Tiszatájonline | 2019. március 10.

„Vannak közeli terveim, vannak távolabbiak”

BESZÉLGETÉS BARKI GERGELY MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSSZEL
13 év telt el azóta, hogy Barki Gergely művészettörténész feltűnt a szakmai élet színterén. Dr. Passuth Krisztina tanárnő kutatócsoportjában kezdte el tanulmányait, és most már a szentendrei Czóbel Múzeum kurátora. Beszélgetésünk során nemcsak a mostani terveiről, hanem szakmai tevékenységéről és nagyszabású céljairól is szó esett… – JUHÁSZ BÁLINT INTERJÚJA

BESZÉLGETÉS BARKI GERGELY MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSSZEL

13 év telt el azóta, hogy Barki Gergely művészettörténész feltűnt a szakmai élet színterén. Dr. Passuth Krisztina tanárnő kutatócsoportjában kezdte el tanulmányait, és most már a szentendrei Czóbel Múzeum kurátora. Beszélgetésünk során nemcsak a mostani terveiről, hanem szakmai tevékenységéről és nagyszabású céljairól is szó esett.

A különböző hírlapokban és újságokban úgy hívják Önt mint a „képvadász”, több hazai és nemzetközi kiállítás létrehozásában vett részt. Hogyan bírja a gyűrődést?

– Bírni bírom, de ez tényleg sok. Mire idejöttem, az autóban fölhívtak kétszer, hogy szintén interjút szeretnének készíteni jövő héten. Mondtam, hogy majd legközelebb, mert csak júniusban lesz szabadidőm. Sajnos rengeteg mindenben benne vagyok, és rengeteg idő elmegy vele.

Milyen célokat tűzött ki magának a következő évekre?

– Vannak közeli terveim, vannak távolabbiak. A közeliekben van olyan, amit már régóta csinálok. Az egyik, hogy félállásban a Czóbel Múzeumban dolgozom. Ott minden évben újrarendezem az állandó kiállítást. Az abból áll, hogy egy tucatnyi festményt kölcsönzünk ki a világ minden pontjáról, és számos komoly háttérkutatást végzünk a múzeum gyűjteményével és a művész életművével kapcsolatban. Amióta ezt csinálom, fantasztikus felfedezéseket tettem. A múzeum anyagából olyan dolgok sem voltak még kutatva, mint például a kétoldalas képek hátoldala. Most éppen az egyiknél egy Huszár Vilmos-művet sikerült felfedezni. Ha minden jól megy, akkor a Czóbel Múzeum áprilisi új kiállításán be tudjuk mutatni. Berény Róberttel már a 2000-es évek legeleje óta foglalkozom, és mindenképp szeretnék írni egy nagy monográfiát. Ehhez még nagyon sok háttérkutatásra van szükségem. Szeretném ezt úgy letenni az asztalra, hogy elégedett vagyok vele. A Nyolcakkal kapcsolatban még mindig tovább folyik a kutatás dacára annak, hogy már több kiállítást is rendeztünk, mint pl. Bécsben a Kunstforumban. Ezzel szemben az igazi csúcskiállítás a Musée d’Orsay-ban volt az Allegro Barbaro. Ez egy véget nem érő téma, és ezzel kapcsolatban tovább folyik a kutatás. Ezzel szemben ami teljesen új, egy hasonlóan nagy kiállítás előszele, az a magyar kubistákkal kapcsolatos kutatás. Ezt is már idestova, úgy hat-hét éve, hogy folytatom. Ebben kollégámmal, Rockenbauer Zoltánnal együtt kutatunk. Az az igazság, hogy már  külföldön a hazai anyagot többnyire föltártuk. Ez főképp Franciaországban, Párizsban ment végbe, de én most a következő hetekben megyek Londonba. Ott is rengeteg kutatnivaló van. Ha minden jól megy, akkor 2022. év végén lesz egy nagy kiállítás belőle. A Magyar Nemzeti Galériában a főigazgató úrtól kaptunk engedélyt, hogy ott szervezhetünk kiállítást. Azonban el szeretnénk vinni külföldre, mint annak idején a „Magyar Vadak”-at megfuttattuk Franciaországban és Belgiumban.

Berény Róbert, Nyolcak, Magyar Vadak, magyar kubizmus… legfőképp ezekről a kutatási témákról lehet olvasni a magyar lapokban.

– Ez a magyar kubizmus elég új, mert ez semennyire sincs még kutatva. Ebben a témában nem volt sem kiállítás, sem összefoglaló monográfia, tehát ez egy teljesen új, szűz kutatási terület.

De hogy-hogy ennyire új? Eddig még nem foglalkoztak vele?

– Tudtunk egyes művészekről, mint Szobotka Imre és Kmetty János, hogy kubista stílusban festettek. Párizsban 1911 és 1912 körül kezdett a La Palette Akadémia körül kialakulni egy kis magyar diaszpóra, akik mindannyian a kubizmust tűzték a zászlajukra. Egyébként az Artmagazin‑ban ezzel kapcsolatban már publikáltam egy hosszabb cikket azzal a címmel, hogy Az elveszett magyar kubizmus. Ebben részletesen írok erről, hogy mi ebben az új, és hogy ennek a tevékenysége nincs feldolgozva semennyire sem. Ez a francia művészettörténészek előtt egy új kutatási terület, tehát ők sem dolgozták fel a La Palette Akadémia történetét. Két francia kubista mester, Henri Le Fauconnier és Metzinger voltak a tanárok. A magyarok is hozzájuk jártak, és ők korrigálták a magyarok műveit. Sajnos 1914-ben kitört a világháború, és akkor volt, akit internáltak, volt akit bezupált a hadsereg. Ez alatt a rövid idő alatt is rengeteg mű jött létre. Ezeknek a feltárásán dolgozunk, és az elmúlt hét nyolc évben új adat, új művek, és új források kerültek elő. Biztos, hogy nagyon sok dolog fog még előkerülni, mert ez egy teljesen szűz terület. Réth Alfréddal már foglalkoztak, Csáky Józseffel is, és Gusztáv Miklósnak is van monográfiájuk franciául. Magyarországon azért nem képezte a művészettörténet szerves részét, mert Magyarországon kívül volt. Rockenbauer Zoltánnal mi azt gondoljuk, hogy ez a magyar művészettörténet része, mert magyar művészekről van szó. Itt egy csomó ismeretlen művészt említhetünk, mint pl. Koródy Elemér, Késmárky Árpád vagy Bánszky Sándor szobrász. Nagyon sok mű veszett el az első világháború alatt, de még az 1970-es években is. Szobotka Imre hagyatékából a hetvenes években tűnt el a legtöbb mű. Egy olasz galériás kivitte a műveket, majd eladta, és azóta nem tudjuk, hogy ezek hol vannak.

Érdekes, hogy az átlagember itt Magyarországon a kubizmust Picasso személyével azonosítja, a magyar kubizmusról az átlagember nem is hallott. Miért lenne annyira fontos ez a téma a művészettörténetben?

– Azért, mert ezzel jó a kapcsolatunk a nemzetközi trendekkel. Most nemcsak Franciaországban hanem az Egyesült Államokban nagy erőkkel folyik a kubizmus kutatása. Nemcsak a franciaországi megnyilvánulásaiban, hanem a kubizmus hatásának kisugárzásában. Mi ebbe a trendbe nagyon jól beilleszkedünk ezzel a kutatással, másrészt mindenképp nagyon izgalmas, mert nagyon kvalitásos művekről szól. Tehát itt a magyar művészek egy olyan szegmenséről van szó, amit méltán tehetünk be bármilyen nemzetközi kontextusba. Éppen most talán már bezárt Párizsban a Centre Pompidou‑ban a kubizmus kiállítás, Csáky Józsefnek a legismertebb szobra ott is ki volt állítva. Nagyon kevés nem francia művet állítottak ki. Például a cseh kubizmus sehogy sem jelenik meg ezen a kiállításon. Sajnos a francia kutatók Csákyn kívül nem tudnak semmit a magyar kutatásokról. Most tárgyaltunk velük a Centre Pompidou-ban, és szó szerint leesett az álluk arról az anyagról amit bemutattunk. Teljesen ismeretlen volt számukra.

Számunkra ez egy óriási meglepetés, viszont mi akadályozta őket, hogy eredményeket érjenek el ezen a téren? Talán a nyelv?

– Ez egy nagyon rövid időszak volt. Akkor voltak még pályakezdők és fiatalok ezek a képzőművészek. Akik Franciaországban maradtak azoknak a művészete átalakult, és inkább egy art deco-s irányt vett fel. Ugyanúgy, mint a Magyar Vadaknál ezek a korai művek a feledés homályába mentek. Maguk a művészek sokszor megtagadták vagy nem vigyáztak rá. Csáky József számtalanszor összetörte a saját kubista gipszeit, mert sokszor nem volt pénze arra, hogy bronzba öntse. Tehát ami kőből megmaradt az puszta szerencse, hogy megmenekült, mert zömmel elpusztultak a művek. Rajzok, festmények maradtak meg a kubista művekből.

Ez megdöbbentő, hogy ennyire elfelejtődtek ezek az emberek itt Magyarországon.

– Ők ott maradtak. Csáky még hazajárt, mert itthon is megjelent egy részlet az önéletrajzi írásából. Szegeden egy szobra is áll, tehát valamelyest tudtunk a létezéséről. Ezzel szemben Gusztáv Miklósról sokkal kevesebbet tudunk. Réth Alfréd csak a 2000-es évek elején került a reflektor elé, amikor a Makláry Kálmán Galéria rendezett egy kiállítást 2002 körül a Budapest Galériában. Egy gazdag monográfiát is megjelentettek róla franciául, de nem tekintették a magyar festészet részének. Akik pedig hazajöttek, mint Szobotka, annak a kubizmusáról tudtunk. Közgyűjteményekben is vannak kubista művek, de amint említettem a hetvenes években lefejezték ezt a gyűjteményt, és eladták őket Milánóban. Tehát nem voltak ezek összegyűjtve, és sokáig a művészettörténészek azt gondolták, hogy a kubizmusnak Magyarországon nem volt hatása. Ez azért érdekes, mert valóban így van! Ezek a festők nem hozták haza a kubizmust, vagy csak elvétve. Nem volt nekik markáns jelenlétük, mert eközben kitört az első világháború. Szobotka visszajött 1919-ben, és a húszas évek elején kubizáló műveket állított ki. A magyar kubisták nem csoportként állítottak ki, de mégis egy kolóniát képeztek. Azért fáradozunk ezen, hogy összegyűjtsük és be tudjuk mutatni, hogy igenis volt magyar festészeten belül magyar kubizmus. Ez volt a helyzet a Magyar Vadakkal is a 2000-es évek legelején. Most meg már egy teljesen új terminus technikus született, de a Nyolcak megítélése is megváltozott.

A Tanácsköztársaság jelentette az utolsó alkalmat, amikor ezek a képzőművészek a művészeti élet színterén érvényesülni tudtak. Ezután egy másik korszak következett. Mit tudhatunk a Nyolcak berlini korszakáról?

– Szintúgy feldolgozatlan, illetve nincs nagyon részletes és összefoglaló monográfia a berlini időszakból. Tehát amikor 1919 után az avantgárd egy nagy része kivándorolt, elsősorban Berlinbe, ott csináltak kiállítást. Emiatt mélyebb kutatást főképp ott kéne elvégezni. Én is érintett vagyok ebben, tehát Berény Róbert berlini időszaka ez idáig egy nagy fehér folt. Az utóbbi években egy csomó új dokumentumot, sőt műveket is sikerült előásni, de még mindig a legkevésbé kutatott terület övezi az ő életművét. Nem ő az egyedüli, hanem számos más művész ott is „lehúzott” minimum 5–6 évet.

Ha jól tudom, a magyar kubizmus az Egyesült Államokban is bemutatkozott több kiállítás keretén belül.

– Ez így van. Nem is egyszer, mert már 1913-ban egy Department Store-ban állított ki olyan 7 vagy 8 művész, s ebből 2-3 magyar volt. Az egyik Miklós Gusztáv, aki akkor még nem szobrászként, hanem festőként állított ki, és emellett ott volt Koródy Elemér és Késmárky Árpád. Sajnos ezeknek a műveit csak reprodukciókról ismerjük. Ez azért volt érdekes, mert 1913‑ban járunk, amikor az Armory Show volt az Egyesült Államokban. Egy mérföldkőnek számítható, amikor a kubizmus megjelent a tengerentúlon. Ezek után 1914-ben Martin Birnbaum tervezett egy kiállítást. Ez egy vándorkiállítás volt, amelyben csak grafikák szerepeltek a Monarchia egész területéről származó művészektől. Ebben is volt egy magyar kubista szekció: Csáky, Késmárky, és Kóródy. Ezek nagyobb része bekerült a New York-i Metropolitan Museumba. Ebben a cikkben, amit az Artmagazin-ban írtam, ezt részletesen kifejtem.

A leghíresebb, ami körül jelenleg még most is folyik a kutatás, az a San Franciscó-i 1915-ös „Panama Pacific International Exhibition”-nek a Magyar Pavilonja. Milyen újdonságok kerültek elő erről a témáról az utóbbi években?

– Továbbra is ez egy lezáratlan ügy. 2015-ben volt a centenáriumi kiállítás San Franciscóban, ahova engem is meghívtak. Azt hiszem, hogy én voltam az egyedüli külföldi kutató, aki részt vett ebben az egészben. Ez egy nemzetközi kiállítás volt, és csak amerikaiak dolgoztak rajta. Az igazság az, hogy San Franciscóban sem tudtak korábban erről a kutatásról. Washingtonban volt egy kollegina, aki ezzel a témával foglalkozott, mi már több évtizede ismerjük egymást. Mindig csak álmodoztunk, hogy egy nap erről kiállítás lesz. Amikor a múzeumból megkerestek bennünket, akkor nagyon megörültünk, hogy a munkánknak végre lesz eredménye. 500 körüli magyar műalkotás szerepelt ezen a kiállításon. Ez nagyon izgalmas téma, mert nem tudjuk, hogy mennyi jött belőle vissza. Nagy része vissza kellett, hogy jöjjön a húszas években, de egyre több műről derül ki, hogy különböző okok miatt kint maradt. Volt olyan, amit egyszerűen elloptak, mint pl. a magyar szekció szervezője, John Nilsen Laurvik. Volt olyan, ami eladásra került. Ez egy nagyon kacifántos történet. Több mindent publikáltam erről magyarul és angolul is, de sosincs vége. Éppen ma az autóban hívtak föl telefonon, hogy előkerült egy Mednyánszky-kép, aminek a hátoldalán egy Panama Pacific-os vignettát találtak. Ez úgy pár perccel ezelőtt történt. Ezt nem lehet lezárni, mert mindig előkerül valami, amit azonosítani kell. Ebből elkezdtünk egy dokumentumfilmet forgatni. Nagyon sok helyszínen forgattunk, mint pl. az Egyesült Államokban és Magyarországon is. Még nagyon sok forgatás van hátra, és nem tudom, hogy fogjuk ezt befejezni. Izgalmas lenne, mert nagyon jó témának tartom.

Úgy tudom, hogy erről a dokumentumfilmről készült egy előzetes is, nem?

– Erről a filmből? Van egy előzetes, nem tudom, hogy ez fönt van-e a neten….

Sajnos, nem.

– Nekem sincs meg sajnos. Egyszer ezt bemutattuk úgy kedvcsinálásból a Magyar Nemzeti Galériában. Ez a videó a film producerének a tulajdona. Ezt sajnos én sem tudom megszerezni.

Azaz érdekes, hogy a San Franciscó-i kiállítás előkészítésénél 2015-ben főképp amerikai kutatók dolgoztak. De hisz az olasz szekcióban rengeteg futurista mű volt kiállítva. Mit lehet tudni róluk?

– Hát ez a legnagyobb titok ebben az egész kutatásban. Én úgy érzékelem, mintha ez valami nagyon komoly és érzékeny titok lenne, ugyanis közel 50 elsőrangú futurista alkotás volt kiállítva. Ebből amit most azonosítani tudtak, azt hiszem 2 vagy 3 mű. Az olasz futuristák és a magyar szekció egy teremben voltak kiállítva ebben a centenáriumi kiállításon. Két falat foglaltak el az olasz futuristák, és két falat a magyar művek, azonban egy mű pontosan erre a kiállításra került elő, amit korábban elveszettnek hittek. Azt nagyon jól lehetett azonosítani egy fényképről is. Szerencsére az eredeti 1915-ös kiállításnak futurista szekciójáról készült egy-egy fotó. Ez összesen két-két oldalt mutat, ahol középen egy Boccioni-szobor volt. A többiről semmit sem tudnak. Ez eddig nagyon furcsa, mivelhogy ezeknek a műveknek az értéke több száz milliárd forint darabonként. Sok amerikai és német kutatóval is beszéltem, akik kifejezetten az olasz futurizmussal foglalkoznak, és valahogy ez egy tabutémának tűnik.

Olasz művészettörténészeket is próbáltak bevonni ebbe a futurista szekció kutatásába?

– Pont akkoriban zajlott egy nagy futurista kiállítás a Guggenheim Museumban (Italian Futurism, 1909–1944: Reconstructing the Universe), és biztos beszéltek erről is. Az amerikai kollégák egymás között feltették ezeket a kérdéseket. Én magam is beszéltem ennek a kiállításnak a főkurátorával, és interjút is készítettünk vele a dokumentumfilmhez. Ők semmit sem tudtak mondani ezzel kapcsolatban. Nem is kutatták nagyon, és azt mondták, hogy ezek a művek visszakerültek Olaszországba. Szóval ami furcsa, hogy ami előkerült, az San Franciscóban található. Nem akarok semmiféle összeesküvés-elméletet gyártani, de azért lehet. Van egy francia származású, Amerikában élő kutató, aki írt erről egyszer egy cikket. Ő azt gondolja, hogy ezek a festmények az Egyesült Államokban maradtak és különböző múzeumok raktáraiban helyezték el őket. Sajnos nem veszik őt komolyan, és emellett meg sem hívták a San Franciscó-i centenáriumi világkiállításra. Tavalyelőtt itt volt az egyik legnevesebb futuristakutató, Günter Berghaus, aki egy előadást tartott Budapesten a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Tőle is megkérdeztem ezt, és erre csak széttárta a karját. Nagyon jól ismeri az anyagot, és ezeknek a művészeknek a leszármazottainál járt, viszont ezzel kapcsolatban ő sem tudott semmit mondani.

Mik a következő kiállítások, amiknek a rendezésén jelenleg részt vesz?

– Itt van pl. az újragondolt Czóbel 4.0 című kiállítás. Ez Szentendrén április végén fog megnyílni, és még ugyanott, a Czóbel Múzeumban lesz egy WANTED-kiállítás is. Még folynak az előkészületek a Lehel Máriáról készülő kiállításról, aki a Nyolcaknak volt a vendégművésze. Az ő hagyatéka kint van Olaszországban, és ha minden jól megy, akkor a Római Magyar Akadémián rendezünk majd ebből egy kiállítás. Úgy tűnik, hogy sok időnk van, de mindig kevésnek tűnik. Itt még nagyon sok kutatás zajlik, előkészítés, katalógus, stb. Tehát erre fog elmenni az idő.

Köszönöm szépen az interjút, és további sok sikert kívánok Önnek.

Juhász Bálint