A tavaszi esték kelleme abban áll, hogy a napnyugta utáni percekben kell fényképezni. Még világos van, de a város távol lámpáit már felgyújtották, ott szikráznak egy domboldalon. A város eggyel magasabb szint, alapjaiban emeletes.
Kíntornyának saját állomása van, biztattak. Egy öreg néne a szombat esti családi fogyókúra nyomait a nyitott konyhaajtóban törölgette el.
– Erre kell menni a vasút felé? Jó estét kívánok!
– Adjon Isten, galambocskám, csak az igaz utat ne hagyd el, a végén lesz egy körforgalom! Csak hatszáz méter – tette hozzá nyugtatgatva. – Aztán csak egyenesen a körforgalomban.
– És hol lehet feljutni?
– Azt bizony már nem tudom.
Nem hagyta el soha a portát, csak a templom és bolt kedvéért, a kín tornyában harangoztak. Ettől a kutyák vonyítottak, további útravaló bölcs tanácsait nem hallottam a kakofóniától. Talán arra biztatott, hogy legközelebb ne felejtsem otthon a biciklit!
Szót fogadtam, pedig az igaz út görbe. A magyar falu teli van kanyarokkal, mintha önmagába akarna visszatalálni.
Csak hatszáz méter, egy órája gyalogolok. Csillagokat látok, a temető nincs kivilágítva. A nyilast űzi a nagy medve.
Megyek az igaz úton, pedig balra és jobbra is le lehetne térni, jó eséllyel, hogy azok az utak rövidebbek. Sosem adtam a látszatra, mert mindig csalódtam! Egyetlen élőlény egy sün, akivel találkozom. Vagy harmincméternyire keresztezi utamat, a távolodó vasútállomás irányában a főváros felé vezető utat merőlegesen és szabálytalanul átszelve.
Hallótávolon kívül kerekek csikorognak és kattognak, ahogy a nagy zeneszerző, Máv Elvira kottájában meg vagyon írva.
Már kora ifjúságomban megtanultam: „Ne higgy a nőnek, sárgarépát főzzön neki!” A falvédőn, nagyanyáink faliújságán olvastam.
De ennyire, ennyire nem szabad hinni? – csikorogja kifizetetlen cipőtalpam, amely kezdettől fogva kételkedett.
Engem nem akar senki sem megmenteni, mint Mariska néni az elkopott falvédőt. Bizony a falat évente kétszer meszelni kell, de mi van akkor, ha kifröccsen a paprikáskrumpli? – gondolja korgó gyomrom, velem egyetértésben.
A szegedi körtöltésen jár ki-be a vonat. Hátha itt is, Kíntornyának saját vasútállomása van. De hol? A hatszáz métert vízszintesen vagy függőlegesen kell-e elképzelni?
A Nap Ausztráliában felkelt, lehet, hogy ott már javában április elseje van. Azért még nem kellett volna engem ennyire becsapni! Rossz vicc – durva! – állapítom meg. Es a székely ember szekere jut eszembe, meg a nadrágos ember, aki felkéredzkedett.
– Elvinne egy darabon, Keresztúrra megyek.
– Gyűjjék az úr, ide mellém a bakra!
Hallgatnak. Egy óra múlva a városi ember megkérdezi:
– Bátyám, messze van még Keresztúr?
– Most már messze.
Még egy kanyarulat zárta el a kilátást, a semmiből merül fel a Hold és a remény.
Tízméternyire az állomástól egy tábla, rajta gőzmozdony árnyképe. A hűvösödő estében illatok csapták meg az orromat. A sunyi sötétben bódítóan virágzottak a gyümölcsfák, valaki alaposan megtrágyázta a kertjét. A kipufogó gáz förtelmes szaga itt nem überelt mindent, tüdőm is megkönnyebbül, mint egész valóm a kicsiny, alig észrevehető tábla láttán.
Körforgalomban – egyenesen, Egy lélek sehol, elhagytam régen a temetőt. Bátran és egyenesen átvágok, elvégre az igaz úton jöttem eddig.
A vonaton döbbenek rá, hogy már bezárt a bolt, ahol a kispárnát árulják. Hiszen a tyúkok is elültek.
Potyára tettem meg az utat Kíntornyára, meg vissza.
Radnai István
