A létből kisorvadás reménye finom jazz-tempókkal

INTERJÚ GARACZI LÁSZLÓVAL HASÍTÁS C. REGÉNYE KAPCSÁN

A Hasítás Garaczi László kultikus-klasszikus regényciklusának ötödik kötete. A magyar próza egyik legjobb stilisztája ezúttal is ironikusan és a rá jellemző érzékenységgel közlekedik keresztül-kasul a múlt és a jelen, egy lehetséges élet pontjai között. Garaczit olvasva mindig időben vagyunk: az elbeszélő kisgyerekkora, kamaszkora, írói pályakezdése és harmincas évei is megjelennek a regényben.

Csigalépcsőn haladunk a múlt felé, és a mindenkori jelenlét tükröződik a Városliget egén. Álmodozások sora. A Hasítás pulzáló korrajz, lapjain megelevenednek a közelmúlt évtizedei, hősünkkel együtt lődörgünk a Felszabadulás téren, csavargunk Párizsban és Berlinben. Emellett pedig a könyv varázslatos játék az életrajzi regény lehetőségeivel, azzal, hogy valóban mi a fikció.

– Mit jelent számodra a sebesség, ha már hasítás?

– A sebességet abban a különös mozdulatlanságban tapasztaljuk meg, mikor semmit nem teszünk, semmit nem akarunk, és köröttünk és bennünk minden repül. Lubickolni az újjászületésben, percenként kizuhanni egy sorozatgyártó anyaölből. Minden perc új eszmélet, egyszer használatos, eldobható hajnalok. Senki arcát megjegyezni, a vonások azonnal átrajzolódnak, tiszta vagy, üres, ártatlan, emlékek nélküli és éhes, mint a fény. Zápor veri a fákat, köd szitál, nap ragyog, alkonyul, virrad, a táj belülről pörgeti maga köré az éghajlatát. Összefoglalva: a sebesség lényege az állandó átcsapás az ásványi dermedtségbe, majd a visszalendülés. Zakatolnak a fehér sziklák. Ide tarozik még a nemes kiszáradás és a békés aszalódás fogalma, valamint a létből kisorvadás esélye és reménye finom jazz-tempókkal.

– A sebesség bizonyos értelemben feltételezi az eltűnést is, ugyanakkor köze van a csábításhoz?

– Egyetértek: a sebesség eltűnésre csábít.

– A saját élet elmesélésének lehetősége feneketlen kút vagy játék?

– A feneketlen kút mélyén széles terek nyílnak vad gyerekekkel és nehezen kiismerhető játékokkal.

– Egyes fajsúlyos, akár traumatikus társadalmi-történelmi-politikai szituációkon, történéseken, emlékeken a humorral felülkerekedhetünk?

– Csak humorral nem, ez önámítás, öncsalás lenne. Felül amúgy se próbáljunk kerekedni, alulkerekedni talán, kis szerencsével: elkeveredni, lekeveredni. Viccé degradálás és lila pátosz: ezek mennek errefelé. Megérteni, megbocsátani, gyógyulni, elengedni, mindezt mértékkel és öniróniával: ez a nehezebb és a ritkább.

– Te „adreanlinfüggő” vagy?

– Ahogy, gondolom, mindenki. Persze a függés jellege változik a korral. Annyi biztos, hogy a régi kedves drogokhoz való nosztalgikus visszatérésnek is megvan a maga bája: például a több napos, ájultan extatikus, részeg olvasásoknak.

– A fragmentumszerűség, a nagyelbeszélés lehetetlensége, a széttörtség poétikája a Hasítás esetében minek a kifejezője?

– A régi probléma, hogy mi a hézag. Messziről kezdem: jó verset írni a legnehezebb, a géniuszoknak is csak néhányszor sikerül. A novella is brutális műfaj, csak azok próbálkozzanak vele, akik mindenre elszántak, és jó a kudarctűrő képességük. Kisregény: szintén nagyon meredek, nincs lazsálás, nem hibázhatsz, minden pillanatban résen kell lenned, nem lanyhulhat, nem kalandozhat el a figyelmed, minden szónak helye, szerepe, küldetése van. A regény, de még inkább a nagyregény a lusták és léhák műfaja, a könnyű megoldás, itt aztán lehet lazulni, locsogni, félrebeszélni, bő lére ereszteni, pletykálni, szót szaporítani, napi öt-tízezres karakterszámot boldogan teljesíteni. Tovább növelheti gyanakvásunkat a nagyregénnyel szemben, hogy ez a műfaj az úgynevezett művelt közönség kitüntetett kedvence. Az utóbbi évtizedekben én leginkább kisregényekkel próbálkoztam, és csak remélni merem, hogy a töredékesség nem hiányt, hanem intenzitást jelent.

– Lehetséges a valós idő uralása, vagy éppen az abban való hit maga a fikció?

– Ezt a kérdést nem biztos, hogy értem, az uralás megint ijesztően hangzik, akár mi akarjuk uralni az időt, akár az idő minket. Az írás anyaga adott, kézhez áll, a téma az út szélén hever, szembeötlik, feltolul, nem hagy nyugtot, vagyis nem kell benne hinni, mert van. Csak ez van. Az idő az írás szempontjából munkahipotézis, illetve a tagolás rendszere. Az irodalom, mint a zene, lineáris, a könyv elkezdődik, van közepe, aztán véget ér, nem lehet egy pillantással befogni, mint egy szobrot. Időt kell rá szánni, és meg kell érteni a saját ritmusát. A könyv különleges idejének jellegét elvileg az író találja ki, de inkább úgy mondanám, hogy a felhordott és életre kelő anyag maga kezd formát ölteni, kezdi kitalálni magát,  időformáit létrehozni. Ez az „életre kelő anyag” lehetne, gondolom, ebben az összefüggésben a fikció.

– Merre hasítasz tovább?

– Nagyregényt írok. (Csak nehogy kicsi legyen belőle.) A munkacíme: Mohácsremix, talán jövőre lehet belőle könyv.

Sirbik Attila

Garaczi László: Hasítás – Egy lemur vallomásai 5.

Magvető Könyvkiadó

Budapest, 2018

155 oldal, 2999 Ft