Zenés-táncos énekes látványosság

GIOCONDA PESTEN

Mintha nem gondolta volna komolyan az Operaház, hogy bemutatja a Giocondát. Ráadásul egy szereposztásban, ami azt ígéri, hogy minden posztra olyan énekese van, hogy beszakad a színpad. A vicc az, hogy van néhány olyan, mégse szakad be.

Alexandru Agache például még 60 fölött is a világ egyik legnagyobb baritonja, hatalmas zengésű hanggal, kifogástalan erőnléttel és technikával – erre elveszik tőle slágerszámát, amely a darab egyik legnépszerűbb részlete is. Pedig Barnaba szólamához és jelleméhez is elengedhetetlen a Barcarola, hisz épp ettől lesz kedélyes gonosztevő. Mintha az Otellóból kiirigyelnék Jago bordalát. De hát azért is kell ez a hatnyolcados nóta, mert ez a kontraszt Enzo utána következő románcához, ami elől még a sejtelmes kórusrészletet is kihúzták. Úgy látszik, az Operában ma Ponchiellinél sokkal okosabb zeneköltők dolgoznak!

Kezdődik hát a II. felvonás szemtül pofába a híres tenoráriával, ráhangolódni nincs is időnk. Boncsér Gergely hangja elegánsan cseng, de nem gyújtja föl a színpadot és lelkünket. Erőben, hőfokban elmarad a szerep igényeitől. Mondják, kicsit beteg és nagyon túlterhelt ebben az évadban, a kettő talán nem független egymástól. Hangja egészségesen és pihenten sem ideális (még?) a szólamra, de ha őt  választották, ugyan miért nem hozták maximálisan helyzetbe? Okos erőbeosztással végigénekli a szerepet, magas hangjai is megszólalnak, nagyon jó kiállású tenorhős. Többet érdemelne. A mű egyik legjobb részlete, a nagy tenor-bariton kettős arra épül, hogy Barnaba egyre hergeli Enzót, akiből végül elemei erővel törnek elő érzelmei. Nos, mivel Boncsér takarékos üzemmódban énekelt, ez az érzelmi vihar nem született meg. S mivel a tenoré a vezető szerep, a bariton hozzá kapcsolódik, a duett orra esik.

Almási-Tóth András, az új főrendező nehéz vizsgát vállalt bemutatkozásképpen. Mutatós zenés-táncos-énekes látványosságot kanyarított belőle. Vannak megkapó képek, de amikor a festett sóhajok hídját lagúnástól fölhúzzák a színváltozás érdekében, elnézően mosolygunk. (Díszlet: Szendrényi Éva)  Hasonlóképp pragmatikus képtelenség, amikor a végén ugyanezen a nyíláson erős ellenfényben Laura és Enzo egy nemlézető, elő nem készített helyre mennek el boldogan. Színpadon ilyen nincs, ott csak valahova lehet menni, ez így semmi, csak látványelem. A Gioconda tele van képtelen fordulatokkal és nehezen érthető helyzetekkel. Almási – úgy is, mint dramaturg – próbál lámpát gyújtani a sötétségben. Nem is sikertelenül, a történet nagyjából érthető.

Középre vizet rendel ő, azaz rendez ő, s ebbe a szereplők rendszeresen belegázolnak. Ízlésem szerint túl gyakran. Noha Velence a vizek városa, ahol a tenger gyakran önti el az utcákat-tereket is, de semmit nem tesz hozzá a drámához, hogy hősnőink szoknyája állandóan elázik, fölnedvesedik. Sőt az egészségük iránt való aggódás elvonja figyelmünket a lényegről. Gioconda és vak anyja mélyen vallásosak. A Madonna szobrát, az anya rózsafüzérét és a méregfiolát bedobják a vízbe, s amikor újra előkerülnek, innen halásszák ki őket. Tetszik a lelemény, hogy minden jó és rossz a tengerből jön. Nagy sikert arat az órák táncának balettje is, amely a vízben való fröcskölődéssel zárul. (Koreográfus: Barta Dóra.)

A címszereplőnek a jelmezek megalkotója szörnyűséges szőke parókát és nehezen értelmezhető első ruhát tervezett. Mintha Tóth Bori jelmeztervező bizonytalan lenne, hogy ki is ő voltaképpen. Enzo is fenyegetőzik az első felvonásban, hogy majd kardot ránt, miközben semmi ilyesmi nincs nála.  Sümegi Eszter csak papírforma alapján lehetett volna jó Gioconda – már ha nem előzetes érdemei miatt kapta meg a szerepet. Mind hangjából, mind személyiségéből hiányzik a mélység, a sötét titok. Abból, hogy valaki sikeres Aida és Tosca, nem következik, hogy Gioconda ellentmondásos, a vérbosszú és a nagylelkű megbocsátás között tobzódó alakjában is hiteles. A dráma végül is azon fordul ki medribül, hogy a középpontban álló nőalakot Sümegi nem képes a maga teljességében elénk állítani. Persze az opera voltaképpen egyszerű műfaj. Megszólal Gál Erika szépséges mezzója, amely épp Laurához való, és a nézőnek már nincs is kérdése.  Gyönyörű, érzéki nő, hát persze, hogy őt választja Enzo! A vele énekelt kettősben Sümegi is váratlanul fölragyog, partiba kerül szerelmi vetélytársával.

Cser Krisztián elegánsan zengő basszusa még mindig cseppet fiatalos, hogy evidensen közvetítse Alvise komor alakját. Feleségét kárhoztató áriáját a rendező hálószobájukba helyezi, a férj fölnyitja a frigyládát, neje esküvői ruháit, menyasszonyi csokrát a vízbe dobálja, ami a figurát Don Pasquale dimenziójába helyezi. Nem tudjuk igazán komolyan venni. Wiedemann Bernadett finom hangadással is nagy súlyt ad a Vak asszony szerepének. A kórus rövidített feladatában derekasan helytáll. Kesselyák Gergely inkább nagy biztonsággal, mint megindító erővel tartja kézben az előadást.

Ponchielli hosszan panaszkodott a szövegíró Boitónak hogy a tenoráriára találjon már ki valami épkézláb szöveget. A librettistának azonban vagy semmi eredeti nem jutott eszébe, vagy nem törtre az agyát. Ugyanez történt Almásival az ária beállításakor: neki sem jutott eszébe egyetlen ötlet sem, szegény Boncsér csak dobálja hosszú kezeit. Sokan lamentálnak, hogyan lehet, hogy Arrigo Boito, aki megalkotta az operairodalom két legzseniálisabb szövegkönyvét, az Otellót és a Falstaffot, valamint alapvető érdemei vannak a Simon Boccanegra följavításában, hogyan adhatott ki a kezéből ilyen fércmunkát? Pedig a megoldás egyszerű: a titok a zeneszerző személyében rejlik. Ponchielli nagyszerű zeneköltő, de nem rendelkezett Verdi színpadi éleslátásával, világos zenedrámai elképzeléseivel.

Az eredeti darabban Gioconda a testét ígéri a rá vágyakozó Barnabának – csakhogy előbb szíven szúrja magát. Almásinál a nő egy pisztollyal lelövi a férfit, aki haldokolva mondja ki utolsó szavait. Közben a hátsó fehér falon elkezd lefele csorogni – a málnaszörp. (Ugyan mér’ gondolnám vérnek?) Ennek semmi értelmét nem látom, de ami nagyobb baj az előadás maga sem ad neki értelmet. Nem beszélve arról, hogy Barnaba utolsó szavai „Nem hallja már! Ó, jaj!” értelmezhetetlenek. A színlap művészeti konzultánsként tünteti föl Marton Évát. Nem tudom, a 90-es évek nagy Giocondájának mi volt a feladata, de nem értem, miért nem beszélte le az alkotókat a hasonló csacskaságokról és szereposztásbeli tévedésekről. Arra gondolni sem merek, hogy ő beszélte rá őket.

Az előadás este 6-kor kezdődik, de a húzások miatt egy szünettel 9-re vége is van. Akkor meg minek hamarabb kezdeni? A hírek szerint a következő évadban részben új szereposztásban újra előveszik a darabot. Én a magam részéről azt tanácsolnám, hogy a fő hibákat javítsák ki. Már ha komolyan gondolja az Operaház a Giocondát.

Márok Tamás

Fotó: Berecz Valter / Operaház