viszonylag gyors történetszövésre, ez egy roppant ódivatú és épp ezért kínos film is – a főnökség és a munkások ökölrázása több mint 90 éve, a Patyomkin páncélos érájában ezerszer velőtrázóbbnak tűnt. Eizenstein – például asszociációkra építő – formanyelve napjainkig etalon, Brizé a 21. században hihetetlenül fásult, témáit sumákoló, érdemleges állítást tenni képtelen ál-szerzői filmes. Ürességtől kongó művész-dobás, idegesítően fals szociodráma a Sztrájk a gyárban: lázba hozni egy pillanatra sem képes a rengeteg tárgyalást, elégedetlenséget mutató, rétestésztaként nyúló szcénák végtelen sorozata. A karakterek ide mennek, pár perc múlva visszautasítják a kérelmüket, aztán eredményre jutnak, ám a szakaszok közül bántóan hiányzik a figurák jellemét adó kötőanyag, melyből világos, miért lenne súlya egy nemleges vagy igenlő válasznak. Brizé olykor mintha tisztában is lenne ezzel, Lindon főkarakterét egy apa-lány viszonyon nyugvó családi drámával dolgozná ki, ám humánus pillanatai rendkívüli kisebbségbe szorulnak az érdektelen issue based-totojázások javára.

Nem is filmet kapunk hús-vér alakokkal, precíz képszerkesztéssel, hanem időkitöltéssel felérő híradófelvételeket, pláne, hogy Brizé gyakran valóban kamerafelvételek, tudósítások kereszttüzébe rántja mind figuráit, mind pedig nézőit, végképp elidegenítve bennünket a szereplők egzisztenciáját, túlélését fenyegető események valódi tétjétől. Ugyan cseppet sem hibátlan darab, a 2015-ös Mennyit ér egy ember? pont intimebb, karakterorientált hozzáállása révén árult el eleget egy munkát kereső középkorú, középosztálybeli férfi hányattatásairól. Határhelyzetekre, pillanatszerűségükben ólomsúlyú fordulópontokra, az ember lelki teherbíró képességét kikezdő szavakra, mi több, tettekre esett benne hangsúly, így az uszkve másfél órája nemhogy unalomba sem fulladt, hasznosan kitöltött játékidőnek bizonyult. Most egy hasonló főnök-beosztott felállás csaknem 2 óra alatt telik el ugyanolyan enerváltan: lehet, hogy a Sztrájk a gyárban karaktereit hétköznapi problémák nyomasztják, tudomásul vesszük a küszködő hozzátartozók létét, de a film egyszerűen nem mer mélyebbre ásni. Stephane Brizé ezúttal nem lép a tüntetések mögött grandiózus, sőt, melankolikus tragédiát vázoló Robin Campillo és a 120 dobbanás percenként örökébe és végképp nem kelhet birokra a sehová nem tartó álláskeresés gyötrelmeit, bizonytalanságát, az ehhez társuló identitásválságot és patologikus összeomlást ábrázoló, Laurent Cantet-féle Időbeosztással – úgy sem, hogy a direktor egy igazán letaglózó végső fordulattal kívánja megragadni a vezetőség elleni hadakozás lényegét.

Külön fájdalom, hogy a Sztrájk a gyárban-ról eközben üvölt, mennyire aktuális és mennyire utalhatna rá, hányan szenvednek a napi robottól, feljebbvalóik ignoranciájától és a kevés fizetéstől, ám mindezek összefüggései parlagon hevernek. Brizé új filmje megsemmisítő vereséget szenved: a naprakészségért, tematikai sokszínűségért óhajtozó, publikumtól származó üvöltözés igazából nem a jobb életkörülményekért küzdő melóstömeg felhördülésével hangzik egybe, hanem sajnos a nézők egy helyben toporgásra adott hangos válaszává degradálódik.

Szabó Ádám

 

En guerre, 2018

Rendező: Stephane Brizé

Szereplők: Vincent Lindon, Mélanie Rover, Jacques Borderie, David Rey, Olivier Lemaire