Lehetetlen álom

THE MAN WHO KILLED DON QUIXOTE

Valószínűleg egyetlen fejlesztési pokolban (development hell) hánykolódó projekt köré sem szövődött akkora mítosz, mint amilyet Terry Gilliam 1989 óta tervezett Don Quijote-adaptációja generált. Neves színészek tömkelegét (Jean Rochefort, Johnny Depp, Robert Duvall, Ewan McGregor, John Hurt, Jack O’Connell) kapcsolták a reménybeli alkotáshoz, egyén kontra társadalom, illetve az őrület témáinak villantása révén, de leginkább az embertelen huzavona és a direktor neve miatt óhatatlanul is egy felülbírálhatatlan remekművet vizionált önmaga előtt a mozi létrejöttéig tehetetlenül centit nyeső publikum.

Itt pedig nemcsak a megvalósulatlan filmtervek örök dilemmájához jutunk el, hanem a spanyol lovag délibábkergetésének kórisméjét is skiccelhetjük: a mestermű-státuszt nem jelentik be, a halhatatlan művek autonóm, váratlanul bekövetkező csodák, az előre kikiáltott csúcsteljesítmény legfeljebb a művész önpromóciójának és a rajongók hype-jának mesterségesen életben tartott kreatúrája. Fejben létező, tényként, szilárd talapzatként bajosan álló agyszülemény – óriásként realizálódó ártalmatlan szélmalom egy habókos öreg kardforgató előtt. Pontosan ez történt Gilliam tavaly végre bemutatott szerelemprojektjével is: a The Man Who Killed Don Quixote több mint 2 óráját még csak szét sem vetik az ambíciók, a kész film ötletei parlagon hevernek, világmegváltó tervei szájhagyomány útján fennmaradt, ám időközben kifulladt nagy lózungok. Sokkal izgalmasabb legendaként, mint szárba szökkent produktumként. Nézhetjük Alejandro Jodorowsky forradalmi hevületű kirohanásait a dugába dőlt sci-fi-átirata kapcsán, bánkódhatunk Richard Stanley csírájában elfojtott Dr. Moreau-feldolgozását hallva, a Jodorowsky’s Dune és a Lost Soul című dokumentumfilmek rendezők elméit vizsgálják, konfliktusokkal ütköző személyek portréi, nem maguk a fantázia és a jótékony homály ködébe veszett celluloid-kincsek.

Gilliam legnagyobb hibája azonban még csak nem is ebben mutatkozik meg. Nehéz szülése újabb kérdést vet fel: Mi történik, ha a tengernyi, zseniálisnak vélt ötlet pusztán sehová nem tartó, fésületlen okoskodások zöme? Óriási különbség húzódik jónak tartott, papíron szépen mutató felvetés, ám a gyakorlatban kudarcot valló elképzelés között – a The Man Who Killed Don Quixote-ból lépten-nyomon kiderül, a rendező legfeljebb magát kábította a saját nagyságával, kidolgozásra váró témáit azonban sikertelenül próbálta összegereblyézni. Szó esne az emlékezés melankóliájáról, múlt és jelen összefonódásáról, valóság és fantázia határainak gyors felfüggesztéséről, nem beszélve jó néhány aktuálpolitikai referenciáról, ha pedig úgy gondolnánk, ezeket már csak lajstromozni is nehéz, nem tévedünk nagyot. Az ide-oda cikázó cselekmény belekap a felmerülő gondolatokba, ám félúton porban hagyja mindet, Gilliam fejetlenül karakterei ripacskodásával, viccesnek gondolt, de igazából rendkívül idegesítő szentenciákkal lökdösi előre a sztorit. Maximum az első 30 percben maradt szufla: a Don Quijote-kisfilmje helyszínére visszatérő, egykor lelkes, mára kiégett (és a társíró után elnevezett) reklámfilmes, Toby Grisoni visszaemlékezéseiben, jelenlegi és régi önmaga közötti távolságában feltárul egy önmagát kereső, emberként és művészként is skizofrén karakter meséje, leplezett szomorúságára régi arcok nyomora vagy eltűnése utalnak az isten háta mögötti spanyol városka ingerszegénységén túl.

Önmagának is fricskát ad Gilliam, a főhős lődörgésében kétségtelenül ott lappang a 30 éves álmát hajszoló, egyre megviseltebb, nosztalgiára hajlamosabb rendező, ám a nagy szenvedély csak idáig tart. Ami ezután jön, nem más, mint egy tévéfilmes lomhasággal vezényelt, statikus, dinamikával alig rendelkező, unottságként sem definiálható öntetszelgés a felvevőgép előtt – Toby és Javier, a magát Don Quijotének képzelő cipész buddy movie-ja egy Szeszélyes évszakok, Gálvölgyi Show nívóján döglődő road movie fejhangon üvöltött, kakofóniába fulladó handabandázásokkal, céltalan lovaglásokkal, érdektelen állomásokkal. Lehet mondani, Gilliam olvasatában így csapódik le Javier-Quijote bolondsága, lovagi ideáloknak hitt cselekvéseinek illúziója, csakhogy a rendező totálisan elfelejti, más a figura őrületébe nyakig merülni és ugyancsak más ezt az ügyetlenkedést ráerőszakolni saját filmje narratívájára. Szürrealizmusból így lesz a rendezői stílusjegyek paródiája, sőt, öntudatlan kukába hajítása – akadnak ugyan gondolatai Gilliamnek az orosz oligarchákról, a menekültválságról, léleknyomorító kapitalizmusról, a mozivarázs identitástorzító hatalmáról, ám úgy gondolja, ezek majd működni fognak említésszinten is. Sajnos nem ez a helyzet, a Gyalog galopp abszurdja, a Brazil orwelli szatírája, a 12 majom apokalipszise vagy a Félelem és reszketés Las Vegasban gonzo drogfutama után a The Man Who Killed Don Quixote egy figurákkal nem törődő, koprodukciós pénzből tákolt ócska kiáltvány egy valaha nagyra becsült lángelme kiégéséről. Toby (a Patersonban vagy a kései Star Warsokban lenyűgözően játszó Adam Driver mintha egyre kevésbé találná a helyét) félreértett Sancho Panzaként, látványosan unott arccal követi Javier-Quijotét, de a forgatókönyv pikareszk-struktúrája elfelejt indokot fűzni ehhez. Jonathan Pryce, a Brazil egykori álmodozó kishivatalnoka méltatlanul járatja le magát, Toby szívszerelme csak szexista tárgyként dobált, kidolgozatlan nőalak, a főgonoszok meg ide rohannak, oda futnak, egyszer üvöltenek, másszor nevetnek – irritáló rajzfilm- vagy szóra sem érdemes papírmaséfigurákként feledkezünk meg róluk, fájó is egy ilyen brigádban látni például a jobb sorsa érdemes Stellan Skarsgardot.

A film utolsó 30 perce már nem is bíbelődik koherenciával, Gilliam agya végleg szabadságra megy. Egyetlen jó húzása kimerül annyiban, hogy a 21. századi vidéki Spanyolország a tájpanorámákkal és a szereplők kosztümjeivel együtt visszasüllyed a középkorba. A lenyakazott csirkékként rohangáló, kaszkadőrmutatványokat végző, kövér óriásokból szélmalmokká váló ellenlábasokkal hadakozó figurák ritmustalanul, össze-vissza dirigált jelenetei olyannyira távol esnek bármiféle intelligens szerzői koncepciótól, hogy csak ásítozásra jut idő. Tort ül a káosz: Gilliamnek az évtizedek során lényegesebbnek tartotta a film elkészültét, kerüljön bármibe. Csupán a produkciós tények izgatták, menet közben viszont lemondott az olyan luxusokról, mint drámai potenciál, humoros zöngék beemelése vagy karakterépítés. Csak álljon készenlétben Nicola Pecorini, az ironikusan Sanchónak becézett veterán operatőr, forogjon le a film, aztán majd valami összeáll a vágóasztalon, amit a marketing végül egy heroikus, a sors istenei ellen vívott küzdelem dicsőséges győzelmének hazudik. Lefaragta a 2000-es első nekiveselkedés idején még 32 milliós büdzsét majdnem a felére csak azért, hogy legyen a kezében egy többé-kevésbé kész termékre hajazó végeredmény, a második forgatásig eltelt uszkve 15 év óta pusztán muszájból hozta az épp ráérő színészeket. A technikai minimumot is alig teljesítő film utómunkálatai során összerúgta a port a költségvetést nem szállító, mégis pert indító galád producerrel, Paulo Brancóval – de történt, ahogy történt, a The Man Who Killed Don Quixote mendemondái úgyis nagyobb hírértékűek.

Cervantes 17. századi regényének látványosan kivéreztetett – részben a Mark Twain írta Egy jenki Arthur király udvarában ihlette – adaptációja ezért csak werkfilmként, a borzalmas kudarc jegyzőkönyveként számottevő: Keith Fulton és Louis Pepe 2002-es dokumentumfilmje, a La Mancha eltévedt lovagja beszámolóit – legyenek azok bármilyen szomorúak – dekádok múlva is idézni fogjuk kamera-felszerelést és díszleteket, ruhákat elmosó, sziklákat átszínező árvízről, forgatást zavaró NATO-vadászgépek zajáról. A The Man Who Killed Don Quixote első forgatásának problémái jóval érdekesebbek, mint a 17 évvel később elkészült mozi. Hasonlót várunk a Fulton-Pepe-kollaboráció folytatásától, a Gilliam észjárásába betekintést nyújtó He Dreams of Giantstől (Óriásokról álmodó) – jelenleg ugyanis úgy fest, maga Terry Gilliam, Don Quijote legnagyobb hódolója ölte meg a bohókás vitézt.

Szabó Ádám

The Man Who Killed Don Quixote (2018)

Rendező: Terry Gilliam

Szereplők: Adam Driver, Jonathan Pryce, Stellan Skarsgard, Olga Kurylenko, Joana Ribeiro