Pintér Béla hülye

A JUBILEUMI BESZÉLGETÉSEKRŐL – FÉSZEK MŰVÉSZKLUB

Nem terveztem írni a Pintér Béla-társulat új, Jubileumi beszélgetések című előadásáról, hiszen a bemutatóhoz képest későn is néztem meg, a megtekintését pedig az eddig megjelent kritikákat olvasva részben amolyan kötelességnek fogtam fel: tudni kell róla. Nem gondoltam, hogy ez az előadás jó lesz, s nem is a hagyományos értelemben volt jó, ugyanis esztétikai értelemben nehéz elhelyezni a jó-rossz skálán. A szóban forgó Pintér-mű inkább szívfájdítóan tragikus, ugyanis a kortárs magyar kultúráról, egyetemesebben (és patetikusabban) szólva a kultúra globális helyzetéről és súlytalanná válásáról szól, aminek ugyanúgy része Pintér Béla és az ő húsz éve alapított társulatának munkássága is. Itt van egy alkotó, aki húsz éve következetesen ragaszkodik saját stílusához, aki létrehozott egy színházi nyelvet, amelyet szeret egy stabil közönség, s most visszatekint, önanalízist folytat, előkotorja a szennyest, hogy az minél hangosabban robbanhasson. De nem robban. Mert nem robban már semmi, dacára bármilyen „radikális” hatáskeltésnek, Magyarországon nincs olyan értelemben vett politikai színház, ami robbantana, átrendezne, ami úgymond borzolná a kedélyeket. Persze az értelmiséghez tartozó kultúrafogyasztó talán éppen az ellenkezőjét gondolhatja, de a Jubileumi beszélgetések arról tanúskodik, hogy mindez régóta nincs így.

Merthogy nincs az a színpadi hatáskeltés a hazai színházkultúrában, ami túljutna a saját közegén, vagy ami esetleg a saját közegét is felborzolná. Úgy, hogy az fájjon, esetleg úgy fájjon, hogy a törzsközönséget is eltántorítsa vagy elbizonytalanítsa. Pintér Bélának ugyanis még a saját szobrát sem kell felépítenie, hogy azt egy elegáns mozdulattal ledöntse, mivel pontosan tisztában van azzal, hogy húsz év alatt ikonná vált, hogy egy valóságos kultusz alakult ki körülötte, s hogy bármit csinál, bármilyen előadást hoz létre, vagy továbbmegyek: bármit állítson róla a kritika, az valójában mindegynek tűnik. Hiszen ikon. A kortárs magyar kisrealista Shakespeare. Tehető bármilyen sértő állítás, az visszahull rá, és csak tovább erősíti a köré kiépült zsenimítoszt, mintsem lebontja azt.

A Jubileumi beszélgetések által működtetett markáns irónia egy olyan nyelvi közeget teremt, ami végletesen visszautal Pintér teljes életművére és az általa húsz éve alapított társulat intézménnyé válására. Tényleg egy szcenírozott ünnepi beszélgetés keretezi a történetet, Szabó Zoltán játssza a moderátort, kérdései hatására pedig elkezdenek kibuggyanni a társulat belső ügyei, Pintér Béla diktatórikus társulatvezetői stílusa, ellenszenves konfliktuskezelői nézetei, a Titkaink utáni előadások kétes sikere, a társulat elmaradt fesztiválszereplései, masszív aktuálpolitikai témák, Schmidt Mária és Bayer Zsolt, Alföldi és Vidnyánszky, az elvett tao-támogatás, az alkotói válság, a bizonytalan alkotói jövőkép. Ismétlem: markáns irónia határozza meg az előadás nyelvét, szcenírozott álrealizmust látunk, semmi sem névértéken jelenik meg, itt ugyanis minden a hatáskeltés mértékére, az úgynevezett színházi provokáció kiüresedettségére utal. A jubileumi beszélgetés egy ponton átcsap a meg nem írt Pintér-darab történetére, a társulatvezető ugyanis az első előadásuk, a Népi rablét sztoriját akarta volna újrahasznosítani a huszadik évfordulóra, ennek megvalósítása azonban kudarcba fulladt. A meg nem írt előadás azonban életre kel, a játék átcsap egy törvényen és mindennemű szabályon kívüli karneváli őrjöngésbe, ahol a Népi rablét disznóvágás-jelenete helyett emberfejezést, a társulat tagjainak megfőzését, végtagjainak Peter Greenaway-filmet idéző feltálalását látjuk, az öncélú meztelenkedés stilizálását, majd azt is, ahogyan Pintér (hosszú stroboszkóphasználat mellett) minden kollégáját egytől egyig magáévá teszi.

Mindennek ugyanis semmi tétje nincsen – a Jubileumi beszélgetések, ahogy maga a beszélgetés menete is kitűnően ironizálja és fordítja ki az idehaza igen gyakori, értelmiségi álkérdésekkel tűzdelt ünnepi beszélgetések stílusát, úgy a színházi provokáció mint olyan, szintúgy tartalmatlan fogalommá vált. „De hát jól nevelt, kiöltözött, színházba járó közönség ül itt” – ismétli többször is Thuróczy Szabolcs, s pont ez a lényeg: bármi is történik ezen a színpadon, Pintér bármennyire is igyekszik megfesteni saját, ellenszenvességtől duzzadó portréját, a befogadók reakcióján mindez aligha változtat. Egy olyan kultúrafogyasztási környezetben élünk, amelyben gyakran hiszünk zárványvilágunk széles akciórádiuszában. Holott nem igazán van így, sőt, inkább falak vannak és párhuzamos valóságok.

„Kelet-Európát járva általános tapasztalatom, hogy ha egy városban az ottani új drámát bemutató helyeket keresem (mert az internetről vagy máshonnan már tudok a létezésükről), akkor a szállodai személyzet általában tanácstalan. Ilyesmiről nem is hallottak, a vendégeik sem keresték őket, tehát azok városukban nem is léteznek. Miért kellene félni a társadalmi proteszt ilyen formáitól, ha csak ennyire kevesen ismerik őket?”[1] – szól Tamás Pál néhány évvel ezelőtti cikkének megállapítása a kelet-európai politikai színház szociológiai dimenzióiról. A Jubileumi beszélgetések ennek a tudásnak a birtokában van, hiszen nincs már tétje annak, hogy megjelenik a kivetítőn Schmidt Mária, se annak, hogy Pintér Béláról kiderül, hogy egy áldemokrata társulatvezető, és annak sincs eget rengető hatása, hogy naturális emberfejezés zajlik a színpadon, vagy hogy folyik a vér, hurka készül az egyik társulati tag végbeléből. És annak se, hogy Orbánoznak, Gyurcsányoznak, és kétsoros versben alázzák meg ízléstelen módon a Nemzeti főigazgatóját.

A színház mediális környezete változott meg radikálisan, az arról való kritikai beszéddel egyetemben. Pintér Béla önanalízis és számvetés keretében a kultúra leértékelődött, keretmegtartó helyzetének lassú eltűnését viszi színre: ritkán látni ilyen típusú, az alkotói folyamatra ilyen kérlelhetetlenül reflektáló előadást a hazai színházban. Hiszen valóban tragikus belegondolni abba, hogy sem a színpadon, sem a kritikai diskurzusban nincs téttel bíró, esztétikai értelemben vett bátorság. Súlyos daganatnak nevezni a Nemzeti főigazgatóját ugyanúgy nem tekinthető valós következményekkel kecsegtető merészségnek, mint ahogy az sem, ha esetleg a címben használt módon hülyének címkézem Pintér Bélát.[2]

Minden lepereg. Marad a kultusz, illetve a kultúrharc, a hatalom és a párhuzamos (színházi) valóságok. Művészi színvonaltól függetlenül.

Fritz Gergely

Fotó: pbest.hu

JEGYZETEK

[1] Tamás Pál, A kutyaharapás esztétikájáról?, Színház, 2014/7. https://szinhaz.net/2014/07/22/a-kutyaharapas-esztetikajarol/

[2] Urfi Péter egykori Nádas-kritikája inspiratív hatással volt a gondolatmenetre. Urfi Péter, Kultusz és szaft. Nádas Péter: Hátországi napló, Prae, 2007. 05. 25. https://www.prae.hu/article/638-kultusz-es-szaft/