Bíró Tímea versei
Négy korty
…pontosan ennyit tudnak
befogadni a haldoklók
ennyire szomjaznak
a kevesebb élet néha több
mert van hogy a napfelkelte
nem öröm hanem egy újabb halál
amikor a következő falatot
már eltolja a száj
célba érünk a busszal kisiklik alólunk a járda
vágta közben kicsúszik alóla a táj
éleset koppannak a szívpaták
[…]
Négy korty
…pontosan ennyit tudnak
befogadni a haldoklók
ennyire szomjaznak
a kevesebb élet néha több
mert van hogy a napfelkelte
nem öröm hanem egy újabb halál
amikor a következő falatot
már eltolja a száj
célba érünk a busszal kisiklik alólunk a járda
vágta közben kicsúszik alóla a táj
éleset koppannak a szívpaták
újult erővel zajlik a tehetetlenség
mesterségesen megtermékenyül a holnap
átkötözzük a sebet kicseréljük a levegőt
kicseréljük a sebet átkötözzük a levegőt
belenyerítünk a paplanba nem hallja
négy korty ennyi fér az üveg kupakjába
nem akar mondani semmit elköszönni se
az ujjaiban lüktető hideg jelzi hogy
csak a ruha és a négy korty tartja meg
és ha végleg kilökődik innen
minden este kinézünk a teraszra
hogy nem kuporog-e az egyik sarkában
arra várva hogy valaki beengedje
nem
nem kuporog nem repül nem küld jeleket
állva alszunk mint a lovak
azt álmodjuk elkéstük a buszt
pedig már nincs is miért menni
kisiklik alólunk a nevelés
tárgyakhoz és halottakhoz
nem ragaszkodunk
sűrű iszapot visz bennünk a busz
ráülünk a megüresedett ágyra
belenyerítünk a párnára száradt vérfoltjába
Levetett szelek
tele van a nevetéseddel a kert
—
tele van a nyögéseiddel a ház
meg kéne szelidíteni a patkányokat
ne lessék fürkészve
a bomlást a széthullott életet
a fekete zsákok között lapulnak
és én nem tudom elég erősen
megmarkolni a lapátnyelet
kiszagolják a félelmemet
megfogom a csontját és a rajta
említésre sem méltó átlátszó bőrt
fél méterrel följebb húzom
párnára emelkedés
az ágyon túl a szakadék
isten elhányta az oda vezető útról a havat
de nem szórta le sóval hamuval
tele van a kezem kemény téllel
—
tele van a szemem leszakadt éggel
kimosott törölközők és élére hajtogatott
ingek hiányától hangosak a szobák
a csönd átlátszóra vasalta magát
gyűrődik a fölösleg
gleccserré növekedik
és csak kéreget-kóborol a mélység
zsiráftestű lovakon ültök énekelve
a sok imádkozás meghozta a gyümölcsét
anyám feltámadt de egész életében nem ehet
egy szerve se dolgozik
együtt forogjuk át az éjszakákat
én a bánattól ő az éhségtől nem tud aludni
minden és mindenki túl alacsony
a fa tetején pirosló cseresznyékhez
tele van madártollal a házak teteje
—
tele van esővel a padlás
kezemben a méhemmel teli ultrahangképen
az esőcseppekkel egy ritmusban kopog
az elfojtott idő a kockaköveken
egyszer hazavezetnek a féknyomok
egy délután alatt felásom az egész kertet
reggelig csak temetek temetek
nem a betört üvegen keresztül beáramló hideg
nem a pénz ami nincs az újra
nem a szilánkok szétszóródása a földön
hanem a mindennapi látványa
tudva azt hogy milyen volt előtte
megtelnek a vállfák kabátokkal
felakasztják őket a mozdulatlanságba
porosodik a csend
vándorbotra támaszkodnak a fák
