Teleírt lapok ítélete

SÁRKÖZI LÁSZLÓ: POKOLKAPU

„basszus! farba rúgott a Parnasszus!”
(Sárközi László)

Harmadik verseskönyvével jelentkezett Sárközi László, roma költő. A Pokolkapu vaskos kötete mintegy kétszáz szonettet tartalmaz, melyek nyolc ciklusba rendeződnek. A versforma rendkívül fegyelmezett és egyöntetű, a ma már többek által Sárközi-szonettnek, a költő szándéka szerint magyar szonettnek nevezett műfaj és forma alkotja majdnem a kötet egészét: három-négy-négy-három-soros versszakok. A háromsoros versszakok keresztrímesek, így csatlakoznak a második, illetve a harmadik négy soros strófákhoz, melyek viszont ölelkező rímeket kaptak. A nyelvi bravúr és aprólékosan cizellált igényes megszólalás szintén védjegye ennek a költészetnek. Elegendő arra utalni, hogy a Pokolkapu ciklusban egyértelműen a mély hangrendű szavak uralkodnak, s adnak komor hangulatot a verscsoportnak, bár jómagam felfedeztem egyetlen olyan magas hangrendű szót, melyben ráadásul az „e” betű is előfordul, ugyanakkor fontos rámutatni, hogy ez a ciklus utolsó szonettjének utolsó szava, ilyen formán kivezet a versvilágból, de nemcsak hangulatában hanem értelmében is, hiszen ez a szó a „szeretni.” Másrészt a magyarországi roma költők közül Bari Károly kötetépítő elképzeléseihez hasonló módon Sárközi sem verseskönyvnyi léptékekben gondolkozik, hanem életművi távlatokban. Ezt mutatja az az elkötelezettség, mellyel régebbi versesköteteiből egész ciklusokat emel be az új kötetbe, s ez a gesztus nemcsak a régi csoportoknak ad új értelmet, de az aktuális kötet formálását is nagyban befolyásolja. Itt kell megemlíteni egy különleges jelenséget, a Katarina Peters által lefordított Örökké tartó búbánat Everlasting Sorrow címmel teljes egészében helyet kapott a kötetben, az eredeti ciklus után, mely először a Dedikáció az örökkévalóságnak kötetben jelent meg. Az anyanyelvi fordító szerencsés választás volt, mert bár a versek eredeti ritmikáját és rímtechnikáját nem tudja visszaadni (nem is kell talán rá törekedni), képiségében, sőt helyenként nyelvi leleményeiben méltó párja az eredetinek.

A kötet címválasztása több szempontból is sűrített jelentéstartalmú, jól átgondolt döntés eredménye. Valóban a pokol kapuja tárul fel az olvasó előtt, de ezúttal semmiféle figyelmeztetésben nem részesíti a szöveg a befogadót, a kapu fölött nincs fölirat, mely a reményekkel való fölhagyást ajánlaná. A Curriculum vitae első sorai a kíméletlen valóságra nyílnak:

… anyám öngyilkos lett Kalocsán
a börtön szartól bűzlő budiján:

Másrészt azzal együtt, hogy a kötetet a régebbi versek gyűjteményei is erősítik, s a Csikágó ciklus is van olyan figyelemre méltó mind mondanivalójával, mind be- és megszerkesztettségével, mint a Pokolkapu, utóbbi dominanciája mégis tagadhatatlan. Hatalmas, íves felépítésű, sodró lendületű létösszegző vers, illetve versek gyűjteménye, mely a Sárközire oly jellemző, és általa oly kiválóan alkalmazott zsáneres apró képek „balladáiból” épül fel, de nem töredékes, hanem világos, erőteljes szerkesztésű ciklus, mely nem csak elszámol, de le is számol az élettel. Érdemes még írni a kötet egyedi illusztrációs elképzeléseiről. Hieronymus Bosch, Marten de Vos és Sandro Boticelli alkotásainak fekete-fehér reprói mellett Fortepan-fotók (Holl Béla, Urbán Tamás, Kotnyek Antal és Jankovszky György alkotásai) szerepelnek a kötetben, de semmiképpen sem az illusztráció eredeti értelmében. Minden egyes szonett egy-egy képre került. A képzőművészeti alkotás elhalványodott, s a költemények egy tojás-szerű fehér térben kaptak helyet az egykori kép közepén, mely így pusztán keretül szolgálhatna a verseknek, ha látható lenne egyáltalán, a kihalványítás miatt azonban mindössze sejthető. Lehet, hogy vannak, vagy lesznek a Pokolkapunak olyan olvasói akikben visszatetszést vált majd ki ez a szokatlan eljárás, remélhető azonban, hogy a többség továbbgondolható, újabb értelmezésre, illetve reflexióra való lehetőséget lát inkább benne, s ebben az értelemben az alkotások eredeti szerepüktől megfosztva bár, mégis inspiratív erővel bírhatnak a befogadás során.

Már a Curriculum vitae bokor- és keresztrímeiből látható, hogy szerzőjük a hangrendre inkább ügyel, mint a rímek tisztaságára. Ez a tény is lírájának tárgyára utal: olyan világ merül fel ebből a költészetből, melyben a szépség, ha létezik egyáltalán, óhatatlanul beszennyeződik, mulandósága, törékenysége adja esztétikai erejét, mely az elmúlással dacol, azzal a véggel, amely napról napra megkísérti a versek világában élőket. Tökéletes, míves alliterációk képeznek komor ellentétet a nyelvi jelentéssel („Gyűlölet gyűlik gyűrűzve haragom / mély medrében”.) Másutt a rím mutathat rá a jelentésben meglévő értelem viszonylagos voltára, mikor az „elhittem”-re „az illem” rímel. Már ebben az első verscsoportban megmutatkozik Sárközi költészetének az a nagyvárosi-vagabundus jellege, mely a pálya kezdetétől egészen a jelenig megfigyelhető, s melyet a felületes olvasó könnyen azonosíthat Faludy György hatásaként, aki több éven át mestere, segítője volt az ifjabb pályatársnak. A Sárközi költészetét alaposabban ismerők azonban tudják, hogy a csavargó-motívum (mely a hajléktalansággal is kapcsolatban lehet) már a legelső versekben jelentkezik, jóval előbb, mint a két költő találkozhatott volna. Nyitva marad persze a kérdés: mennyit köszönhet ez a vonás Sárközi korai Faludy olvasmányainak, annál is inkább, mert François Villon hatása mellett Li-taj Poé és Abu Nuvászé is megfigyelhető, s ez a három költő együtt megint csak az olvasó Faludy költői reakcióiban fordul elő. Mivel az első ciklus rendhagyó verses önéletrajz, bizonyos értelemben bemutatkozásként is olvasható. Kiderül belőle, hogy mi fontos a szerzőnek. Legfőképpen talán a könyvek, az irodalom és a szó, a szólalás, a pontos, megfelelő szóra lelés, és az ebből történő építkezés. A végső leltár kiábrándult, s a harmadik, befejező vers zárlata újból erősen villoni-vágáns jellegű.

Az Örökké tartó búbánat ciklussal kezdődik a versgyűjteményeknek az a sora, mely más sorrendben, egymáshoz képest is másképp pozicionálva már olvasható volt a Dedikáció az örökkévalóságnak kötetben. A Búbánat esetében többről van szó. Az előző közléshez képest egységesedett a strófaszerkezet, valószínűleg végleges formáját nyerte el a ciklus Sárközi magyar szonettjeivel. Az I. és a XV. költemény keretet képez, ugyanakkor expozíció és lezárás (nem kivezetés!) is egyben. Sárközi verscsoportjaiból nincs kivezetés, nincs kifelé vezető út, nincs feloldás, engesztelődés. Abban a világban, amely a költemények alapját adja nincs és nem is lehet boldog befejezés, happy end. Az adoma itt vasalt csizmával vág a fülbe. Atomkori nyomort írnak le a naturalista képek. A II. szonettben az út pora része az atomkori nyomornak, így asszociálhat az olvasó az atomporra, bár az csak kimondatlanul van jelen a nyelvi leleményekben gazdag versben. Bár szinte nincs olyan részlete a kötetnek, mely ne érintené így vagy úgy a magyarországi romák életének mindennapjait, valamint ezzel kapcsolatban a befogadó többségi társadalom reakcióit, az Örökké tartó búbánat mégis kiemelkedik közülük, mivel kizárólag a roma léttel foglalkozik többszörösen tragikus nézőpontból: az elveszített édesanya életének nyomait-emlékeit kutatja a lírai alany ritkán látott rokonainál, a cigánysoron. A költői előadóerő által jócskán megtámogatott helyzetrajzok nyilvánvalóvá teszik a lírai alany számára, hogy semmi keresnivalója abban a világban, ahová sohasem tartozhatott igazán, bár etnikai meghatározottsága oda sorolná. Cinikus hangvételű leírásokban sem szűkölködik a romatelep környezettanulmánya, mely nyomokban gyakorta idézi fel egy folklór tanulmány lehetőségét is, de mindvégig kihallatszik belőle, hogy a szerző bizonyítani akarja, elsősorban saját maga számára, a romákhoz való tartozását, bár erre nem lát sok esélyt.

Elénk perdült egy potrohos asszony,
méteres szagát maga előtt tolta,
legyek rajzották, mintha halott volna; 

’Tiszta apja! anyád meg ne basszon!’
Herpeszes száját a képemre nyomta,
udvarába kísért, barátom – vonta,
erjedt kutyakula és macska mocska

tespedt békés egymás mellett s a szoba
alig volt különb az udvarnál, noha
mindig söprik, de nem látszik a nyoma:” 

(…) „Gyermekei mögé takarództak,
itt még a kutyák is vakaródznak!
A férje – részeg, rokonai szintúgy, 

Elkel majd a víz; udvaron a kis kút.
’Látom van egy kukoricagóréd!
Francot! ott lakunk! Mióta? Jó rég.’

A költőtől a rövid, intenzív, drámai párbeszéd lirizálása sem idegen. Sárközi egyébként is mestere a zsánerképnek, de a VI. vers ebből a szempontból telitalálat, melyet a VII. szkepszissel ellenpontozott jóslat jelenete gondol tovább. Szinte szociofotó sorozatot szimulál a VIII–X. szonettsor. A vezetők-kísérők szerepe is feltűnhet az olvasónak: mintha a lírai alany és barátja egy idegen, „más” világba csöppenne, ahol Vergiliushoz hasonló kísérők, útmutatók lennének szükségesek. Persze nem marad kétséges, hogy ebben a világban az útmutató-vezető szerepe nem lehet dantei, csak esztétikailag lefokozott, parodisztikus, dekonstruált. Minden vers vége szentenciaszerű. A szonettciklus végén megfogalmazódik, hogy Sárközi az ezredforduló Magyarországán a nemzetiségi tudatukat föladni gazdasági okokból képtelen romák számára nem lát esélyt. A verscsoport kimenete, betetőzése az édesanya emlékével való találkozás lehetősége a sírkertben, s ez a találkozó fontosságához méltóan van előkészítve a ciklusban. A XIII. vers felütése kétféleképpen értelmezhető. Az „elvadultnak s törékenynek láttam” sor egyszerre vonatkozhat a jeltelen sírra, valamint az anyára, aki benne nyugszik. Ezt a kettősséget az angol fordítás nem tudta visszaadni, ott egyértelműen az anyára vonatkozik a kijelentés. Minden gyengédség és halotti tisztelet ellenére sem tud azonosulni a lírai alany az anya emlékével, így a XIII. szonettnek is a kiúttalanság, az eredménytelenség a végkicsengése, az, hogy valamit reménytelenül elmulaszt minden élő. A ciklus lezárása kettős. A XIV. szonett általában a romák végzetét fogalmazza meg, a XV. pedig személyes hangon arról vall, hogy a lírai alany sem a romák között, sem a többségi társadalomban nem találhat otthonra: „Mindenem elvették s én cserébe / mindent elvetek.”

A nagyobb egységekben gondolkodás sohasem volt idegen Sárközi költészetétől. Legújabb kötetét immár teljes egészében ennek jegyében építette fel. Haiku-láncaiból, szonettkoszorúiból azonban csak egyetlen került (újra) kiadásra, a Költészet című, mely kozmikus távlatokba helyezi a költői alkotás gondolati folyamatát, a vers hősévé teszi a versírást. Bőkezű nyelvi kavalkádban-karneválban valósul meg a szigorú forma, nagyvonalúan adakozó mestermű születik, mely nem látja lehetségesnek a klasszikus tartalmak kifejezhetőségét az ezredfordulón, s ez teremtő ellentmondásba kerül a formai követelmények következetes betartásával:

Ingerel, untat a képmutatás, a barokk a kukádban
várja a véget; a szépmutatás – idegen: ha a vágya
várna – ereszd el! a lényeget írd s igaz éled a sárban!

Ugyanez a szonettzáró sor, mely az idegen szép helyett a sáros igazat részesíti előnyben a következő versben kezdősorként már szinte rapként vagy slam poetryként szólal meg:

Várna – ereszd el! a lényeget írd s igaz éled a sárban!
drága az élet; a pénzed a mézed – alig van! a szádat
bánatod elkeseríti: lehiggad az íz a pohárban.

De a következő költemény már Weöres Sándor művészetét idézheti és nem csak képiségével (Marasztalás, Galagonya), de szóteremtő gazdagságával is. A ciklus a költészet minden megnyilvánulási formáját lefedi, a VII. szonett például a befogadás problématikájáról is szól. A Curriculum vitae kapcsán már említtetett a szó fontossága. Ezúttal maga a szó lesz az, a költészet alapja, mely az alkotó univerzumát teremti: „műveidet nem az életed írta, de téged a versek.” A költészet pontos, lényegi megfogalmazása olvasható ebben a fél mondatban.

A társadalmilag szentesített erőszak – melynek elsősorban a periférián élők vannak kiszolgáltatva – ellen emeli föl az abszolút értelemben vett esélyegyenlőség nevében (és lehet az esélyegyenlőséget másképp érteni, mint abszolút értelemben?) a szavát a Zsarunász Egy kihallgatás anatómiája című szonettciklus, mely szintén napvilágot látott már az előző kötetben, de ajánlása most elmaradt. Szabados, szlengből is vett nyelvezetével idézi a Faludy György teremtette Villont, de a társadalmon kívüli, bérgyilkos Li-taj Pot éppúgy, mint a fennsőbbrendűségével kapcsolatban (legalábbis a fönnmaradt legendák szerint) kételyek nélkül élő Abu Nuvászt. Sárközi nem hagy kétséget azt illetően, hogy szupervezérelt társadalmunkban az említett költőkhöz hasonló egyének számára egyre kevésbé van hely:

néhány fakabátos a számba öklözött

pár éve: mivel fejem, a sokszor átkozott,
csúnyán lefejelte a hős zsaru talpát
s nyomban elcipeltek, ahogy honi marhát
hurcoltak a bécsiek: a magyart, mert – lopott… 

Másrészt finom érzékkel jelenik meg a megalázottaknak és megszomorítottaknak a végrehajtó hatalommal szembeni túlhangolt, paranoid viszonya is: gyanús az udvarias hivatalnok, mert biztos hátsó szándékai vannak. Sárközi következetes objektivitással, kételyek, idill nélkül látja és láttatja a világot, mely lírájának fiktív világán szűrődik át. Az Egy költőnőnek című ciklus mintha a Költészet folytatása lenne, sokkal frivolabb, ironikusan udvarló változatban. A vágy és az esztétikai formaalkotás elképzelései egymásba fonódva szólalnak meg, kapnak helyet. Ehhez mérten az erotika és a lírai alany költészetről megfogalmazott elvárásai szinte egymásra vonatkozódnak, mintha a költőnőt verseiről nem lehetne leválasztani, vagy mintha a költészet is élettervet igényelne. Valószínűleg inkább utóbbiról lehet szó. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a maguk módján a verscsoport részei szerelmes költemények, méghozzá egyszerre a catullusi gyűlölök és szeretek és a Thomas Carew- vagy az Andrew Marwell-féle rideg, állhatatlan hölgyhöz írt versek módján. Később, a Reflexiók VII szonettje, mely ironikus szerelmes vers is lehetne Swift versét, A gyönyörű ifjú nimfa, mikor lefekvéshez készülődik címűt juttathatja az olvasó eszébe. A ciklus második része gyökeresen különbözik az elsőtől, belső címet is kapott, A Holdfényvarázskisasszonyhoz, mely cím szóösszevonásában újfent Weörest, ezúttal Dzsajadéva Gíta Góvindájának fordítóját idézheti. A költői bravúr itt Nemes Nagy Ágnes Utazás című verse harmadik részének beépítése a költeménybe. A Nemes Nagy vers mottóként is szerepel, valamint a költemények első és utolsó sorait adja, így kisebb szonettkoszorúként fonja egybe az Egy költőnőhöz ciklus második részét. Ebben a csoportban a szó klasszikus értelmében vett szerelmi költészet is olvasható, de a lírai alany magánya és kisebbségi létéből eredő kitaszítottsága újra és újra megfogalmazódik. A X. vershez érve eljut addig a versben szólaló, hogy esztétikai és ontológiai értelemben egyaránt meghatározóként tekintsen a költőnőre, kinek emlékezetét az irodalom által bízza a jövő kétes ítéletére:

Alap vagy, nem alapanyag. Ha könyvbe
írlak: emléked megőrzik talán,
avagy – kidobják a pöcegödörbe…

Sárközi rendkívüli tudatossággal és poétikai igényességgel formálja meg azokat a műveit, melyek a lomok között élő és lom-létű emberek sorsát autentikusan jelenítik meg. Az Örökké tartó búbánat kapcsán már volt szó hasonlóról, Csikágó című ciklusa azonban újabb szempontból közelíti meg a kérdést. Ami a hazatérés(?) verseiben fontos mellékszál volt, az itt főszerepet kap. A feladat Budapest hetedik és nyolcadik kerülete egy napjának fotográfusi pontosságú leírása. Amolyan Szolzsenyicin-féle Ivan Gyeniszovics egy napja, de itt a város a főhős. Ez a város Ivan Gyeniszovicshoz hasonlóan nem sztár, híres ember, története közel sem sikertörténet. Sárközi Elöljáró szava felkészíti az olvasót a versekre, melyek kora hajnaltól késő estig követik végig ezt a bizonyos egyetlen nyári napot, mely semmiben nem különbözik a többitől. A nyomor elkeserítő képei közé bőven szórja a költő az alliteráció-csokrokat, a meghökkentően szép metaforákat, melyek alkotóelemei között áthidalhatatlan távolság feszül: „A plafonon halvány ikonsalétrom / sarjad.” Az alkotó a maga szerkesztette szonettformán belül gyorsfénykép- vagy dokumentumfotó-szerű apró képeit úgy formálja, hogy egy másik versforma, a haiku kiérlelt, mégis gyors és élesen pontos megfogalmazásainak eredményeit is kamatoztatja. Erre legjobb példa talán a VII. szonett, mely egy park leírását tartalmazza, mely a varjú és a szarka képétől jut el az alvó hajléktalanra hamuként szóródó napsugárig, vagy egy macska reggelije a IX. szonettből. Nemcsak Magyarország – az egykori és a mai – idéződik meg a kínai árus portréjában vagy a nándorfehérvári diadalt köszöntő harangszóban, hanem az európai kultúra ősformái is megjelennek a jelenben: Filemon és Baucis farhátat vásárol a piacon, a zsinagóga a hetedik kerületből egész szonettet kap. A város maguk az emberek, és az emberek gyakorta személyiség nélküli tömegben alkotják a várost, például a XXI. szonettben, ahol a Keleti pályaudvar előtt az utasok egyetlen masszában tolakodnak, szitkozódnak, élnek. Az utcai zenészek, prostituáltak, nyomorékok megjelenítésében nincs ítélet, sem sajnálat, csak szinte már bukowski jéghideg közöny, irónia. A harmonikásnak kínai kislány ad pénzt, a koldus tábláján szinte József Attila idézetté válik a felirat: „Dolgozni akarok!” Az esti és éjszakai várost keleties egzotikumba burkolja a sötétség és a mesterséges fények, de a költő nem hagy kétséget afelől, hogy ez ugyanaz a hely, ami egész nap volt. Az esti napfény haldokló szamurájként hanyatlik le az utcákon és a tereken, majd a naplemente Petőfi A puszta télen című versének végét idézi, de az orientalista hangulathoz inkább illően meggyilkolt császár haláláról van szó Sárközi versében, ahogy később Bagdaddá változik az éji Budapest, hogy egy harapós sün búcsúzzon a költőtől egész napos útja végén.

A kötet címadó ciklusa Sárközi pokoljárásának dokumentumaként is olvasható. 2005 július hetedikén este leütik, lebénul, hosszú ideig orvosi kezelés alatt áll. A Pokolkapu azonban nem csak ennek az időszaknak a története, bár ez a mozzanat van a középpontjában. A lírai én önvizsgálata, önmagával való kegyetlen, szigorú szembenézése, s az állandó reflexivitás már a ciklust beköszöntő, felvezető szonettekben megjelenik. A cím utalhat a mester, Faludy György műveinek azon csoportjára, melyekben Faludy szintén hányattatott sorsáról számol be művészi igénnyel (Pokolbéli víg napjaim, Pokolbéli napjaim után, A Pokol tornácán.) Sárközi költészetében azonban a Pokol sokkal inkább belső, mint külső táj, veszedelmes terület, és nem csak akkor ha az őt ért támadásra gondol az olvasó. A szonettciklus túlnyomó része az élet és halál mezsgyéjén lét, a gyógyulás, valamint a létösszegzés és a sorssal való szembenézés verseit tartalmazza, tehát Faludy külső utazásaival szemben inkább Karinthy Frigyes utazásához hasonlít, ennen koponyája körül. Az első néhány szonett akár a Csikágó folytatása is lehetne a külvárosi számkivetettség lírai gyorsfényképeivel: önmagát a halálig munkába hajszoló kisember, a magyar konyháról álmodozó, de gyorsétteremben gyorsan étkező versalany jelenik meg a „riportban.” A nacionalizmus tudattalan, korlátolt vezérszavait dadogó kocsmai közönségtől elhúzódva a lírai alany ironikusan idézi fel a kunság száraz borának apropóján Kölcsey himnuszát (bort és búzát egyetlen utalásban vonva össze), majd egy bizonytalan Babits allúzión keresztül Ady híres sorának parafrázisáig jut el: „Oltnak, Dunának ugyanaz a hangja.” Az aprólékosan, de főleg hatásában elbeszélt támadást követően a kórházi versek közül elsőként a XXV. szonett emelhető ki, melyben Faludy Nulla Károlyához hasonlítja magát, vélvén életműve nyomtalanul tűnik majd el. Jelen recenzió címe ezzel az elképzeléssel nyit párbeszédet. Nulla Károly élete „üres lapok néma ítélete” volt. Nem szürke élete ítélkezett felette, s ez ebben az esetben azt is jelenti, hogy nem az számít mennyire kalandos, esetleg sikeres az élet, hanem az, hogy milyen módon képes műalkotássá lenni, szinte abban az értelemben, ahogy Márai írja: „egy pálma élhet olyan kalandosan, mint egy tigris.” Ezúttal tehát a teleírt lapok ítélkeznek írójuk felett, s az eredmény bizonyosan nem nulla. Élethez-halálhoz egyforma egykedvűséggel viszonyul a lírai alany, aki nem szégyell elesettségéről, emberi tökéletlenségeinek szégyenéről sem írni, s az élet vagy a halál kihívásaival pusztán saját sorsának vállalását helyezi szembe, amikor ismét Charles Bukowski verseinek hangulatára emlékeztetően így nyilatkozik meg:

Holt családomra, apámra
gondolok: taccsoltam már a rajtnál.
Sorsom kalap szar. Szarok a halálra!

Később Nulla Károly sorsával ellentétben vall a költői pályáról, de annak hiábavalóságáról is, s ehhez József Attila versek távoli allúzióit hozza a Kész a leltár vagy a Karóval jöttél nyelviségéből: az utókor tisztelete a halott költőnek mit sem ér. Innen jut el a költészet folytathatóságának problematikájához, melyet újból a kortársak műveinek megítélése felől illet kritikával. A mottóban idézett XXXVII. szonettben az elődök, Nagy László, Omár Khajjám, Matsuo Basho és Arany János költészetétől búcsúzik, s hogy még a halálhoz sem volt elég a sors, végképp feladat nélkül, költészet nélkül marad. A lassú lábadozás, s a mások sorsának felismerése, az együttérzés megfogalmazódása következik, melyet elegyes emlékezés kísér ismét csak Faludy hatását sejtetően. A megpróbáltatások végső tanulsága talán az lehet, hogy a pusztulás is elmúlik az ég alatt: „Múlandó valóság valós múlásod…” – írja az LVI. szonett zárósorában, majd egy szonettnyi rövid kitekintést tesz a mozgáskorlátozottak jelenlegi magyarországi helyzetére, mely szocioriport – verseihez hasonló hangulatú. A ciklushoz írt Utószóban összegzi a lírai alany saját léttapasztalatát, valamint koráról tett szigorú megállapításait. Úgy tűnik: az életmű még nem ér véget, s a kötetet sem a Pokolkapu zárja, hanem a Reflexiók verscsoportja, mely rezignált, rövid befejezés Csokonait, Walter von der Vogelweidét idézve, remekbe szabott budapesti látképpel, apró örömök aprólékosan kidolgozott leírásával. A VI. szonett kritikus hangja újból Faludyt idézi, aki Egynémely amerikai költőnek című versében az avantgarde irányzatokat kárhoztatja. Sárközi a posztmodern relativizmusát és a virtualitás problémáját bírálja: „Posztmodern pöcegödör az élet: / minden lehetséges. Minden képtelen.” A kötet utolsó verse, a Reflexiók VIII. szonettje nem lezárás, inkább reflexió, pontosabban szándék szerint reflexió, de a költő nem talál feltett kérdéseire választ káprázat és akarat viszonyában, mely gondolkodását kitölti. Ez a befejezés minden bizonytalanságával együtt egy új nyitás ígéretét is hordozhatja, mivel Sárközi László lírája a kíméletlen kérdések és a folyamatos kihívások világa.

Kelemen Zoltán

(Megjelent a Tiszatáj 2018/5. számában)

Kalandor Kiadó

Budapest, 2015

222 oldal, 2990 Ft