Tiszatájonline | 2019. április 2.

Lelkek a Pusztában

LOUS STUIJFZAND ÉS LÓRÁNT JÁNOS DEMETER KÖZÖS KIÁLLÍTÁSA
A holland származású Lous Stuijfzand érdekes módon a magyar alföld ihletésére kezdte készíteni kisplasztikáit a kilencvenes évek közepén, s ahogyan letisztult lényében összeolvad a „mi” magyar alföldünk az „ő” holland síkvidékével. Lóránt János Demeter rajzai, festményei Lous spirituális alföldi sivatagjának éppen az ellentétjét villantják fel: a robusztus, testes lényeket mintha földből, sárból formálták volna, s ha Lous törékeny formái a pusztaság égi, éteri oldalát, akkor ezek a földit, a materiálisat jelölik számomra… – VÁRALJAI ANNA ÍRÁSA

LOUS STUIJFZAND ÉS LÓRÁNT JÁNOS DEMETER KÖZÖS KIÁLLÍTÁSA

A könyves szekrényemben kiemelkedő helyen őrzöm azt az 1903-as comic book-ot, amelyből Hollandiában felcseperedő dédnagyanyám gyerek fejjel a nyelvet tanulta; kék, piros tintaceruzával karikázgatta be a képek alatti egysoros viccek betűit. (Dédanyám a humoron keresztül tanulta a nyelvet, mégsem sikerült szegénynek ép ésszel átvészelnie a 20. századot.) Amikor ezt a könyvet kézbe veszem, nagyon sűrűn és intenzíven érzem az emberi lényeg (a derűre, humorra való készség) időtlen állandóságát. A Wilhelm Busch által papírra vetett néhány vonalból álló karikatúrák (a megtermett holland asszony, aki dézsában, kefével csutakolja riadt, piszkafa lábú gyerekeit, vagy épp sodrófával püföli a részegen hazakóválygó férjet) ugyanazt a derűt váltják ki belőlem, mint ma már a föld alatt heverő egykori olvasóiból. Ez a könyv nekem a családi emlékek tára, a nyelven és időn felül álló humor példakönyve, később, felnőtt fejjel pedig ez vezetett el arra a felismerésre is, hogy a kép a nyelvnél egyetemesebb közlési forma, s talán emiatt a könyv miatt foglalkozom máig is képekkel.

A személyes bevezető oka, hogy Lous Stuijfzand egész lénye, aurája, az, ahogyan kifinomult hollandságával, europér törékenységével a Mezőtúr környéki tanyavilágban létezik, dédanyámat juttatja eszembe. Dédanyám is, mintha egy szovjet propaganda mozi forgatására tévedt volna a kosztümös film helyett, amikor a kerekegyházi dombok között jött-ment térdig sárban, hihetetlenül kecsesen felhúzott szoknyasarokkal, comic bookon szocializálódott humorérzékével. A holland származású Lous Stuijfzand érdekes módon a magyar alföld ihletésére kezdte készíteni kisplasztikáit a kilencvenes évek közepén, s ahogyan letisztult lényében összeolvad a „mi” magyar alföldünk az „ő” holland síkvidékével, egy újszerű – és ez esetben szó szerinti – horizont összeolvadást idéz elő, amely felülíratja velem az összes eddigi Alfölddel kapcsolatos metaforát. Lous az Alföld új paradigmáját hozta el számomra, mely nem poros és nem nyekereg gémeskút a közepén, nincsenek benne naplementében lovakat hajtó betyárok, sem testes szürkemarhák, sápadt Petőfi-lidércek. Ez az alföld olyan síkvidék, amelynek esszenciális tulajdonsága éppenséggel az, hogy mentes minden rárakódott sztereotípiától, giccses klisétől, magyarkodó lózungtól. Az általa szeretett alföld, akárcsak a vizenyős, Holland síkvidék, tiszta, puritán és nyílegyenes, az égi, a transzcendens a szemünk láttára, egy meghatározott vonal mentén ér benne össze a földivel. Olyan puszta ez, amely nem a magyar néplelket karakterizálja, hanem az egyetemes emberit, és olyan sivatag, amely szemlélődésre alkalmas, amelybe a szerzetes visszavonul, hogy eltávolodjon a gyarló világtól, és amelyben Krisztus harminc napig böjtölt, hogy leküzdje kísértéseit. Olyan üres kulissza, amelyet a vándor tölt fel azzal, amivé zarándoklata közben válik. Lous Stuijfzand, ahogyan ő maga nevezi, a természet emlékképeit alkotja meg e táj, s a tájban talált apró tárgyak nyomán. Törékeny, illékony objektumait viaszveszejtéses technikával önti bronzba, ami a fémmegmunkálás egyik legősibb művelete. Évezredekkel ezelőtt a mezopotámiaiak és az egyiptomiak is így készítették piciny bálványszobraikat, majd évezredek múlva ennek a technikának a felelevenítésével készültek a 2. világháború precíziós alkatrészei és az atomerőművek alkatrészei. Maga az alkotói módszer tehát szimbolikusan telített, s egyaránt felidézi az ősi civilizációk vallási szokásait, kultúráját éppúgy, ahogyan az atombomba pusztító gombafelhőjét. Plasztikái mégsem ítélkeznek, tulajdonképpen nem is állítanak semmit, pusztán csak önmaguk létezésével jelzik egy sivatagi zarándok nyomvonalát. Apró szerkezetek, ágbogas viskók, ingatag vadászlesek, primitív formájú tárgyak idézik fel az eszközhasználó ember pusztai vándorlása során összehordott, összetákolt, törékeny és megmosolyogtatóan egyszerű, mégis mágikus erejű tárgyait.

A földszinti kiállító térben egy ezzel látszólag homlokegyenest ellenkező szemléletű, hangulatú kiállítás látható. Lóránt János Demeter rajzai, festményei Lous spirituális alföldi sivatagjának éppen az ellentétjét villantják fel: a robusztus, testes lényeket mintha földből, sárból formálták volna, s ha Lous törékeny formái a pusztaság égi, éteri oldalát, akkor ezek a földit, a materiálisat jelölik számomra. A Munkácsy-díjas művész, bár nem az atombombák készítési technikáját, hanem hagyományos grafikai-és festészeti eljárásokat alkalmaz, mégis robbanást idéz elő a befogadóban, illetve, annak egójában. Lóránt képei olyan görbe tükröt tartanak elénk, amelyben nem szívesen ismerünk önmagunkra. A sok esetben egyetlen, folyamatos vonallal kanyarított képek minden egyes eleme összekapcsolódik a másikkal, ember az állattal, a környezetében szétdobott tárgyakkal, férfi a nővel, s a táji elemekkel. Itt-ott nem csak érintőleges, hanem a szó szoros értelmében bensőséges is ez a találkozás: női lábak közé ékelődő lófejek, saját testükben elvesző kezek, férfi és női nemi jegyek elválaszthatatlanul egymásba fonódó gócai, birkózó vonalak hálójából kirajzolódó androgün lények, kétfejű állatok, fejetlen emberek, s mindegyik húsos, tömör, materiális, olyannyira, hogy összetevői elemezhetetlen masszaként gyúródnak össze, szervetlen a szervessel, állati szövet az emberivel, ásványi az élővel egy civilizáció előtti, gilgamesi világban. S mégis ott vagyunk mi bennük, a ma emberei, ezekben a tömör combokban és vaskos csípőkben, a lovak patáival összefonódó lábujjakban. A félig állati, félig emberi lényekben. Ebben a materiális, szellem nélküli világban. Lóránt figurái is a föld, a homok teremtményei, akárcsak Lousé, ám ezek nem felfelé törnek, az ég és föld horizontján túlra, hanem beleragadnak a súlyos, agyagos sárba. Lous azt villantja fel, mivé lehet az ember a szellemi horizontján túl, Lóránt pedig azt, mivé lehet, ha nem indul zarándoklatra a szellemi horizontja felé. Két külön emelet, az emberi egzisztencia két külön stációja.

S most azon gondolkodom, vajon miért jött haza dédanyám Hollandiából? Főképp pedig, hogy miért, milyen okból maradt mégis más ívású az ő emberi szövete, mint az agyag?

Váraljai Anna

Az SZTE JGYPK Rajz-és Művészettörténet Tanszék kiállítótere, Szeged, Brüsszeli krt. 37.

 

Fotó: Ocskó Ferenc