Pásztor Béla versei
Úgy aludtam át ezer évet,
Mintha est óta aludnék,
Csontjaim mégis merev fémek,
Pilláim alatt foszfor ég.
Egyetlen holdtalan, nagy éjjel
Választ csak életemtől el,
Tele vagyok még lámpafénnyel
S a múlt meleg emlékivel.
S oly furcsa itt e zöldszín borda,
E mozdulatlan jégkezek,
Melyek közt füzérként forogva
Peregnek kusza gyökerek.
[…]
Emlék egy sosem látott tájról
Márványkarokba zárják ott a tengert
Narancs-szín partok, hósziklás hegyek.
És kék madár szárnyal a láthatáron…
Nap és hold együtt járják az eget.
Sós harmat-fátylak lángjaiba rejtve
Zöld testű myrtus hullám-táncot lejt,
De kósza szellő álmos lebbentéssel
Feltárja izzó narancs kebleit.
És sajkám ring valami végtelenben.
Búrája kék álmoknak hull le rám.
Alattam égő tűzhalak repülnek
S dalol a kagylókba zárt óceán.
És valami ismeretlen honvágy
Küldi ajkamra lázas dalait.
Siratom e táj testetlen emlékét,
Ha szél borzolja hajóm szárnyait.
Siratom, hogy nem kék a tenger víz,
Ha gyöngéden kezembe merítem
S hogy e napnak színét éppen így,
Egy idegen tájon elveszítem.
Úgy fáj ez a jövendő fájdalom…
S a hegyek csúcsa dalomtul kigyúl…
A Nap egész a víz fölé hajol,
Arany koszorúja is elpirul.
Lankalva szökell korallszirtek élén
A misztikus zöld Indiák felé
S hegyek csúcsán át követi Őt lomhán
Néger szolgája, a fekete Éj.
Ébredés
Úgy aludtam át ezer évet,
Mintha est óta aludnék,
Csontjaim mégis merev fémek,
Pilláim alatt foszfor ég.
Egyetlen holdtalan, nagy éjjel
Választ csak életemtől el,
Tele vagyok még lámpafénnyel
S a múlt meleg emlékivel.
S oly furcsa itt e zöldszín borda,
E mozdulatlan jégkezek,
Melyek közt füzérként forogva
Peregnek kusza gyökerek.
Oly furcsa, hogy hűs koponyámban
Járják vad nászi táncukat
A pókok, – míglen ott fenn nyár van,
Lihegő, forró alkonyat.
S hogy fű növi be sírom kérgét,
Míg ott fenn lengve elhalad
S a fák reszkető zsindelyén épp’
A hegyek mögé lép a nap.
S a hold, a hold oly messze lebben,
Fenyők rőt csúcsát fogja át.
Ott vagyok – hogy tó-szememben
Nem veszti már térfogatát?
Jaj, fellenghetnék mély kamrámból
A bizonyságért – s nem merek!
Tedd nehéz kezeidet rám, por,
Bogózzatok zöld gyökerek!
Maradj meg nékem, síri Kétség,
Takard le csontváz arcomat,
Oltsd el, ha elém tartja mécsét
A halottrabló öntudat!
Hiszen, ha most a fényre lépnék,
Tán porrá válnék, mint aki,
Sohasem élt, vagy meghalt rég, rég
S még nem meri bevallani.
Dalt kellene zengnem
Dalt kellene zengnem
Mely tercelő három
Parányi kösöntyű
Lenne hó-bokádon.
Vagy karperec lenne
S párás, lágy karodra
Úgy futna, mint drága-
Míves smaragd kobra.
Lenne tigris, párduc,
Mely őzként hódolva
Kecses lábacskádnak
Szőnyegül omolna.
Lenne hómezőkön
Epret leső lepke
S kitárt kebleidre
Szomjan telepedne.
Sárga pusztaságon
Harmat-gyöngyös pálma,
Lombjában mosolyod
Rigófüttyé válna.
Vagy lenne hő csillag,
Amely elbódulva
Hajad illatától
Részegen lehullna.
—-
Dalt kellene zengnem,
De elbűvölt ajkam
Hallgat s szomjas szemmel
Nézlek túláradtan.
Csak a vérem zajlik,
Sellőző, féktelen…
Erdőt, falut, kincset
Vonszol örvényében.
S csillag-sárga eget
Hömpölyget vad sodra,
Mikor lezuhanhat
Vonagló csókodra…
Ó a dal csak fűszer
Oltárán a múltnak,
De Te a Jelen vagy,
Perc, – mely el nem múlhat…
Ember-tánc
Ember-táncot billeget
Limpes-lompos medve.
Irgum-burgum – duda szól
Nekikeseredve.
Mit is dalol a duda?
Mit akar a gazda?
Irgum-burgum – ha nem érti,
Szigony cirógatja.
Hej, ha szabad volna ő,
Másképp lenne tánca,
Irgum-burgum– csörömpöl
A karikás lánca.
S este pajtában, szalmán
Álmodoz a medve,
Irgum-burgum – tehenek
Nézik révedezve.
S ha az eget fivére,
A Nagy-Medve járja,
Irgum-burgum– lépes-méz,
Hegyoldal az álma.
Mohos lépcsőin halad…
Fülébe, mint hárfa,
Irgum-burgum– erdő zúg
S málnás tisztás várja.
S a füstölgő völgy felett
Felbömböl a torka:
Irgum-burgum– szirtek, fák
Hulljatok a porba!!
Jelenések
Nemcsak a gazdagnak van kincse,
Van kincse a szegénynek is!
Kápra gyöngyöket fűz a nyakába
Zöld zsinórjáról a hasis.
Nemcsak a kövérnek van árnya!
A soványnak is, – hogy felállt,
Mint kék uszályt, úgy vonja, vonja
Jeges mezőkön a halált.
Nemcsak a szépnek van szerelme!
Néha gyilkos arcú rém,
Mint nyesett szárnyú galambocskát,
Úgy viszi asszonyát a kezén.
Nemcsak a nagynak van hatalma!
Sokszor egy pók vagy hangyaláb
Adja meg azt a végső rezgést,
Mely rommá dönt le palotát.
Nemcsak halandó sírt e földön!
De jó Lázárnak tudnia:
Isten is sírt, mikor ember volt
S itt járt a földön valaha.
Nemcsak a napnak van vízképe!
Sárgál a holdi-délibáb.
S egy fordított köd-bitófáról
Az ég felé lóg a világ…
Rabság
Bástyán, tömbös kőfal az ég.
Nap s Hold: sárga lakatja.
Nyirkos, fojtó tömlöc a szó.
Lelkem senyved alatta.
Jaj, a valóság tükreiből
Nem szabadít ki az álom.
Látszik minden gondolatom,
Mint friss hóban a lábnyom.
(Megjelent a Tiszatáj 2018/5. számában)
Kapcsolódó írásunk: