07.05.
| MAMŰ Galéria – Könnyezet-Környezet / Weeping-Environment >>>
07.05.
| Nyári szabadtéri Képmás-estek a Halász-kastélyban >>>
06.27.
| Weöres Sándor Napokkal indít a Gyulai Várszínház >>>
06.27.
| Jazz Kocsma – Kele Fodor Ákos A szív vége című könyvének bemutatója >>>
06.14.
| Könyvhét / Tiszatáj Könyvek – Lengyel András Tömörkény-tanulmányok című kötetének bemutatója >>>
06.13.
| Könyvhét / Tiszatáj Könyvek – Színkép, hangkép, összkép című kötet bemutatója >>>
06.12.
| Könyvhét / Tiszatáj Könyvek – Petőcz András A visszaforgatott idő című könyvének bemutatója >>>
06.06.
| Tiszavirág Fesztivál >>>
06.06.
| A koreográfus >>>
06.05.
| Debreczeny György ezen a szép napon című kötetének bemutatója >>>
07.05.
| Legéndy Jácint verseskötetét ajánlja a Fekete Zajra érkező Ash Code >>>
07.02.
| Ivo Dimcsev tartja az idei THEALTER workshopját >>>
06.20.
| Új, állandó kiállítás emlékezik Szmoljanban Nagy László költőre >>>
06.19.
| Átadták az Év Gyerekkönyve Díjakat >>>
06.19.
| PesText − új nemzetközi irodalmi fesztivál Budapesten >>>
06.03.
| Meghalt Térey János költő, író, drámaíró >>>
05.29.
| Villámgyorsan épül fel az ország legnagyobb színháza >>>
05.25.
| Több cannes-i filmet a Mozinet mutat be a hazai mozikban >>>
05.23.
| Új színház nyílik idén a Szegedi Szabadtérin >>>
05.10.
| Gorajeci műfordítótábor >>>

Battai Detre István, Peter Brezňan, Németh Gábor Dávid, Normal Gergely, Petőcz András, Ivan Štrpka, Jan Těsnohlídek, Jiří Žáček versei
Bene Zoltán, Jódal Rózsa, Peter Šulej prózája
Gion Nándor hangjátéka
Petőcz András hatvanéves
Írások a magyar századforduló irodalmáról
Az 58. Velencei Képzőművészeti Biennáléról

>>>

BESZÉLGETÉS SZECSŐDI FERENC HEGEDŰMŰVÉSSZEL
Júniusban ünnepelte 65. születésnapját Szecsődi Ferenc hegedűművész. Ez egy muzsikus életében nem számít feltétlen fordulópontnak, ám Szecsődi egyetemi tanárként a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának Vonós Tanszékét vezette. 23 éves korától tanított az akkori Zeneművészeti Főiskolán, majd jogutódján az egyetemi karán. A tanszékvezetést most át kell adnia, de a tanítást tovább folytatja… – MÁROK TAMÁS INTERJÚJA

>>>

Lehetetlen álom
2019.03.18 - tiszatáj

THE MAN WHO KILLED DON QUIXOTE

Valószínűleg egyetlen fejlesztési pokolban (development hell) hánykolódó projekt köré sem szövődött akkora mítosz, mint amilyet Terry Gilliam 1989 óta tervezett Don Quijote-adaptációja generált. Neves színészek tömkelegét (Jean Rochefort, Johnny Depp, Robert Duvall, Ewan McGregor, John Hurt, Jack O’Connell) kapcsolták a reménybeli alkotáshoz, egyén kontra társadalom, illetve az őrület témáinak villantása révén, de leginkább az embertelen huzavona és a direktor neve miatt óhatatlanul is egy felülbírálhatatlan remekművet vizionált önmaga előtt a mozi létrejöttéig tehetetlenül centit nyeső publikum.

Itt pedig nemcsak a megvalósulatlan filmtervek örök dilemmájához jutunk el, hanem a spanyol lovag délibábkergetésének kórisméjét is skiccelhetjük: a mestermű-státuszt nem jelentik be, a halhatatlan művek autonóm, váratlanul bekövetkező csodák, az előre kikiáltott csúcsteljesítmény legfeljebb a művész önpromóciójának és a rajongók hype-jának mesterségesen életben tartott kreatúrája. Fejben létező, tényként, szilárd talapzatként bajosan álló agyszülemény – óriásként realizálódó ártalmatlan szélmalom egy habókos öreg kardforgató előtt. Pontosan ez történt Gilliam tavaly végre bemutatott szerelemprojektjével is: a The Man Who Killed Don Quixote több mint 2 óráját még csak szét sem vetik az ambíciók, a kész film ötletei parlagon hevernek, világmegváltó tervei szájhagyomány útján fennmaradt, ám időközben kifulladt nagy lózungok. Sokkal izgalmasabb legendaként, mint szárba szökkent produktumként. Nézhetjük Alejandro Jodorowsky forradalmi hevületű kirohanásait a dugába dőlt sci-fi-átirata kapcsán, bánkódhatunk Richard Stanley csírájában elfojtott Dr. Moreau-feldolgozását hallva, a Jodorowsky’s Dune és a Lost Soul című dokumentumfilmek rendezők elméit vizsgálják, konfliktusokkal ütköző személyek portréi, nem maguk a fantázia és a jótékony homály ködébe veszett celluloid-kincsek.

 

 

Gilliam legnagyobb hibája azonban még csak nem is ebben mutatkozik meg. Nehéz szülése újabb kérdést vet fel: Mi történik, ha a tengernyi, zseniálisnak vélt ötlet pusztán sehová nem tartó, fésületlen okoskodások zöme? Óriási különbség húzódik jónak tartott, papíron szépen mutató felvetés, ám a gyakorlatban kudarcot valló elképzelés között – a The Man Who Killed Don Quixote-ból lépten-nyomon kiderül, a rendező legfeljebb magát kábította a saját nagyságával, kidolgozásra váró témáit azonban sikertelenül próbálta összegereblyézni. Szó esne az emlékezés melankóliájáról, múlt és jelen összefonódásáról, valóság és fantázia határainak gyors felfüggesztéséről, nem beszélve jó néhány aktuálpolitikai referenciáról, ha pedig úgy gondolnánk, ezeket már csak lajstromozni is nehéz, nem tévedünk nagyot. Az ide-oda cikázó cselekmény belekap a felmerülő gondolatokba, ám félúton porban hagyja mindet, Gilliam fejetlenül karakterei ripacskodásával, viccesnek gondolt, de igazából rendkívül idegesítő szentenciákkal lökdösi előre a sztorit. Maximum az első 30 percben maradt szufla: a Don Quijote-kisfilmje helyszínére visszatérő, egykor lelkes, mára kiégett (és a társíró után elnevezett) reklámfilmes, Toby Grisoni visszaemlékezéseiben, jelenlegi és régi önmaga közötti távolságában feltárul egy önmagát kereső, emberként és művészként is skizofrén karakter meséje, leplezett szomorúságára régi arcok nyomora vagy eltűnése utalnak az isten háta mögötti spanyol városka ingerszegénységén túl.

 

 

Önmagának is fricskát ad Gilliam, a főhős lődörgésében kétségtelenül ott lappang a 30 éves álmát hajszoló, egyre megviseltebb, nosztalgiára hajlamosabb rendező, ám a nagy szenvedély csak idáig tart. Ami ezután jön, nem más, mint egy tévéfilmes lomhasággal vezényelt, statikus, dinamikával alig rendelkező, unottságként sem definiálható öntetszelgés a felvevőgép előtt – Toby és Javier, a magát Don Quijotének képzelő cipész buddy movie-ja egy Szeszélyes évszakok, Gálvölgyi Show nívóján döglődő road movie fejhangon üvöltött, kakofóniába fulladó handabandázásokkal, céltalan lovaglásokkal, érdektelen állomásokkal. Lehet mondani, Gilliam olvasatában így csapódik le Javier-Quijote bolondsága, lovagi ideáloknak hitt cselekvéseinek illúziója, csakhogy a rendező totálisan elfelejti, más a figura őrületébe nyakig merülni és ugyancsak más ezt az ügyetlenkedést ráerőszakolni saját filmje narratívájára. Szürrealizmusból így lesz a rendezői stílusjegyek paródiája, sőt, öntudatlan kukába hajítása – akadnak ugyan gondolatai Gilliamnek az orosz oligarchákról, a menekültválságról, léleknyomorító kapitalizmusról, a mozivarázs identitástorzító hatalmáról, ám úgy gondolja, ezek majd működni fognak említésszinten is. Sajnos nem ez a helyzet, a Gyalog galopp abszurdja, a Brazil orwelli szatírája, a 12 majom apokalipszise vagy a Félelem és reszketés Las Vegasban gonzo drogfutama után a The Man Who Killed Don Quixote egy figurákkal nem törődő, koprodukciós pénzből tákolt ócska kiáltvány egy valaha nagyra becsült lángelme kiégéséről. Toby (a Patersonban vagy a kései Star Warsokban lenyűgözően játszó Adam Driver mintha egyre kevésbé találná a helyét) félreértett Sancho Panzaként, látványosan unott arccal követi Javier-Quijotét, de a forgatókönyv pikareszk-struktúrája elfelejt indokot fűzni ehhez. Jonathan Pryce, a Brazil egykori álmodozó kishivatalnoka méltatlanul járatja le magát, Toby szívszerelme csak szexista tárgyként dobált, kidolgozatlan nőalak, a főgonoszok meg ide rohannak, oda futnak, egyszer üvöltenek, másszor nevetnek – irritáló rajzfilm- vagy szóra sem érdemes papírmaséfigurákként feledkezünk meg róluk, fájó is egy ilyen brigádban látni például a jobb sorsa érdemes Stellan Skarsgardot.

 

 

A film utolsó 30 perce már nem is bíbelődik koherenciával, Gilliam agya végleg szabadságra megy. Egyetlen jó húzása kimerül annyiban, hogy a 21. századi vidéki Spanyolország a tájpanorámákkal és a szereplők kosztümjeivel együtt visszasüllyed a középkorba. A lenyakazott csirkékként rohangáló, kaszkadőrmutatványokat végző, kövér óriásokból szélmalmokká váló ellenlábasokkal hadakozó figurák ritmustalanul, össze-vissza dirigált jelenetei olyannyira távol esnek bármiféle intelligens szerzői koncepciótól, hogy csak ásítozásra jut idő. Tort ül a káosz: Gilliamnek az évtizedek során lényegesebbnek tartotta a film elkészültét, kerüljön bármibe. Csupán a produkciós tények izgatták, menet közben viszont lemondott az olyan luxusokról, mint drámai potenciál, humoros zöngék beemelése vagy karakterépítés. Csak álljon készenlétben Nicola Pecorini, az ironikusan Sanchónak becézett veterán operatőr, forogjon le a film, aztán majd valami összeáll a vágóasztalon, amit a marketing végül egy heroikus, a sors istenei ellen vívott küzdelem dicsőséges győzelmének hazudik. Lefaragta a 2000-es első nekiveselkedés idején még 32 milliós büdzsét majdnem a felére csak azért, hogy legyen a kezében egy többé-kevésbé kész termékre hajazó végeredmény, a második forgatásig eltelt uszkve 15 év óta pusztán muszájból hozta az épp ráérő színészeket. A technikai minimumot is alig teljesítő film utómunkálatai során összerúgta a port a költségvetést nem szállító, mégis pert indító galád producerrel, Paulo Brancóval – de történt, ahogy történt, a The Man Who Killed Don Quixote mendemondái úgyis nagyobb hírértékűek.

Cervantes 17. századi regényének látványosan kivéreztetett – részben a Mark Twain írta Egy jenki Arthur király udvarában ihlette – adaptációja ezért csak werkfilmként, a borzalmas kudarc jegyzőkönyveként számottevő: Keith Fulton és Louis Pepe 2002-es dokumentumfilmje, a La Mancha eltévedt lovagja beszámolóit – legyenek azok bármilyen szomorúak – dekádok múlva is idézni fogjuk kamera-felszerelést és díszleteket, ruhákat elmosó, sziklákat átszínező árvízről, forgatást zavaró NATO-vadászgépek zajáról. A The Man Who Killed Don Quixote első forgatásának problémái jóval érdekesebbek, mint a 17 évvel később elkészült mozi. Hasonlót várunk a Fulton-Pepe-kollaboráció folytatásától, a Gilliam észjárásába betekintést nyújtó He Dreams of Giantstől (Óriásokról álmodó) – jelenleg ugyanis úgy fest, maga Terry Gilliam, Don Quijote legnagyobb hódolója ölte meg a bohókás vitézt.

Szabó Ádám

 

 

 

The Man Who Killed Don Quixote (2018)

Rendező: Terry Gilliam

Szereplők: Adam Driver, Jonathan Pryce, Stellan Skarsgard, Olga Kurylenko, Joana Ribeiro

 

 

 

 

 


Címke: , , , ,
2019.07.15 - tiszatáj

A 29. THEALTER Fesztiválon augusztus 2. és 10. között 32 társulat 30 produkcióját láthatják a kortárs színház rajongói Szegeden. Idén a női témákra, női alkotókra, illetve a fiatal csapatokra fókuszálnak, a nemzetközi és a hazai fellépők mellett helyieket is hívtak. A jegyértékesítés július 27-én kezdődik.

>>>
2019.07.15 - tiszatáj

SZERELMES SHAKESPEARE
Remek ötlet volt Tom Stoppardtól ez a történet! Nem sok igaz belőle, viszont nagyonis valódi. Shakespeare nemcsak a világirodalom legnagyobb drámaírója volt, de egyben korának színes közéleti figurája, színházi embere. Nemcsak darabírónak, de egy darab hősének is kiváló. Ebből az indíttatásból született meg a Szerelmes Shakespeare, eredetileg film forgatókönyvnek szánták. Miután a belőle készült mozi 1999-ben nyert egy csomó Oscart és más díjakat, nem csoda, hogy hamarosan elkészült a színdarab-változat is… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

>>>
2019.07.12 - tiszatáj

Szeged nyári kulturális kínálatának húzóeseménye természetesen a Szegedi Szabadtéri Játékok. Idén a szokásos bulvárprodukciók mellett főleg a programsorozat berkein belül működő Újszegedi Szabadtéri Színpad műsorterve kecsegtet izgalmas előadásokkal…
Ha augusztus és független színház, akkor Thealter. A Régi Zsinagóga és a Kisszínház mellett a Csillag Börtön ezúttal is előadáshelyszínül fog szolgálni, ismét lesz kritikusműhely, továbbá workshop is Ivo Dimcsev bolgár koreográfus vezetésével… – FRITZ GERGELY AJÁNLÓJA

>>>
2019.07.12 - tiszatáj

PÓKEMBER: IDEGENBEN
Véget ért a Marvel-univerzum harmadik fázisa. Jóllehet, a tényleges pontot az áprilisban felfordulást okozó Bosszúállók: Végjáték nyomta oda, a Rendőrautót dirigáló Jon Watts második hálószövő-kalandja így is helyre szórakozás – hovatovább magával ragadóbb, mint az eposzinak szánt, de oktalan humorizálásba fulladó Thanos-megalomániák. Az Idegenben nemcsak az ún. Infinity Saga legvégére tűzött pofás kis epilógus, hanem önmagában is szellemes, de hangsúlyos pontokon érett kalandmozi… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.07.12 - tiszatáj

BEMUTATTÁK
AZ IRODALMI SÉTÁK TOLNAI OTTÓVAL
MOBILAPPLIKÁCIÓT IS
A CULTSTREAM – A víz új kultúrája című projekt keretében rendezték meg Szegeden és Magyarkanizsán 2019. június 6-7-én a Tiszavirág Fesztivált. Mivel a tiszavirágzás a Tisza-menti régió népeinek közös élménye, a hozzá kapcsolódó művészeti értékek, irodalmi, képzőművészeti, filmes alkotások bemutatása kiváló lehetőség a fiatalabb generációk interkulturális tapasztalatainak gazdagítására és a szomszédos ország kultúrájával való mélyebb kapcsolat kialakítására…

>>>
2019.07.12 - tiszatáj

Molière Don Juanjával nyit újra az Újszegedi Szabadtéri Színpad. Kicserélték a nézőtéri padokat, új világítótornyok épültek, és a színpad fölött is egy lámpasor gazdagítja a technikai lehetőségeket. Az öltözőket is fölújították. A címszereplő Jakab Tamás, de olyan országosan ismert sztárok is színpadra lépnek, mint Csákányi Eszter, Bodrogi Gyula, vagy Kulka János. A bemutató július 18-án lesz… – MÁROK TAMÁS AJÁNLÓJA

>>>
2019.07.12 - tiszatáj

PALKÓ TIBOR: PRE REPRO CÍMŰ KIÁLLÍTÁSÁHOZ

Szeplős a terem – és
szeplős a teremtés
(és-és-és-és) és:
szeplős az ég is…

Szeplős a hal,
szeplős a halál,
szeplős a bárány – és
szeplős a kés is…

>>>
2019.07.09 - tiszatáj

A FORUM KÖNYVKIADÓ ESTJE AZ ÜNNEPI KÖNYVHÉTEN
Népes társaság gyűlt össze június 14-én a Dugonics téren, majd a Grand Café színpadán, ahol bemutatkozott az újvidéki Forum Könyvkiadó. Antalovics Péter, Antal Szilárd, Balázs Attila, Benedek Miklós, Böndör Pál, Kormányos Ákos, Papp Katalin, Patócs László és Szilágyi Mária mutatták be frissen megjelent könyveiket. A szerzőkkel Berényi Emőke, Bicskei Gabriella, Brenner János és Losoncz-Kelemen Emese, a Fórum szerkesztőgárdája beszélgetett… – VARGA RÉKA BESZÁMOLÓJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő