Pórusok birodalma

NE ÉRINTS MEG!
Keresve sem találnánk jobb filmet a hazai mozikban épp futó munkák közül a cinema du corps-irányzat demonstrációjához, mint Adina Pintilie tavalyi, a legjobb filmnek járó Arany Medvével honorált szerzői ujjgyakorlatát. A Vasárnap hat órakor és A helyszíni szemle című román klasszikusokkal új csapásirányt mutató direktorhoz rokoni szálakkal nem kötődő fiatal rendezőnő debütje nemcsak a test fizikai tapasztalatát, hanem azon keresztül a bőrhöz, csonthoz, tapintáshoz köthető mentális-érzéki benyomásokat vizsgálja – témafelvetése rögtön csettintést érdemel, kidolgozása azonban rengeteg kívánnivalót hagy maga után… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

NE ÉRINTS MEG!

Keresve sem találnánk jobb filmet a hazai mozikban épp futó munkák közül a cinema du corps-irányzat demonstrációjához, mint Adina Pintilie tavalyi, a legjobb filmnek járó Arany Medvével honorált szerzői ujjgyakorlatát. A Vasárnap hat órakor és A helyszíni szemle című román klasszikusokkal új csapásirányt mutató direktorhoz rokoni szálakkal nem kötődő fiatal rendezőnő debütje nemcsak a test fizikai tapasztalatát, hanem azon keresztül a bőrhöz, csonthoz, tapintáshoz köthető mentális-érzéki benyomásokat vizsgálja – témafelvetése rögtön csettintést érdemel, kidolgozása azonban rengeteg kívánnivalót hagy maga után.

Dokudráma kel egybe az erőteljes stilizáción nyugvó szubjektív-pszichológiai formanyelvvel: a Ne érints meg! így boncolgatja, sőt, veti alá erotikus-szellemi élveboncolásnak saját keresztnevükön szereplő, vagyis létezőnek feltüntetett, de igazából színészek által játszott karakterei összetett lelki alkatát és gondolkodásmódját. Pintilie egyszerre ad és vesz el. Fókuszba helyezi az őszinte emocionális megnyilvánulásokat, ugyanakkor a celluloid-művészet mágiáját némi hazugsággal állítja elő. Utóbbival azonban nem manipulálni, hanem Igazságot feltárni igyekszik: a lüktető ritmus, az érzékeinket célzó hangok, az intenzív színhasználat elme és szív mélyére fúrnak, gyönyörről, csalódásról, netán ezek hol riasztó, hol felemelő fúziójáról árulkodnak.

Helyesebben, csak tanúskodnának – a Ne érints meg! ugyanis gyorsan vakvágányra rohan, Pintilie az elegáns, gesztusokra hagyatkozó stílusvilágot összetéveszti a legkínzóbb unalommal. Írhatnánk, objektíven szemlélődik, legalább annyira szeretne tárgyilagos, mint végletekig személyes, kamerával sorsokba merülő auteur lenni, ám a két forma óhatatlanul összeütközik és kioltja egymást. Ripityára törik a narratíva: célirányos dramaturgiáról ugyan eleve lehetetlen szólni, ám a rendezőnőből egyszerűen hiányzik a készség, amivel a rögrealista és a szőnyegbombázóan szubjektív síkot össze tudná horgolni. Torzulásokkal, rendellenességekkel együtt is megkapóak a hosszú beállításokkal ábrázolt, néha szenzuális áttűnésekkel dinamizált képek pőre torzókról, mellbimbókról, szőrszálak dzsungeléről, a Ne érints meg! mikroszkopikus test-analízise mégsem nyomaszt, hökkent meg vagy vezet rá a nagy üzenetre.

Pintilie ugyan lehetővé teszi, hogy a néző – választott figuráihoz hasonlóan – értelmezéseket gyártson, a kamera elé állítottakkal együtt morfondírozzon és érezze magáénak a szereplők belső kötélhúzását, de ambíciói nagyobbak a tehetségénél, az igazi szellemi munkát legfeljebb vonakodva lehet végezni, mert a rendezőnő képtelen karon ragadni és valóban belevonni minket a film szövetébe. Laura, Tomas, Christian és Grit így csupán felszínes, bántón kidolgozatlanul hagyott, ide-oda rakosgatott húsdarabok hosszadalmas, se eleje, se közepe, se vége párbeszédekkel vagy monológokkal – tanulságosnak szánt kinyilatkozásaik levegőben lógó talmi-bölcsességek, nem érzelmeket hánytorgató, világnézeteket-nézőpontokat fejtetőre állító, továbbgondolásra késztető meglátások. Különösen fájó ezt tudomásul venni annak tükrében, hogy a Ne érints meg!-ben végig, két nyűglődéssel töltött órán át ott rejlik a hiteles tabudöntögetés potenciálja. Transzgresszív hangütése szerint önmagunkra lelni nem más, mint ősi parancsolatot szegni: a szexualitás nem rejtegetni való, hanem testközelbe hozandó, bennünket újjászülő vitalitás, ekképpen a csúnyának ábrázolt, a magát felvilágosultnak valló civilizáció által perifériára szorított minőség biztosít túlélést segítő életenergiát. Szép tézis, ám csak pislákolva tör fel az igazi hatása, ráadásul e megállapítás aligha újdonság a Francia Újbrutalitás, az osztrák Feel Bad Cinema, pláne a korábbi japán újhullám után – a Ne érints meg! részleteiben erős, sosem egészében.

A szex, mint megváltás centrális tematikájára utal a filmet bűvkörbe vonó hófehér snittek tömkelege a kiteljesedés, a szabadság színeként, de hasonló funkciót tölt be az Einstürzende Neubauten néha beemelt zörejmuzsikája vagy az inkoherenciát csak tovább növelő, a Lars von Trier-féle Idióták Dogma-esztétikáját mímelő beszélő fejes interjútöredékek ritka felvillanása. Érdekes ötletek hevernek parlagon, így Laura, a voltaképpeni hősnő önfelfedezése, a mozgássérült Christian (a webfejlesztőként, aktivistaként is dolgozó, szabados életvitelű Christian Bayerlein kimondottan megkapó alakításában) tündöklése nem kapnak ívet, a figurák pusztán hánykolódnak a fontolva haladást, hagyományos cselekményszövést nélkülöző történetben. Üvöltésből, köpködésből, kutyaugatásból, atavisztikus megnyilvánulásokból nyernek erőt a szereplőt, ám addigra olyannyira elveszítjük az irántuk táplált rokonszenvünket, hogy Pintilie – vélhetően szándékaival gyökeres ellentétben – csak a zárlat felé közeledve, a korábbi szado-mazo, bondage-epizódok folytatásaként üzemelő, Gaspar Noéra hajazó, transzba ejtő orgiaszcénában, illetve a Laura végső kiteljesedésének szentelt meztelen táncjelenetben képes némi izgalmat csiholni. Önreflexióját akár dicsérni is lehetne: miközben a rendezőnő önmagát is a felvevőgép célkeresztjébe állítva hajlandó érzelmileg lecsupaszodni, múltját feltárni, végül léte hiábavalóságát az ízekre szedett filmképpel és kamera szerepeltetésével bizonyítani, Laura továbblép, ám itt is ugyanaz üti fel a fejét, ami korábban, vagyis az unalom ismét nem engedi közel hozzánk az önemésztő főszereplőnőket.

Puiu, Mungiu, Muntean rendkívül pőre, neorealista banalitásukban falrengető drámáival ellentétben a Ne érints meg! Catherine Breillat felkavaró érzékiségét, Ulrich Seidl talajközelien bemutatott szexuális devianciáit (a zárt ajtók mögötti csoportszex-pillanat mintha a Kánikulát idézné) tekinti előrébbvalónak, vagyis Objektivitás helyett Szubjektivitást szeretne injektálni a román újhullámba, ám ennek bevégzéséhez sajnos egyáltalán nem állnak rendelkezésére a megfelelő eszközök.

Szabó Ádám