Nyirán Ferenc versei

Kentaur, a vakmerő

                     „Az üldözés fáradhatatlanul folyt tovább.”
                                                           (Augusto Roa Bastos)

Lebotladozott a hegyi barlangjából,

hosszú hónapok óta először, remélve,

üldözői már felhagytak őrült tervükkel,

hogy kínhalálban részesítsék minden ok

nélkül, legalábbis ő így hitte, mert hiába

kutatott múltjában, nem bukkant semmire,

amivel e kegyetlenséget kiérdemelhette;

Achilles-inában a beletört nyílhegy alatt

üszkösödni kezdett a seb, így hát alámerült

a kék tóba, de nem a kulcsot kereste ezúttal,

mely a számára rendeltetett ajtót nyitotta

volna, eszébe sem jutott, hogy ez menekülésének

egyetlen esélye, de kitisztogatta sebét és bekötözte

gyolcsingéből tépett darabbal, megszárítkozott

a napon, s lassan elindult a hegyre, ám ekkor a

fák közül előlépett az ördög pénztárosa, kezében

fémperselyt csörgetve, kék szemében a halál

hideg ígérete villant, ott álltak egymással szemközt,

várva, hogy intésére előlépjenek

az erdőben rejtőzködő íjászok.

Kentaur, a beletörődő

                                      „Kheirón elfogadta a halált.”
                                                                             (J. Updike)

Sziklák peremén vezetett útja, miután

az ördög pénztárosának egyetlen intésére

visszahúzódtak a felajzott nyíllal rámeredő

íjászok, s őrült gondolata támadt, hogy miként

vessen véget szenvedésének, hogy ne kelljen

látnia kínzói kegyetlenül közömbös tekintetét,

ezért két ujját V alakban, mintegy győzelme jelképét

az égnek emelte, majd újkori Oidipuszként maga

ellen fordította, s immár vakon botorkált tovább a

sziklák között, remélve, hogy lezuhan, mielőtt a

következő nyílvessző belefúródik, de hiába várt,

mígnem rádöbbent: arra ítéltetett, hogy az idők

végezetéig így bolyongjon, szakadékok szélén,

világtalanul, s gyáván ahhoz, hogy alávesse magát

a mélybe; közben tovább érezte a néma íjászok

megvetéssel vegyes szánakozását.

a vallomás

a hülye puma dzsekimben voltam,

amiben pufinak néztem ki, meg a

fekete kéményseprősapkámban, a

többire nem emlékszem, csak arra,

hogy pontot akartam tenni egy dolog

végére, jobban mondva dűlőre vinni

valami képlékeny, barátság és szerelem

között billegő érzést, és ittam is előtte,

különben honnan vettem volna a bátorságot;

kérdőn nézett rám, az ajtóban álltam s

meredten bámultam a cipőmet, ahogy

tőlem függetlenedve rugdossa a félfát,

mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre,

makogtam valamit, végül kiböktem és

egyszeriben rám szakadt minden, ám

romjaimban is sejtettem, a feketeleves

hátra van, belenéztem a szemébe, de

nem tudtam kivenni belőle, mit gondol

minderről, mert harag és mulatság furcsa

elegye sugárzott vissza rám, mielőtt

megadta a kegyelemdöfést:

így jártál

(Megjelent a Tiszatáj 2018/5. számában)