Pásztor Béla versei

Pásztor Béla 1907-én született Budapesten, s 1943-ban „tűnt el” Ukrajnában, mint munkaszolgálatos. Rövid élete nem bővelkedett eseményekben, ha csak azt nem számítjuk, hogy jogi diplomája mellé pék segédlevelet szerzett – mely mesterségről sok verse szól. A halála előtti öt évben publikált intenzíven – a Horthy-rendszer baloldali kulturális tereiben, a Szép Szóban (de a Nyugatban is), a Nép­szavában, s a Vajda János Társaság antológiáiban. Ez utóbbi adta ki életében megjelent egyetlen kötetét Méregkóstolók címmel (Budapest, 1939) és posztumusz kötetét Kárpáti Aurél előszavával (Bábuk és halottak, Budapest, 1948). A költő kánonba emeléséért sokat tett barátja, Vészi Endre, de a legtöbbet Weöres Sándor, aki közös művüket is publikálta – Holdas könyv, 1947 – a Sorsunk folyóirat­ban egy megrendítő jegyzet kíséretében, amelyben nemzedéke nagyjai között említette. Weöres 1970-es Kossuth-díját is Pásztor Béla-díj címen fiatal költők közt osztotta szét. A most megjelent Pásztor Béla összes versei kötet különlegessége, hogy 200 eddig publikálatlan verset közöl a Petőfi Irodalmi Múzeum archívumából – s ezek nem zsengék, vagy kísérletek, hanem legjobb versei közé tartoznak.

Emlék egy sosem látott tájról

Márványkarokba zárják ott a tengert

Narancs-szín partok, hósziklás hegyek.

És kék madár szárnyal a láthatáron…

Nap és hold együtt járják az eget.

Sós harmat-fátylak lángjaiba rejtve

Zöld testű myrtus hullám-táncot lejt,

De kósza szellő álmos lebbentéssel

Feltárja izzó narancs kebleit.

És sajkám ring valami végtelenben.

Búrája kék álmoknak hull le rám.

Alattam égő tűzhalak repülnek

S dalol a kagylókba zárt óceán.

És valami ismeretlen honvágy

Küldi ajkamra lázas dalait.

Siratom e táj testetlen emlékét,

Ha szél borzolja hajóm szárnyait.

Siratom, hogy nem kék a tenger víz,

Ha gyöngéden kezembe merítem

S hogy e napnak színét éppen így,

Egy idegen tájon elveszítem.

Úgy fáj ez a jövendő fájdalom…

S a hegyek csúcsa dalomtul kigyúl…

A Nap egész a víz fölé hajol,

Arany koszorúja is elpirul.

Lankalva szökell korallszirtek élén

A misztikus zöld Indiák felé

S hegyek csúcsán át követi Őt lomhán

Néger szolgája, a fekete Éj.

Ébredés

Úgy aludtam át ezer évet,

Mintha est óta aludnék,

Csontjaim mégis merev fémek,

Pilláim alatt foszfor ég.

Egyetlen holdtalan, nagy éjjel

Választ csak életemtől el,

Tele vagyok még lámpafénnyel

S a múlt meleg emlékivel.

S oly furcsa itt e zöldszín borda,

E mozdulatlan jégkezek,

Melyek közt füzérként forogva

Peregnek kusza gyökerek.

Oly furcsa, hogy hűs koponyámban

Járják vad nászi táncukat

A pókok, – míglen ott fenn nyár van,

Lihegő, forró alkonyat.

S hogy fű növi be sírom kérgét,

Míg ott fenn lengve elhalad

S a fák reszkető zsindelyén épp’

A hegyek mögé lép a nap.

S a hold, a hold oly messze lebben,

Fenyők rőt csúcsát fogja át.

Ott vagyok – hogy tó-szememben

Nem veszti már térfogatát?

Jaj, fellenghetnék mély kamrámból

A bizonyságért – s nem merek!

Tedd nehéz kezeidet rám, por,

Bogózzatok zöld gyökerek!

Maradj meg nékem, síri Kétség,

Takard le csontváz arcomat,

Oltsd el, ha elém tartja mécsét

A halottrabló öntudat!

Hiszen, ha most a fényre lépnék,

Tán porrá válnék, mint aki,

Sohasem élt, vagy meghalt rég, rég

S még nem meri bevallani.

Dalt kellene zengnem

Dalt kellene zengnem

Mely tercelő három

Parányi kösöntyű

Lenne hó-bokádon.

Vagy karperec lenne

S párás, lágy karodra

Úgy futna, mint drága-

Míves smaragd kobra.

Lenne tigris, párduc,

Mely őzként hódolva

Kecses lábacskádnak

Szőnyegül omolna.

Lenne hómezőkön

Epret leső lepke

S kitárt kebleidre

Szomjan telepedne.

Sárga pusztaságon

Harmat-gyöngyös pálma,

Lombjában mosolyod

Rigófüttyé válna.

Vagy lenne hő csillag,

Amely elbódulva

Hajad illatától

Részegen lehullna.

—-

Dalt kellene zengnem,

De elbűvölt ajkam

Hallgat s szomjas szemmel

Nézlek túláradtan.

Csak a vérem zajlik,

Sellőző, féktelen…

Erdőt, falut, kincset

Vonszol örvényében.

S csillag-sárga eget

Hömpölyget vad sodra,

Mikor lezuhanhat

Vonagló csókodra…

Ó a dal csak fűszer

Oltárán a múltnak,

De Te a Jelen vagy,

Perc, – mely el nem múlhat…

Ember-tánc

Ember-táncot billeget

Limpes-lompos medve.

Irgum-burgum – duda szól

Nekikeseredve.

Mit is dalol a duda?

Mit akar a gazda?

Irgum-burgum – ha nem érti,

Szigony cirógatja.

Hej, ha szabad volna ő,

Másképp lenne tánca,

Irgum-burgum– csörömpöl

A karikás lánca.

S este pajtában, szalmán

Álmodoz a medve,

Irgum-burgum – tehenek

Nézik révedezve.

S ha az eget fivére,

A Nagy-Medve járja,

Irgum-burgum– lépes-méz,

Hegyoldal az álma.

Mohos lépcsőin halad…

Fülébe, mint hárfa,

Irgum-burgum– erdő zúg

S málnás tisztás várja.

S a füstölgő völgy felett

Felbömböl a torka:

Irgum-burgum– szirtek, fák

Hulljatok a porba!!

Jelenések

Nemcsak a gazdagnak van kincse,

Van kincse a szegénynek is!

Kápra gyöngyöket fűz a nyakába

Zöld zsinórjáról a hasis.

Nemcsak a kövérnek van árnya!

A soványnak is, – hogy felállt,

Mint kék uszályt, úgy vonja, vonja

Jeges mezőkön a halált.

Nemcsak a szépnek van szerelme!

Néha gyilkos arcú rém,

Mint nyesett szárnyú galambocskát,

Úgy viszi asszonyát a kezén.

Nemcsak a nagynak van hatalma!

Sokszor egy pók vagy hangyaláb

Adja meg azt a végső rezgést,

Mely rommá dönt le palotát.

Nemcsak halandó sírt e földön!

De jó Lázárnak tudnia:

Isten is sírt, mikor ember volt

S itt járt a földön valaha.

Nemcsak a napnak van vízképe!

Sárgál a holdi-délibáb.

S egy fordított köd-bitófáról

Az ég felé lóg a világ…

Rabság

Bástyán, tömbös kőfal az ég.

Nap s Hold: sárga lakatja.

Nyirkos, fojtó tömlöc a szó.

Lelkem senyved alatta.

Jaj, a valóság tükreiből

Nem szabadít ki az álom.

Látszik minden gondolatom,

Mint friss hóban a lábnyom.

(Megjelent a Tiszatáj 2018/5. számában)

Kapcsolódó írásunk:

• Kőbányai János: Magányos magyar kozmosz (Pásztor Béla és költészete) >>>