Szekrény

ÁBRÁNDOS VÁRAKOZÁS

1987. A dolgomat átvettem valahonnan, és továbbadom valahová. Állomás vagyok a folytatódás útján. Megint ülünk a szülészet folyosóján, minden széket elfoglaltak a terhes anyák, mind beletörődtek a várakozásba, mind együtt várjuk a lendületes, jóarcú Rákóczi doktort, aki fenn cikázik a műtőben és a szülő osztályon, és még csak ezután fog lebocsátkozni a várandósokhoz. A szülészet mellett orosz és magyar kaszárnyák, az állatkert és az angolpark. A szülőszoba ablakából sasok, jegesmedvék és a hullámvasúton sikoltozó párok láthatók. Meg vagyunk győződve róla, hogy a magzatnak a nagy hasban szüksége van az apai brummogásra. Ebben a hitemben megerősít a hiéna kacagása. A feleségem jóindulatának nincsen határa, amióta terhes, nagytakarítás után átrendezi a szekrényeket, a teraszon a virágtartóba friss virágföldet tesz, szemlélgeti a gyerekágyon sorba rakott ingecskéket, rugdalózókat, tipegőket, sapkácskákat. Jutka az olvasófoteljében ül, a hasán nyugtatja a teáscsészéjét, a magzat pedig alulról beleöklöz a csészealjba. A jövevény arccal fölfelé érkezik, csupa fájdalmas háromszög, Jutka arcán ugyanezeket a kis erőlködő háromszögeket láttam, ahogy végre kitolta a babát. Még lüktet az újszülött hasán a köldökzsinór, lila, mint a csirkezúza, Józsi fiunk ércesen felsír, a magzatmázat mossák róla. Múlik az idő, megjövök a városból, benyitok az előszobaajtón. „Hol vagy?” – kiáltom. Jutka a maga vékonyabb hangján jelenti a ház valamelyik pontjáról, hogy „Itt vagyok!” Nem túl elmés szokás, de kitartottunk mellette, most nincs válasz, csak egy könnyű suttogás, amit én nagyothallásom okán nem hallok meg, de észbe kapok, nem szabad kurjongatnom, nehogy a baba felébredjen. Más idős férfiak is összekulcsolják a két kezüket a hátuk mögött, ahogy e sorok írója teszi. Szép gyümölcsök, kóser pálinka, egy mélabús fiatal anya mosolyog rá. Járókelő, virágot visz, és nézi a madarakat a kirakati kalitkákban.

HELYEDRE! ÍGY SZÓLOK RÁ MAGAMRA

1991. Jól megvoltam a gyerekekkel, amíg meg nem jöttél, mondja kedvesünk, jöttél, internacionális prezidens, megszoktad, hogy amit mondasz, elfogadják. Itt nem ez lesz, itt az lesz, amit én akarok. A világguru hallgat, behúzza a nyakát, átteszi az asztalát a sarokba, hogy minél kevesebb helyet foglaljon, és nem szól egyet sem, nem ellenkezik, legyen úgy, ahogy te akarod, legyen úgy, ahogy ők akarják. Három házasság, három gyerekszoba, lakóik szüntelen figyelmet igényelnek azoktól, akikre – ha felnőnek – voltaképpen ügyet sem vetnek. Féltékenységek, gyanakvások, sértődések. Mindig csinálsz valami lármát, mindig történik körülötted valami, felállsz, kiöntöd a kávét, recsegteted a padlót, elviselhetetlen vagy. Hiába a minimáltér, hiába húzódsz össze; amíg lélegzel, amíg horkolsz, amíg rád figyelnek, amíg jelen vagy, amíg sugarakat bocsátasz ki magadból, amíg a súlyod elbillenti a szobát, amíg észrevehető vagy, nem tudsz olyan kicsi lenni, hogy ne legyél még így is ormótlan. Az emberek folyvást akarnak valamit egymástól és idegesítik egymást, azt mondják, hogy a másik kezdte, a másik támad, ők csak válaszolnak, védekeznek. Ne gyötörj, hagyj békén, ne szólj rám, bukhat a kormány, omolhat a rendszer, szörnyeket utánoznak, sikongatnak a gyerekek, te maradsz, és én is maradok. Camus azt hitte, hogy az öngyilkosság a nagy kérdés: miért nem öli meg magát az ember, ha elfogja az abszurditás érzése? Én ezt az érzést inkább jótékonynak érzem, mert szelektív, és sejteti, hogy mi az, ami felesleges, és mi az, ami nem. A gyereknek fáj a hasa, fontos, hogy ne egyen olyasmit, amitől gyomorrontása lett. Felmászik a kapu-oszlopra, le kell venni. Ötvenedik születésnapom után sokat aludtam, és a lábujjamat mozgattam, egészen felvidulva attól, hogy nincs az eszemben semmi sem. Meg kéne tanulni nem dolgozni. Nem szökni a jelenből a teendők jövőidejébe, és csak arra figyelni, ami éppen van. A képnek lassan érő, füst és ezüst mögé rejtett színei vannak.

Konrád György