Az emberi viselkedéssel foglalkozó ember, humánetológus, használható adatforrást talál a televíziós reklámokban, mert eltekintve most a marketing szempontoktól, jól tükrözik egy apró, de befolyásában igen jelentős embercsoport, a reklámkészítők társadalmi, kulturális nézeteit, elképzeléseit. Egy-egy műsorban a sokszor megismételt azonos szövegek, képek, érdekes kapcsolati scenáriók sokféle információt hordoznak, és a gyakori ismétlések miatt akkor is befolyásolják a nézők elképzeléseit, ha azok gyakran nem is figyelnek oda. Nem nézik a műsort éppen, de hallják a szöveget, forog az „imamalom” a fejükben és befolyásolja értékeiket, normáikat, kultúrájukat. Ősi közösségekben a normarendszert a közösség valamennyi tagja befolyásolta, értékeit generációk változása erősítette. Mai időkben a család, ha van éppen, indítja a normarendszer kialakítását a gyerekekben, de nagyon hamar az óvodában, iskolában kapnak bizonytalan forrású és kiszámíthatatlan irányú ösztönzést a normák alakulásához. Végére hagytam a legjelentősebb tényezőt, a televíziót, amely már a családban átveszi a főszerepet.
Engem réges-régen még arra tanítottak, hogy a hazugság bűnös dolog, rendes gyerek, ember nem hazudik sohasem. A gyakorlati tapasztalataim persze megtanítottak egy finomabb értékelésre is, az igazmondás néha árt az ember érdekeinek, ami persze nem törli el a bűnös árnyalatot, de lelkiismeret-furdalással nehezített, bonyolult viszonyokat hoz létre. Szüleimnek, barátaimnak, tanáraimnak nem hazudok, mert az nagyon lealacsonyító viselkedés, de idegeneknek, valami konfliktus elkerülése céljából esetleg igen, bár azután is gyötörni fog a lelkiismeret. A társadalom már az én gyermekkoromban se nagyon hasonlított egy archaikus közösségre, de valahogy még elvoltunk.
Mai időkben a televízió esetenként minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül tanítja hazudni a fiatalokat, mert a hazugság jó, őrzi a privát szférát, mindennapos. Csak egy példát mondok el, sok van. Egy hirdetés kis jelenetében valaki szeretne vásárolni egy televíziókészüléket és az eladónak elmond egy hazugságot arról, hogy mi készteti erre. Az eladó, akinek erre az információra nincs szüksége, semmi köze hozzá, átlát a szitán és udvariasan leleplezi a hazugságot, felhasználva azt egy másik tárgy vásárlásának ösztökélésére. Ami ebből a kis jelenetből leszűrődhet az elmékben az, hogy a hazugság apró, gyerekes dolog, nem „bűn”, mindenki nyugodtan hazudhat néha, nem árt, a társas viselkedés normális része.
Az emberek közben arra panaszkodnak, hogy nem lehet hinni senkinek, a „fake news” korszakát éljük. Rendesen megalapozták.
Csányi Vilmos
