05.24.
| ZUG színház és művészeti tetthely – Homo Ludens Project: Humánia >>>
05.04.
| Megálló – Tarján felett az ég – Majális+ >>>
05.02.
| PLÜSS NAP – Gyerekirodalomról nem (csak) gyerekeknek >>>
05.17.
| Szegeden rendez Alföldi Róbert >>>
04.27.
| Jazz Kocsma – Dékány Dávid Dolgok C-hez című kötetének bemutatója >>>
04.24.
| Beszédülés a sarjerdőbe – Tiszatáj lapbemutató >>>
04.24.
| Kaláka 50 – Hét határon át >>>
04.18.
| Emberkereskedelem elleni kampánnyal jön a mozikba az Egy nő fogságban >>>
04.16.
| REÖK – Nincs megállás a Rendőrséggel >>>
04.12.
| Vármező Galériában – Bahget Iskander: Szíriai kulturális kiállítás Budapesten >>>
04.08.
| Önkénteseket vár a Szegedi Szabadtéri >>>
04.02.
| Teljeskörű zeneipari szolgáltatást nyújt a megújult budai tehetségkutató >>>
03.22.
| Az Oscar-díjas Ida és Hidegháború producere is Budapestre jön a Friss Hús fesztiválra >>>
03.16.
| Teljes az év operájának szereposztása >>>
03.14.
| Legéndy Jácint: Földalatti Oltár >>>
02.22.
| Zsótér Sándor is játszik az újszegedi Moliére-komédiában >>>
02.18.
| Átadták az Artisjus-díjakat >>>
02.15.
| Imre megnyitotta Bélát, Béla megnyitotta Imrét >>>
02.15.
| Crescendo Nyári Akadémia és Fesztivál 2019 >>>
02.12.
| Takács Zsuzsa az Artisjus Irodalmi Nagydíjasa >>>

Tandori Dezső versei
Fried István, Tóth Ákos Tandori Dezsőről

Farkas Wellmann Éva, Gergely Ágnes, Hartay Csaba, Lanczkor Gábor, Markó Béla, Pál Sándor Attila versei

Boldog Daniella, Rafael Chirbes prózája

Deres Kornélia, Julian Barnes, Milián Orsolya tanulmánya

Diákmelléklet: Fogarasi György a brit balladáról

>>>

A csütörtöktől szombatig tartó konferencia tizennégy szekcióban, összesen hetvenhárom előadónak adott lehetőséget arra, hogy megmutathassák magukat, és eddig elért tudományos eredményeiket. Újdonságként szolgált az Innovációk és gondolatok szekció, ahol javarészt tudományos-ismeretterjesztő előadások hangoztak el, vagy olyan tudományos kutatásokat mutattak be, amelyek még gyerekcipőben járnak. A Szegedi Tudományegyetem hallgatóin kívül az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Pécsi Tudományegyetem, Budapesti Gazdasági Egyetem és a Pannon Egyetem is képviseltette magát.

>>>

Lehetetlen álom
2019.03.18 - tiszatáj

THE MAN WHO KILLED DON QUIXOTE

Valószínűleg egyetlen fejlesztési pokolban (development hell) hánykolódó projekt köré sem szövődött akkora mítosz, mint amilyet Terry Gilliam 1989 óta tervezett Don Quijote-adaptációja generált. Neves színészek tömkelegét (Jean Rochefort, Johnny Depp, Robert Duvall, Ewan McGregor, John Hurt, Jack O’Connell) kapcsolták a reménybeli alkotáshoz, egyén kontra társadalom, illetve az őrület témáinak villantása révén, de leginkább az embertelen huzavona és a direktor neve miatt óhatatlanul is egy felülbírálhatatlan remekművet vizionált önmaga előtt a mozi létrejöttéig tehetetlenül centit nyeső publikum.

Itt pedig nemcsak a megvalósulatlan filmtervek örök dilemmájához jutunk el, hanem a spanyol lovag délibábkergetésének kórisméjét is skiccelhetjük: a mestermű-státuszt nem jelentik be, a halhatatlan művek autonóm, váratlanul bekövetkező csodák, az előre kikiáltott csúcsteljesítmény legfeljebb a művész önpromóciójának és a rajongók hype-jának mesterségesen életben tartott kreatúrája. Fejben létező, tényként, szilárd talapzatként bajosan álló agyszülemény – óriásként realizálódó ártalmatlan szélmalom egy habókos öreg kardforgató előtt. Pontosan ez történt Gilliam tavaly végre bemutatott szerelemprojektjével is: a The Man Who Killed Don Quixote több mint 2 óráját még csak szét sem vetik az ambíciók, a kész film ötletei parlagon hevernek, világmegváltó tervei szájhagyomány útján fennmaradt, ám időközben kifulladt nagy lózungok. Sokkal izgalmasabb legendaként, mint szárba szökkent produktumként. Nézhetjük Alejandro Jodorowsky forradalmi hevületű kirohanásait a dugába dőlt sci-fi-átirata kapcsán, bánkódhatunk Richard Stanley csírájában elfojtott Dr. Moreau-feldolgozását hallva, a Jodorowsky’s Dune és a Lost Soul című dokumentumfilmek rendezők elméit vizsgálják, konfliktusokkal ütköző személyek portréi, nem maguk a fantázia és a jótékony homály ködébe veszett celluloid-kincsek.

 

 

Gilliam legnagyobb hibája azonban még csak nem is ebben mutatkozik meg. Nehéz szülése újabb kérdést vet fel: Mi történik, ha a tengernyi, zseniálisnak vélt ötlet pusztán sehová nem tartó, fésületlen okoskodások zöme? Óriási különbség húzódik jónak tartott, papíron szépen mutató felvetés, ám a gyakorlatban kudarcot valló elképzelés között – a The Man Who Killed Don Quixote-ból lépten-nyomon kiderül, a rendező legfeljebb magát kábította a saját nagyságával, kidolgozásra váró témáit azonban sikertelenül próbálta összegereblyézni. Szó esne az emlékezés melankóliájáról, múlt és jelen összefonódásáról, valóság és fantázia határainak gyors felfüggesztéséről, nem beszélve jó néhány aktuálpolitikai referenciáról, ha pedig úgy gondolnánk, ezeket már csak lajstromozni is nehéz, nem tévedünk nagyot. Az ide-oda cikázó cselekmény belekap a felmerülő gondolatokba, ám félúton porban hagyja mindet, Gilliam fejetlenül karakterei ripacskodásával, viccesnek gondolt, de igazából rendkívül idegesítő szentenciákkal lökdösi előre a sztorit. Maximum az első 30 percben maradt szufla: a Don Quijote-kisfilmje helyszínére visszatérő, egykor lelkes, mára kiégett (és a társíró után elnevezett) reklámfilmes, Toby Grisoni visszaemlékezéseiben, jelenlegi és régi önmaga közötti távolságában feltárul egy önmagát kereső, emberként és művészként is skizofrén karakter meséje, leplezett szomorúságára régi arcok nyomora vagy eltűnése utalnak az isten háta mögötti spanyol városka ingerszegénységén túl.

 

 

Önmagának is fricskát ad Gilliam, a főhős lődörgésében kétségtelenül ott lappang a 30 éves álmát hajszoló, egyre megviseltebb, nosztalgiára hajlamosabb rendező, ám a nagy szenvedély csak idáig tart. Ami ezután jön, nem más, mint egy tévéfilmes lomhasággal vezényelt, statikus, dinamikával alig rendelkező, unottságként sem definiálható öntetszelgés a felvevőgép előtt – Toby és Javier, a magát Don Quijotének képzelő cipész buddy movie-ja egy Szeszélyes évszakok, Gálvölgyi Show nívóján döglődő road movie fejhangon üvöltött, kakofóniába fulladó handabandázásokkal, céltalan lovaglásokkal, érdektelen állomásokkal. Lehet mondani, Gilliam olvasatában így csapódik le Javier-Quijote bolondsága, lovagi ideáloknak hitt cselekvéseinek illúziója, csakhogy a rendező totálisan elfelejti, más a figura őrületébe nyakig merülni és ugyancsak más ezt az ügyetlenkedést ráerőszakolni saját filmje narratívájára. Szürrealizmusból így lesz a rendezői stílusjegyek paródiája, sőt, öntudatlan kukába hajítása – akadnak ugyan gondolatai Gilliamnek az orosz oligarchákról, a menekültválságról, léleknyomorító kapitalizmusról, a mozivarázs identitástorzító hatalmáról, ám úgy gondolja, ezek majd működni fognak említésszinten is. Sajnos nem ez a helyzet, a Gyalog galopp abszurdja, a Brazil orwelli szatírája, a 12 majom apokalipszise vagy a Félelem és reszketés Las Vegasban gonzo drogfutama után a The Man Who Killed Don Quixote egy figurákkal nem törődő, koprodukciós pénzből tákolt ócska kiáltvány egy valaha nagyra becsült lángelme kiégéséről. Toby (a Patersonban vagy a kései Star Warsokban lenyűgözően játszó Adam Driver mintha egyre kevésbé találná a helyét) félreértett Sancho Panzaként, látványosan unott arccal követi Javier-Quijotét, de a forgatókönyv pikareszk-struktúrája elfelejt indokot fűzni ehhez. Jonathan Pryce, a Brazil egykori álmodozó kishivatalnoka méltatlanul járatja le magát, Toby szívszerelme csak szexista tárgyként dobált, kidolgozatlan nőalak, a főgonoszok meg ide rohannak, oda futnak, egyszer üvöltenek, másszor nevetnek – irritáló rajzfilm- vagy szóra sem érdemes papírmaséfigurákként feledkezünk meg róluk, fájó is egy ilyen brigádban látni például a jobb sorsa érdemes Stellan Skarsgardot.

 

 

A film utolsó 30 perce már nem is bíbelődik koherenciával, Gilliam agya végleg szabadságra megy. Egyetlen jó húzása kimerül annyiban, hogy a 21. századi vidéki Spanyolország a tájpanorámákkal és a szereplők kosztümjeivel együtt visszasüllyed a középkorba. A lenyakazott csirkékként rohangáló, kaszkadőrmutatványokat végző, kövér óriásokból szélmalmokká váló ellenlábasokkal hadakozó figurák ritmustalanul, össze-vissza dirigált jelenetei olyannyira távol esnek bármiféle intelligens szerzői koncepciótól, hogy csak ásítozásra jut idő. Tort ül a káosz: Gilliamnek az évtizedek során lényegesebbnek tartotta a film elkészültét, kerüljön bármibe. Csupán a produkciós tények izgatták, menet közben viszont lemondott az olyan luxusokról, mint drámai potenciál, humoros zöngék beemelése vagy karakterépítés. Csak álljon készenlétben Nicola Pecorini, az ironikusan Sanchónak becézett veterán operatőr, forogjon le a film, aztán majd valami összeáll a vágóasztalon, amit a marketing végül egy heroikus, a sors istenei ellen vívott küzdelem dicsőséges győzelmének hazudik. Lefaragta a 2000-es első nekiveselkedés idején még 32 milliós büdzsét majdnem a felére csak azért, hogy legyen a kezében egy többé-kevésbé kész termékre hajazó végeredmény, a második forgatásig eltelt uszkve 15 év óta pusztán muszájból hozta az épp ráérő színészeket. A technikai minimumot is alig teljesítő film utómunkálatai során összerúgta a port a költségvetést nem szállító, mégis pert indító galád producerrel, Paulo Brancóval – de történt, ahogy történt, a The Man Who Killed Don Quixote mendemondái úgyis nagyobb hírértékűek.

Cervantes 17. századi regényének látványosan kivéreztetett – részben a Mark Twain írta Egy jenki Arthur király udvarában ihlette – adaptációja ezért csak werkfilmként, a borzalmas kudarc jegyzőkönyveként számottevő: Keith Fulton és Louis Pepe 2002-es dokumentumfilmje, a La Mancha eltévedt lovagja beszámolóit – legyenek azok bármilyen szomorúak – dekádok múlva is idézni fogjuk kamera-felszerelést és díszleteket, ruhákat elmosó, sziklákat átszínező árvízről, forgatást zavaró NATO-vadászgépek zajáról. A The Man Who Killed Don Quixote első forgatásának problémái jóval érdekesebbek, mint a 17 évvel később elkészült mozi. Hasonlót várunk a Fulton-Pepe-kollaboráció folytatásától, a Gilliam észjárásába betekintést nyújtó He Dreams of Giantstől (Óriásokról álmodó) – jelenleg ugyanis úgy fest, maga Terry Gilliam, Don Quijote legnagyobb hódolója ölte meg a bohókás vitézt.

Szabó Ádám

 

 

 

The Man Who Killed Don Quixote (2018)

Rendező: Terry Gilliam

Szereplők: Adam Driver, Jonathan Pryce, Stellan Skarsgard, Olga Kurylenko, Joana Ribeiro

 

 

 

 

 


Címke: , , , ,
2019.04.25 - tiszatáj

REKAMIÉ FESZTIVÁL, SZEGED
11 ember várakozik London kapujában. Románok, szerbek, erdélyi és magyarországi magyarok. Angliában szeretnének dolgozni. Könyvelő, pap, énekesnő, ingyenélő fiatal. Bevándorlók, vagy kivándorlók, talán nem menekültek, talán csak munkakeresők. Tele reményekkel, félelmekkel, előítéletekkel. Mintha a mindennapokat látnánk… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

>>>
2019.04.24 - tiszatáj

LANG LANG: PIANO BOOK
Nem akarom azt mondani, hogy nem értem a Lang Lang-jelenséget: itt van ez a még mindig fiatal zongorista, könnyen megjegyezhető névvel, és miközben kevesek arról vitatkoznak, hogy miért nem jó, amit csinál, addig ő millióknak ad elő a legnagyobb koncerttermekben. Három éve járt Budapesten, és hát persze, hogy a Müpa az ajánlófüzete címlapjára rakta. Nem mintha nem ez volna a jó marketingstratégia: könnyű arra a következtetésre jutni, hogy per pillanat Lang Lang a legismertebb zongorista a világon… – GERA MÁRTON KRITIKÁJA

>>>
2019.04.24 - tiszatáj

KÖNYVFESZTIVÁL IDÉN IS – A DÍSZVENDÉG NORVÉGIA
Ahogy minden évben, úgy idén is lesz könyvfesztivál a budapesti Millenárison, ezúttal április 25. és 28. között népesül be könyvstandokkal az egykori Ganz-gyár területe a Széna tér szomszédságában. A számos újdonság mellett az idei egyik legnagyobb durranás kétségtelenül a norvég díszvendég Karl Ove Knausgård lesz, aki hatrészes önéletrajzi regényfolyamával vált híressé: Min Kamp (Harcom) című ciklusából eddig három magyarul is megjelent a Magvető Kiadó gondozásában, a könyvfesztiválra pedig a negyedik, Élet című mű is napvilágot lát… – FRITZ GERGELY AJÁNLÓJA

>>>
2019.04.22 - tiszatáj

KÖNYVPREMIER ÉS KIÁLLÍTÁS A KISKUNHALASI MÚZEUMBAN
Bensőséges ünnepség meghívottja lehettem néhány napja Kiskunhalason a Thorma János Múzeumban, ahol a Biczó-család társaságában gyűltek össze érdeklődők egy kiállítás megnyitó és egy könyvpremier alkalmából. A számos családtagot számláló ünnepségen joggal kaphatott volna főszerepet a veretes családi címer, a Mátyás királytól kapott nemesi oklevél, a nemzetes rang, de a résztvevők nem ezeket ünnepelték, hanem Biczó Gézát, a néhai rajztanárt… – PACSIKA EMÍLIA BESZÁMOLÓJA

>>>
2019.04.20 - tiszatáj

MÁNYOKI ÁDÁM KIÁLLÍTÁSA NYOMÁN
Önjáró paradoxonok… – Suttogja a költő, majd a kiállítás-megnyitón létrára mászik, levetkőzik, mélyen meghajol, és köldökéből kiissza a nektárt, a szellemet (a gint?)…
Ki ismer itt laza Istent? – Aki ismer: haza is ment…
Egy elképzelt kiállítás jegyében az eb-színház, a nem-színház lírikus absztrakt jelmezében. Ó, attribútumok és amorfizációk…

>>>
2019.04.18 - tiszatáj

BOLOGNAI GYERMEKKÖNYV- ÉS ILLUSZTRÁCIÓS VÁSÁR
Április 4-én ért véget az idei, 56. Bolognai Gyermekkönyv- és Illusztrációs Vásár, ennek kapcsán tartotta meg a HUBBY – Magyar Gyerekkönyv Fórum első rendhagyó, szakmai estjét a B32 Galériában. A meghívottak: Balázs Eszter Anna (Kolibri), Dian Viktória (Publishing Hungary), Érsek Nándor (Scolar), Győri Hanna (Pagony), Sándor Csilla (Csodaceruza), a beszélgetés moderátora Szekeres Nikoletta, a HUBBY elnöke volt… – KELEMEN RÉKA BESZÁMOLÓJA

>>>
2019.04.17 - tiszatáj

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
Kis történeteket ígér a kiállítás címe. De ne dőljünk be ennek. A rövid műfaj, legyen az néhányperces novella vagy rövidfilm, látszólagos egyszerűsége mellett, tömörségével egy egész világot képes megjeleníteni, a ki nem mondott szavakkal, a meg nem jelenített képekkel. Ha valamennyire ismerjük David Lynch munkáit, elsősorban filmjeit, kultikus filmsorozatát, nem könnyen emészthető csemegére számíthatunk. A kiállítás egyik poszterét látva van, akinek már ekkor beugrik a Twin Peaks sorozatból Judy figurája, és a sorozat egyik horrorisztikus pillanata […]

>>>
2019.04.16 - tiszatáj

2019. április 11-én Makón tizennegyedik alkalommal kapta meg elsőkötetes költő a Makói Medáliák irodalmi díjat, amelyet 2005-ben a József Attila-emlékév alkalmából alapított Makó város önkormányzata. A díj célja, hogy Makó városa támogassa az elsőkötetes költőket, ahogyan az egykor József Attilával is történt. Idén Vajna Ádám Oda című verseskötetéért vehette át ünnepélyes keretek között a díjat… – JANÁKY MARIANNA INTERJÚJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő