„A Gioconda egy igazi nagy olasz sonka!”

BESZÉLGETÉS MARTON ÉVÁVAL

Az SZTE Zeneművészeti Karán rendszeresen tartanak mesterkurzusokat a legnagyobb magyar operaénekesek. Járt már náluk Hamari Júlia, Bátori Éva, Rost Andrea vagy Sass Sylvia. Legutóbb, az a művész járt ott, aki a legnagyobb világkarriert futotta be az utóbbi 60 évben. Régi tapasztalatom, hogy egy nagy karrier mögött nem csak egy szép hang, egy jó előadó, de mindig egy nagy egyéniség is áll. Talán mindenki másnál érvényesebb ez Marton Évára, akivel az énektanításról, a partnerekről és nagy szerepeiről beszélgettünk.

– Már évek óta nem lép színpadra. Végiggondolta az életét, a pályáját, hogy mi az amit jól csinált, mit tenne másképp?

– Nem, soha nem gondolkodtam ezen! Mindig éltem az életemet. És miután most is dolgozom, nekem erre nincs időm, de nem is akarom. Ez nem az én dolgom, meghagyom a zenetörténészeknek és a kritikusoknak. Elemezzék csak ők, hogy mit csináltam jól vagy rosszul. Szerintem mindent jól csináltam.

– Vannak állandó tanítványai és tart mesterkurzusokat is. Mi a fő különbség a kettő között?

– A mesterkurzus nagyon rövid idő, hogy egy növendéket alaposabban megismerjek. Viszont aki jól tudja ezt a mesterséget, az 5 perc után hallja, hogy kinek milyen nehézségei vannak. Tapasztalatom szerint a problémák nagyon hasonlóak, csak más formában jelentkeznek. Szövegmondási probléma, ritmusprobléma, előadásmód. Sok fiatal énekes még csak a kottát nézi, hozzátapad és próbálja visszaadni a hangjegyeket, szinte fölmondani a darabot. Ebbe egyébként egy tanár könnyen bele is fásulhat, hisz nagyon sokszor kell ugyanazt elmondani, és nincs foganatja.

– Ön a Zeneakadémián végzett. Mit tanult meg ott, és mit tanult még később?

– Amit tudok, azt a színpadon tanultam meg, a szerepeken keresztül. A nagy karmesterektől, rendezőktől és énekesektől, akikkel együtt dolgoztam. Olyan szerencsém volt, hogy már a kezdettől a legnagyobbakkal dolgoztam együtt, és figyelhettem őket.

– Volt kedvenc szerepe?

– A kedvenc mindig az, amit éppen elvállaltam. Minden darabban meg kell keresni a szépséget és megmutatni. Nagyon szeretem Verdit, Puccinit, Wagnert, Strausst, nagy Bartók-rajongó voltam és vagyok. A Kékszakállú nekem majdnem olyan, mint a Himnusz. Persze vannak olyan szerepek, amelyekkel meg lehet csinálni egy karriert. Amelyekkel be lehet robbanni, aztán vannak olyanok is, amelyek egy életen át elkísérnek.

– A Kékszakállúval az a probléma, hogy magyarul kell énekelni. Már persze a külhoni énekeseknek. Az Önök lemezén Samuel Ramey magyar kiejtése viszont remek, és jobbat nála nem is hallottam.

– Kezdetben Krénusz Jóska barátom, a Metropolitan nézőtéri felügyelője tanítgatta neki a kiejtést, ettől aztán Samuel szép somogyi dialektussal énekelte a szerepet, mert Jóska onnan származott. Amikor először meghallottam, elrémültem! Aztán szép lassan kijavítottuk. De Ramey tényleg óriási volt a szerepnem.

– Az emblematikus szerepek a legnehezebb szerepek, vagy ez mindenkinek más?

– Nekem például ilyen volt a Turandot, amelyet először 40 évesen énekeltem Bécsben Carrerasszal és Ricairellivel, Lorin Maazel vezényelt, élő tévés közvetítés volt és lemez is készült belőle. Az előadás után a világon mindenfelé hívtak erre a szerepre, énekeltem Hamburgban, a milanói Scalában, a veronai Arénában, a Metropolitanban, San Franciscóban, és három estén Budapesten is. Ezt sokan nagyon nehéz szerepnek tartják, de nekem olyan volt, mint a glaszékesztyű! Teljesen passzolt a hangomra. A másik a Tosca volt, amivel minden ajtót kinyitottam. Még a karrierem elején Budapesten elénekeltem, de Bécsben is ez volt az első nagy sikerem. Egyszer elvittünk San Francisco-i előadást a Fülöp Szigetekre. Manilában ez volt az első operaelőadás. Placido Domingóval hatalmas sikerünk volt, a köztársasági elnök is több előadást megnézett, nagyon lelkes volt. A német repertoárban talán az Elektra volt a csúcs. A Wagner szerepek közül pedig az Istenek alkonya Brünnhildéje a legnagyobb. De a Lohengrinben például mind Elzát, mind Ortudot elénekeltem, és mindkettőt a Metben.

– Egyszer megkérdeztem Öntől ki volt a kedvenc Kalafja, de nem mondta meg.

– Nekem három kedvenc tenorom volt: Domingo, Pavarotti és Carreras. Ha hármójukat összegyúrnánk, akkor az lenne a kedvenc tenorom. Az egyik jól játszott, nagyszerű zenész volt, a másiknak csodálatos hangszíne volt, a harmadik nagyon szép fiú volt, és jó jelenség. De mind a három nagyon kellemes partner volt. Domingóval és Carrerassal énekeltem Turandotot, Pavarottival például Trubadúrt és Toscát.

– Pavarotti nem is sok Kalafot énekelt…

– Én hallottam egyszer San Franciscóban Monserrat Caballéval. Én akkor még nem is gondoltam erre a szerepre, de azt mondtam a férjemnek, egyiküknek sem való, túl lírai a hangjuk.

– … viszont így illettek egymás mellé.

– Súlyban igen.

– Azt mondta, tapasztalata szerint az énekes növendékeknek hasonlóak a problémái.

– Kaptam az elején egy csomó kínai növendéket. Általában rosszul beszélik azokat a nyelveket, amelyeken énekelniük kell, nem is nagyon hallották őket. Teljesen máshol képezik a hangjukat, a beszédhangjukat is. Nincs meg nekik a nyugati kultúrájuk sem, amibe mi beleszülettünk. Mindezt nagyon nehéz megtanulni. Nem is értem, miért akarják megtanulni. És például soha nem akarnék kínai operában játszani, nekem legalább olyan nehéz lenne, mint ez nekik.

– Ennek ellenére az énekes-piacon egyre több a távol-keleti, és sok nagyon jó hang is van köztük.

– Sokan vannak, de egy dolog nagyon hiányzik: a szívük, a lelkük.

– Az ő kultúrájuk nem az érzelmek kimutatására, hanem épp az elfedésére nevel.

– Ha én kiejtem, hogy ‘hűség’ vagy ‘szerelem’, vagy ‘bosszú’, az énnekem nagyon sokat jelent, én azt mélyen megélem. Ők ezeknek a szavaknak a súlyát mintha nem éreznék.

– Ennek ellenére egyik nagy szerepe volt a kínai császárlány, Turandot. Viszont őt nagyonis fűtik a szenvedélyek! Másik emblematikus alakítása a Gioconda volt, amelyet többek között Bécsben és a Metben is énekelt. Nemrég mutatták be a darabot Budapesten és Ön is szerepel a színlapon, mint művészeti konzultáns.

– Pár dologban megkérdezték a véleményemet és én szokásom szerint ezt őszintén el is mondtam. Ez persze nem mindenkinek tetszik… Dolgoztam a címszereplővel is, mutattam neki zenei megoldásokat, szövegejtést. Beültem néhány próbára és adtam pár tanácsot.

– Azt mondta, Önnek a Turandot könnyen ment. Ugyanezt mondta pár éve kolléganője, Szilfai Márta, aki akkor Szegeden énekelte a szerepet. Szerinte viszont a Gioconda az nagyon nehéz. Egyetért? Mi a nehéz benne?

– A Gioconda az egy verista opera. Én úgy hívom, hogy egy igazi nagy olasz sonka. Szaftos sonka! A verizmus minden nehézsége benne van, Hatalmas váltások vannak, hangilag és érzelmileg is. Nagyon meg kell tanulni. Sok-sok olyan recitativo van, amelyeknél a zene nagyon el tudja nyomni ezeket az úgynevezett beszélgetéseket. Többször előfordul, hogy egy magas hangról két oktávval lejjebb kell ugrani, mind a két regiszterben szólni kell a hangnak, és ezek a váltások pillanatok alatt zajlanak, nincs idő fölkészülni rájuk! Vagy valakinek a torkában van, vagy nincsen. Érezni kell.

– Mi a legfontosabb dolog az operaéneklésben?

– Énszerintem az, hogy az összes művészeti ág egyesül benne: a zene, a színpad, kosztüm, festészet, képzőművészet, iparművészet. És ez a komplexitás annyira fölemeli ezt a műfajt, hogy nem is lehet összehasonlítani más művészeti ággal. Ha szerencsés esetben mindegyik területen magas színvonalú egy produkció, akkor az tényleg a csoda maga! Ráadásul a jó énekesek egymást húzzák föl, spannolják, jó partnerrel mindegyikük még jobb lesz. És az előadás még izgalmasabb.

Márok Tamás

Kép: www.martoneva.hu