09.30.
| Szeptemberben indul a Családi Iránytű Klub >>>
09.30.
| Grand Café – Ráolvasás 03 – Orcsik Roland: Legalja >>>
09.28.
| Törzsasztal Műhely – I. Támogatói Bazár és kötetbemutató a Jazz Kocsmában >>>
09.17.
| Jazz Kocsma – Berta Ádám A kígyó feje című regényének bemutatója >>>
09.17.
| Grand Café – 2008–2018: Válság és hegemónia Magyarországon >>>
09.14.
| Grand Café – Ráolvasás 02 – Nemes Z. Márió: Barokk Femina >>>
09.11.
| Deák17 – Egy ecsetvonásnyi Észtország és a Grimm testvérek meséi >>>
09.10.
| Molnár T. Eszter új regényének és kollázsainak bemutatója a Grand Caféban >>>
09.09.
| Duda Éva Társulat – „Újra lendületben! ” >>>
NAPI TANDORI

09.25.
| Bemutatták az első magyarországi dinoszaurusztojást >>>
09.07.
| Kossuth Rádió – Nagyok Nátyi Róberttel >>>
09.09.
| A Ludwig Múzeum pályázati felhívása >>>
08.14.
| Ír kortárs költészeti műfordító műhely >>>
08.10.
| Meghalt Bogdán László székelyföldi író, költő, újságíró >>>
07.20.
| Díjakat nyert Bollywood-ban Goztola Kristina új filmje >>>
07.15.
| PesText RESET – az irodalom most is összeköt – Csillagharcos érkezett! >>>
07.14.
| MOME Kreatív Pakk gyerekeknek a nyári szünetre >>>
07.09.
| Art is Business Díj 2020 – Ismét keresik a művészeti és üzleti szféra kiemelkedő együttműködőit >>>

DISZKÓGLÓRIA – Keresztül-kasul David Bowie életművén

Deczki Sarolta, Fenyvesi Ottó, Horváth Csaba, Lanczkor Gábor, Lengyel Zoltán, Lenkes László, Marton László Távolodó, Marx Laura, Nagy Márta Júlia, Péterfy Bori, Poós Zoltán, Delimir Rešicki, Sopotnik Zoltán, Hannah Sullivan, Szabó Eszter Ágnes, Uhl Gabriella írásai

Havasréti József Najmányi Lászlóról

>>>

Ez ma az én napom lesz! – gondolta magában Karika Marika, az örökmozgó rokkantnyugdíjas, miközben foltos harisnyáját tyúkszemes lábára igyekezett felhúzni. […]

>>>

Világok között – Vajda Lajos élete és művészete című kiállítás
2019.02.16 - tiszatáj

 

 

 

 

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS

 

Világok között – Vajda Lajos élete és művészete című kiállítás

2018. 11. 11 – 2019. 03. 31.

Ferenczy Múzeum

2000 Szentendre, Kossuth Lajos u. 5.

 

 

Abafáy-Deák Csillag: A felmutató kéz

A tárlat előkészítését egy 2016 márciusában megalakult munkacsoport (Passuth Krisztina, Pataki Gábor, Radák Judit, Boros Lili, Petőcz György és Szabó Noémi részvételével. A kiállítás vezető kurátora Szabó Noémi, a Ferenczy Múzeumi Centrum Művészeti és Muzeológiai Főosztályának vezetője) végezte. A kiállításon visszaköszön a gondos és elmélyült előkészítés, a tárlat az életmű teljességét mutatja meg. Párhuzamosan látható Vajda Lajos felesége, Vajda Júlia festőművész tárlata a Szentendrei Képtárban Mégis legyen kiállítás… címmel. A Vajda Lajos-tárlaton mintegy százötven alkotást láthatunk.

Hieronymus Boschnak látomásai voltak, ma nagyítóval nézzük képeinek részleteit, és csodáljuk, mi mindent volt képes megfesteni, művészete anarchista és irracionális. Korából száműzték az értelmet, az erőszak és a terror uralkodott, az állatiasságot sem megvetve. Huizinga ezt a kort a középkor alkonyának nevezte. Az emberek hite megrendült az egyházban, a hitben, holott hinni szerettek volna, istenben, hazában, önmagukban. A feudális rend végleg széthullott. Vajda alkotásai sem érthetők a korabeli hangulat, a fasizálódó viszonyok nélkül. Híd akart lenni Kelet és Nyugat között. Összekötni a két világot, egyetemessé tenni valamit, amit csak ő tudott. Kevesen tudják ma Nyugaton, hogy ki volt Vajda Lajos. Nem lett egyetemes művész, ha mi annak is tudjuk, ismerjük el. Bartókot ismerik, Vajda Lajost nem, holott hasonló programot valósított meg Korniss Dezsővel.

A Ferenczy Múzeum tárlata külön termet szentel a fiatal Vajda műveinek, megadva a képeknek azt a rangot, amely megilleti őket. Az indulás pillanatait látjuk, a tradíció erejét és hatását, amit majd megtalál Szentendrén is. Későbbi univerzalizmusa meglepő váltás, ugrás, de a korai Vajda művészet felfogása és alkotói módszere jelzi, nem a semmiből születik meg univerzalizmusa.

A tárlat kiemeli a művészi korszakokat, a változásokat, a művészi fejlődés logikáját és annak váratlanságát. Mintha a semmibe ugranánk. Yves Klein Ugrás a semmibe (1960) című avantgárd fotóján a művész mosollyal az arcán az üres utca fölé veti magát, talán egy másik dimenzióban lebeg, nem biztos, hogy földet ér. Vajda nem a semmibe ugrik, csak egy olyan világba, amelyben nincs ember, csak sok-sok amorf lény. Egy pillanatra a Templomtornyok kikötő motívumokkal, 1935 című rajz ugrik be, ahol kibogozhatatlan, honnan indul a vonal és hol ér véget. A kerítés vasrácsának kunkorai, a tulipán stilizált formája is jelen van.  Egyszerűségével, letisztultságával hat a Falusi motívumok önarcképpel, 1937 című alkotás. A montázs eszköz jelenik meg a Könyöklő akt, csendélet, ablakok, 1937 rajzon is. A Petróleumlámpa síppal, 1937 festmény tömörített, egybetolt valóság, mintha egy üres gyomrot látnánk.

Vajda is érzi a rothadás szagát, tudja, hogy nem a Gyönyörök kertjében jár. Ahogy Bosch is tudta, miként romlik a test, miként jelenik meg az undor a velejéig romlott, erőszak és halál uralta emberi világában. Vajda menekül, nem akar tudni a modern világról, ha tud is róla, nem akarja elfogadni, sőt elutasítja. Vajda mintha a XX. század alkonyát érezné. A haláltáborok világát, embertelenségét. A közönyt rajzolja meg, a hitetlenség, a reménytelenség új arcát és testét. Hiába az ősi hit, nem véd meg senkitől és semmitől. A haláltól sem. Csak a forma, annak örvénylő ereje. Az értelem hiánya. A káosz uralkodik, a kozmosz hidegsége. Az ismeretlen járványt hívja életre, amely fertőz, amely gyilkos erővel múlja felül a többi lényt. Vajda újfajta misztikumot teremt, amely túl van az emberi értelmem, amely ugyan ősi, de csak saját magát válthatja meg általa. Ha megválthatja, mert Vajda nem lehet önmaga megváltója, de nem lehet önmaga ürességének bírája sem, mert üressége a világ üressége, a XX. század üressége. Üres járat. Mint amikor azt olvassuk a busz elején: utasokat nem szállít, és elhúz mellettünk, mint egy szellemjárat.

Párizsi kollázsai, montázsai művészi-politikai összegzések (Párduc és liliom, 1930, Tolsztoj és Gandhi, 1930, Fotomontázs szerzetessel, 1930-1933), mozgalmasságukban is váratlan és merész képzettársítások. Arculatkeresés és arculatépítés. Mindezen törekvéseket és elképzeléseket, formai játékokat tükrözi, motívumában hordozza a Csendélet patkó alakú asztalon, 1934 is. Mintha nem asztalt, hanem egy fotelt látnánk, a váza dőlni készül, az ing hamarosan a földre hull a támla nélküli kisszékről. A tárgyak és a színek egymáshoz való viszonyára figyelek, a forma- és színellentétekre, ahogy Vajda lezárja a teret, beszorítva a tekintetet egy sávba.

Vajda szellemiségét vitathatjuk, a műveket is. A művek szürrealitása jajkiáltás, a hiányé, a szorongásé, az elhagyottságé. Utolsó rajzaiban ott Radnóti Miklós önkéntessége, sorsának vállalása. Menekülhetne, de nem menekül. Menetel, ahogy Radnóti is teszi. Mindkettőt a halál várja, egyik sem fél tőle, mindkettő szembenéz a halállal, és az élettel, mert életutáni vágyuk halhatatlan. Emberek. Emberek maradnak az embertelenségben, ahogy Bosch is.

Vajda utolsó műveit nézve, a képfelületet kusza vonalak hálózzák be, de a kuszaság mögött is rendet fedezhetünk fel, egy másik dimenzió rendjét. Ebből a világból eltűnik az alak, ismeretlen amorf formák uralják a teret és az időt. Kirajzolta a világot a kép felületéről. Az emberiséget és az emberséget. Nem csillagközi invázió áldozata lett az emberiség, hanem önmagának. Megszűnt az emberi értelem.

Vajda a világ végét rajzolja. A némaságot. Elnémul. Mintha utolsó mozdulatával is figyelmeztetne bennünket, ilyen a vég, ilyen világ vár rátok. Ez lenne a végső megnyugvás, a beletörődés a világ elvesztésébe? Nem vár vigaszt, senkitől és semmitől. Nincs pokol, mert utolsó rajzai nem a poklot ábrázolják, igaz, hogy a paradicsomot sem. Dante világa megszűnt, a világ kettőssége, a lent és a fent. Vajda nem várja a világ végét, mint Bosch korában az emberek, maga teremti meg a világ végét. Grafikái mozgalmas rajzok. Örvénylenek a vonalak, mintha egy távoli csillagrendszert látnánk, ködöset, fénylőt.

Valami imbolyog, valami összedől a világban. Vagy már össze is dőlt. A művészet és a művész tehetetlen. Alkot ugyan, mert nem tehet mást, de ez már nem program, Bartók is megszűnt, az Allegro barbaro is? A gyűlölet kihal, Vajda nem gyűlöl senkit és semmit. Holott az adott kor tele van gyűlölettel, gyűlölködéssel, pesszimizmussal. Vajda is pesszimista. Feketén látja a világot, és a jövőt is. Mert nincs jelen, de jövő sem. Utolsó képein a világ szürke és fekete. Ez a szürkeség és feketeség bekebelez mindent. Mint egy feketelyuk. Zűrzavar és káosz uralkodik.

Ezeken a rajzokon a gonosz arcát látnánk? A Felmutató ikonos önarckép figyelmeztetés, jön vagy már itt is van a gonosz? Bosch Krisztus megcsúfolása című festményén az emberek ördögként jelennek meg. Az egyetlen emberi arc Krisztusé a képen. Vajda önarcképei ikonikus képek, egyfajta isteni eszményt hordoznak, a művész és művészet eszményét. Amorf formái a gonosz sokféle arcát jelenítik meg. Utolsó korszakában Vajda már nem fest, nem rajzol önarcképet. Nincs isten, nincs eszme sem. Vajda sincs. Megszűnik. Vajda már nem hivatkozik semmiféle erkölcsre, hitre, értékre. Bűn sincs, megbocsátás sincs. Kísértés sincs. Csak folyondár van (Folyondár, 1940).

Bosch művét, a Gyönyörök kertjét értelmezhetjük, mit is jelent a bagoly, az óriási hal. Vajda utolsó művei nehezen megfejthetők. Bárhonnan is közelítjük meg őket, úgy tűnik, hogy kisiklanak a kezünkből, kisiklanak az értelem hálójából. Végsőkig absztrahált világot látunk. Minden mozgásban van, örvénylenek az ismeretlen formák. Ez lenne maga a Kozmosz? Érezni lüktetését. Vajda látomása az emberi sors kifürkészhetetlensége, az emberi lét átlényegülése. Nem élhette meg, hogy életműve, formanyelve számos követőre talált, kultusza lett. Ez a kiállítása is igazolja, hogy a huszonegyedik században is a magyar képzőművészet ikonjának tekintjük.

 

*

 

Kölüs Lajos: Napsugár és árnyék a földön

Leheletfinom rajzok, sejtelmes festmények. Túlvilágiak. Átviláglik rajtuk a reménytelenség, a kitaszítottság. Csak ne legyen az ember magányos, ha zseni is. A függetlenség varázsát látom, maga ura, sem istennek, sem másnak. Magának és a magány ellen fest. Irritáló felkiáltó jel – a Felmutató ikonikus önarckép. Mintha innen lopták volna el az ET alakját. Ez az önarckép minden nagy emberi törekvés, vallásos hit, kiválasztottság metaforája. Vajda életére is igaz Hörderlin verse: Az élet fele útján. Sárga virággal és vad/ rózsákkal rakva csüng le/ a part a tóba,/ ti nyájas hattyuk/ és részegen csóktól/ a józan és szent vízbe/ mártjátok fejetek.// Jaj nékem, hol kapok én, ha/ tél jön, virágokat és hol/ napsugarat/ és árnyékot a földön?/ Falak merednek/ szótlan s hidegen a szélben/ csörögnek a zászlók/ (Fordította: Kosztolányi Dezső).

Betegség és félelem gyötri Vajda Lajos testét-lelkét, tüdőbetegsége jelzi, véges az idő. Nem törődik vele, alkot. Herkulesi energiával és kíváncsisággal, ez utóbbiról a bemutatott könyvfedelek árulkodnak. Ismerte a világot, a világ művészetét. Ismeri a primitív művészetet, annak hatását a modernkori festészetre. Ismeri Picassót és társait. Korniss Dezsővel szövetkezik, programot alkot, miként is lehet magyar művész, magyar hagyománnyal, miközben egész múltja a zsidó valláshoz, a szerb közösséghez köti. Ezek a gyökerek. Vajda is koránérő zseni, akárcsak Rimbaud. Vajda fiatalon készített grafikáiban az elmélyültséget, a látvány melankóliájának megragadását és tudatos harmóniakeresését tapasztalom. Későbbi korszakai innen érthetők igazán. Ide tér vissza, ha a visszatérés módja el is fedi, hogy miről van szó. A forrásról, a gyermekkori élményekről (Krisztus és a szentek, az ikonok), tudatállapotokról, vágyakról (önmaga és a világ megismerése), a szorongásról, a süppedésről, a halálközeliséget idéző álmokról, a magány keserűségéről, amelyek egymásba folynak, épülnek, elválaszthatatlanul.

Nézem Vajda fehér foltjait, az üres helyeket. Az üresen hagyott háttér Vajda számára a végtelen – írja róla Vajda Júlia. Tömören fest és rajzol, ha időnként levegős (fehér foltos) a képe, a rajza (Zalaegerszeg, 1923, részlet, Anya és Teri varrnak, 1925). Olyan tömören és tisztán, ahogy József Attila írta verseit. Mindkét alkotó eggyé vált a művével. Vajda olyan tisztán és valószerűtlen magabiztossággal és önkifejezéssel (Kalapos önarckép), ahogy Leonardo da Vinci rajzolt.

Vajda kézmozdulata fenyegető, vagy inkább provokáló? A művész arca nyugodt, szemének pillantása átható, optimista, a test tartása a csak-azért-is gesztusát hordozza (Önarckép, 1925), hogy az álomból (izgalmas művészi életpálya), a nagy tervekből egyszer valóság lesz.

Vajda a rajzain és festményein az elképzelhetetlent teszi láthatóvá, felismerhetővé, a szürrealitást, a sejtéseit, mindazt, ami túl van a realitáson. Fájt neki a teljes, végzetes elszigeteltsége, egyedül érezte magát a kortársai között is, és egy ellenséges világban. Társakat nem keresett – írja Vajda Júlia. Korán meghalt az anyja, miként József Attilának is. A mama. Haja itt nem old kékítőt az ég vizében, talán az Ikonos önarckép, 1935 című művében nem a művészt ismerjük fel, nem klasszikus önarcképet látunk, hanem egy bizánci stílusú szentképet, stilizálva, vagyis Vajda egy hasonmás képet fest, a jelölés szintje nem önmaga, hanem az örök emberi. A kék szín uralkodik, a figura háttere tompa aranyszín. Az alak arca és tekintete tele van érzékiséggel, a világra való nyitottsággal, bizalommal, és kép alakja nem hordoz semmiféle természetfelettiséget, semmiféle démonit. A szem hangsúlyos, mintha a vesénkbe látna, ettől a szempártól nem szabadulhatunk.

A Felmutató ikonos önarckép, 1935 Vajda sajátos stílusát hordozza. Itt nem a vonalak vannak egymásba rajzolva, kötve, hanem a megrajzolt fej egyben egy másik alak (szellem) feje, arca is. Itt is a szempár az, ami hangsúlyos, hiszen megkettőződik, már két alak néz ránk. A szempár ugyan megbontja a kép egységét, de ez a megbontás csak látszólagos, hiszen a szempár tartja egybe a képet. Egyszerre csak az egyiket láthatjuk, vagyis az árnyalakok egymást takarják ki (felejtik el) a pillantásunkban. Vajda itt már személyében van jelen, az Ikonos önarckép, 1935 alakja leveti maszkját, vagy fordítva, az ember ölti magára az isteni maszkot. Ez is, az is lehet, eldönthetetlen a kép konstruált valóságában. Egymás ellentettjei. Hány (árny)alakot látunk virtuálisan, szintén kérdés. Lehet, hogy a szentháromság van jelen, ez a felvetés rejtélyes érzést kelt bennem. Az ikonnak eltűnnek egyedi vonásai, felismerhetetlenné válik, arctalansága a végsőkig absztrahált, de jelként (formaként) mégis utal az eredeti ikonra. A felmutató kéz nem tart semmilyen könyvet. Jelenléte és három ujja a hármasság szentségére utalhat.

Vajda és a hazafiság, olyan kérdés, amelyre nem adható csak az a válasz, hogy egy zsidó művész asszimilációja csupán. Magyar festő. Mindvégig magyar. Én nem vagyok magyar? – kérdezte egyik versében Ady Endre (Én nem vagyok magyar?). Kérdezhette volna Vajda Lajos is. Sokféleképpen értelmezték munkásságát. Ha jobban meggondoljuk, a két világháború közötti magyar művészet legprogresszívabb jelenségét egy szerbbarát magyar zsidónak és egy bevándorolt erdélyinek [Korniss Dezső] köszönhetjük (Kürti Emese, Magyar Narancs, 2008/41).

Vajda egy olyan világba jut, ahol nincs emberi beszéd, ahol nincs emberi nyelv, fül és hallás. Ezt az ürességet írja meg később Pilinszky az Apokrif (1956) című versében. Vajda a kép nyelv- és jeltelenségét teremti meg, a végső cezúrát, a halál szünetét, pillanatát és fájdalmát. Ennek az útnak egyik előzménye az Indián csónak, 1938. Még minden jel, forma utalás a valóságra, illetve a valóság átlényegítésére. Ha elvonatkoztatunk a kép címétől, csupán a képen látható jelekre, formákra tekintünk, akkor egy különös lényt is láthatunk, amelynek tere van, lélegzik. Az Óriás tájmaszk, 1938 is tengert és a halakat idézi fel, az elveszettséget sugallja. Az Ezüst gnóm, 1940 szemmel rendelkezik, még kitekint a világra, de harmadik szeme jelzi, befelé is néz. A Lovas, 1940 rajz organikussága, hogy ló és lovasa egy, alig megkülönböztethetőek, Háború-harc, 1940 Dalit idéző formája jelzi Vajda világának bezáródását. Később innen nem vezet út sehová, csak úttalanság van. Nincs többé tér, telített minden, torkig, velőig. Maszkká válik a világ, bőrré, amely a testre, a lélekre tapad. És ennek a maszknak, bőrnek nem találjuk az értelmét, ahogy a húsvét-szigeti szobroknak sem. Értelmük a homályba vész. Ismerjük a kort, amelyben Vajda élt. Korának embertelenségét összekötjük alkotásaival, mintha ezek a művek a kor embertelensége ellen születtek volna meg. Túl direkt az összefüggés. Közelebb járunk az igazsághoz, műveinek megértéséhez, ha az emberi lét tragikuma felől tekintünk az életműre. A pusztító ember és isten felől. A gonosz uralta világ felől.

Vajda utolsó műveit a kiállításon mozgó animációban dolgozták föl, látni, ahogy gomolyog, forog a mű, ahogy a formák, motívumok megmozdulnak. Csigásan, békalencsésen, sűrűn, áthatolhatatlanul. Ez a világ vége, hínáros, fojtogató, élhetetlen. Mintha nem kapnék levegőt. Mintha a Holdon állnék, és belélegezném a finom porát, amely halált okozhat. Laokoón-csoport jut eszembe, a küzdelem, a mozgás dinamizmusa és ereje, a testek elváltozása. Vajdánál megszűnik a test, már sem emberről, sem növényről, sem állatról nem beszélhetünk, csak a félelemről, a szorongásról. Az iszamos, hínáros halálról. Semmi kiszámítottság, mint a Laokoónnál. Vajdánál látom a kétségbeesettséget, ahogy eltömődik a száj, homokkal, bármivel. Gesztus-festészet már. Gesztusok maradnak, töredékek, ha össze is állnak, egy képet látunk. Folytonos elzáródást, folytonos körbekerítést, szénrajzok, (1940) Be vagyunk zárva. Be vagyunk zárva a Héttoronyba. Vajda Lajos ezzel a kiállítással napsugarat kap, és talán falak is dőlnek. A gomolygás megállíthatatlan.

 


Címke: , , , , ,
2020.09.23 - tiszatáj

FELKÉSZÜLÉS MEGHATÁROZATLAN IDEIG TARTÓ EGYÜTTLÉTRE 
Leheletfinom, csaknem éteri dimenziókban járó romantikus történetet készített Horvát Lili. A szociodrámai felhangokkal élő Szerdai gyerek után az idei Venice Days-szekcióban landolt Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre zömmel parányi rezdülésekre, definiálhatatlan érzésekre összpontosító, olykor az európai modernizmus vagy posztmodern éra leleményeiből kölcsönző, alig észrevehető hibákkal rendelkező mestermű… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.09.23 - tiszatáj

INTERJÚ MOLNÁR T. ESZTERREL
Pár héttel ezelőtt, a Grand Caféban mutatták be Szegeden Molnár T. Eszter Teréz, vagy a test emlékezete című regényét. Három elbeszélő, három Teréz, akik mind három nyelven próbálnak kitörni a hallgatásból és beilleszkedni egy-egy új közegbe. Egy összefont regény, amely szótár is egyben. Kézikönyv a kitörölhetetlen múlt és az üldözött jelen összeegyeztetéséhez… – SZUTORISZ SZABOLCS INTERJÚJA

>>>
2020.09.21 - tiszatáj

Szokatlanul keresztezett, részben helyszíni, részben online kötetbemutatóval zárta a nyarat a Törzsasztal Műhely a Jazz Kocsmában. A szlovákiai Peredről online bejelentkező Mucha Dorkát Bencsik Krisztina kérdezte a közönség előtt Puncs című kötetéről, a felolvasás hangulatát pedig Török Dénes alapozta meg zenéjével. A hibrid, inter- és multimediális bemutató után a szerzőt a Puncsról, új ifjúsági és jelenleg készülő regényéről kérdeztük… – BORBÍRÓ ALETTA INTERJÚJA

>>>
2020.09.20 - tiszatáj

Baka István (Szekszárd, 1948. július 25 – Szeged, 1995. szeptember 20.) költő, műfordító.

>>>
2020.09.18 - tiszatáj

RADU ȚUCULESCU: SZTÁLIN, ÁSÓVAL ELŐRE!
A Sztálin, ásóval előre! cselekménye két szálon fut. Az első főszereplője egy falun élő fiú, Adrian, aki az öt- és tizennégy éves kora között megélt élményeiről számol be. Ezek közül az első Sztálin halálhíréhez kötődik, az utolsó pedig a Ceauşescu hatalomra kerülése előtti évekhez. A naiv gyermeki nézőpont már a bevezető történetekben sem érvényesül maradéktalanul, a beszámolókat időről időre olyan utalások szakítják meg, amelyek az elbeszélteknek retrospektív jelleget kölcsönöznek… – HLAVACSKA ANDRÁS KRITIKÁJA

>>>
2020.09.17 - tiszatáj

RELIC (2020)
Bűntudat és személyes élmények szülték Natalie Erika James nagyjátékfilmes debütjét: japán származású, tradicionális ázsiai házban élő nagymamájának demenciája sarkallta alkotásra, miután hosszú ideig kapcsolatba sem lépett a rokonával és 2013-as találkozásuk idején az idős hölgy már fel sem ismerte őt. A Sundance-en, később VOD-on bemutatott Relic-ben a fájdalom és a tehetetlenség összes árnyalata kíméletlenül ott bujkál, ránk törve akkor is, amikor legkevésbé szeretnénk… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.09.14 - tiszatáj

BOJÁR IVÁN ANDRÁS BESZÉLGETÉSE TÉREY JÁNOSSAL
Most is azt gondolom, hogy ameddig nekem így nem lesz Trianonhoz közöm, addig nem tudom azt a bizonyos Trianon-színművet megírni, még akkor sem, hogyha Vidnyánszky Attila telefonálna személyesen, és milliókat kínálna föl ‒ erre persze nem fog sor kerülni. Szóval ez az én válaszom arra, hogy a kísérletező művészszínház foglalkozik-e nemzeti sorsproblémákkal. Szerintem igen, ki-ki a maga módján. Valamiért mégis szeretik odaírni, hogy ez akkor most konkrétan ez. Lehet, hogy tényleg az, és ez nekik valószínűleg hasznavehetetlen, ha egy konzervatív játszóhelyre gondolsz. Adja Isten, hogy ne így legyen…

>>>
2020.09.13 - tiszatáj

RÁCZ LAJOS BESZÉLGETÉSE KONRÁD GYÖRGGYEL 
Érdekes kérdés, hogy kit számítunk zsidónak. Hallottam erről egy anekdotát Izraelben, amely szerint mondták Ben-Gúriónnak, aki megalapította Izrael államot, és az első miniszterelnöke is volt, hogy sokan jönnek a Szovjetunióból olyan zsidók, akikről nem lehet tudni, hogy valójában azok-e. Erre azt válaszolta, ha valaki olyan hülye, hogy zsidónak mondja magát, akkor zsidó…

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő