Tiszatájonline | 2019. február 7.

Kutat ásni a végtelenségig

A VADKÖRTEFA
Arany Pálma-díjas remekműve, a Téli álom után 4 évvel új filmmel jelentkezett a kortárs török mozi auteurje, Nuri Bilge Ceylan. Feleségével, Ebruval és kurrens darabjában vendégszerepet is játszó társírójával, Akin Aksuval ismét egy több mint 3 órára rúgó szerzői, karakterorientált elmélkedést költöztetett a gyöngyvászonra, és bár A vadkörtefa nem éri el előző dobása magaslatait, feltétlenül közel jár hozzá… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

A VADKÖRTEFA

Arany Pálma-díjas remekműve, a Téli álom után 4 évvel új filmmel jelentkezett a kortárs török mozi auteurje, Nuri Bilge Ceylan. Feleségével, Ebruval és kurrens darabjában vendégszerepet is játszó társírójával, Akin Aksuval ismét egy több mint 3 órára rúgó szerzői, karakterorientált elmélkedést költöztetett a gyöngyvászonra, és bár A vadkörtefa nem éri el előző dobása magaslatait, feltétlenül közel jár hozzá.

Identitásválságról, pontosabban az önazonosság megleléséről regél Ceylan. Részben nevelődés-történet, másfelől zömmel hangsúlytalan, impresszionista hangulatetűd (mood tone piece) bontakozik ki. Főszereplőnk, Sinan húszas éveit taposó friss diplomásként tér vissza a trójai és a Gallipoli-ütközetről nevezetes Cannakale-félsziget melletti szülőfalujába. Noha Ceylan lassú filmes (slow cinema), meditatív sztorija végig rá összpontosít, a mellékszereplők érzelemvilága sem marad figyelmen kívül. Jancsó Miklós 1963-as, Antonioni-ihletésű Oldás és kötése juthat eszünkbe a fővárosból hazalátogató, krízisbe sodródott sebésszel. Itt viszont nem egy rutinos, hirtelen önmarcangolásra kényszerülő antihős, hanem egy élet kapuján dörömbölő, zöldfülű csellengő átmeneti, de sorsfordító létszakaszába pillantunk be, A vadkörtefa nyomatékosan észleletekre, nüanszokra ügyelő fabulája hétköznapi, esetleges, mégis fajsúlyos történésekkel formálja az üres lappal induló főkarakter személyiségét.

Banális pillanatképei számos témának adnak otthont: Sinan önreflexív, személyes tapasztalatokban gazdag könyve publikálásához igyekszik pénzt szerezni, elsőként tehát az értelmiség kallódásáról, magabiztos pózok, felvilágosultság-álca mögé rejtett bizonytalanságról érvel a direktor. Hagyatékával, a feudálisnak, bigottnak ítélt régi közösségével próbál leszámolni Sinan, befelé fordulása, morfondírozása azonban hasonló szűklátókörűségen nyugszik. Valójában ő sem jobb maradinak tartott rokonainál, pusztán felsőbbrendűnek vélt írói ambícióival, végzettségével kompenzál – lévén nem ésszerűen gondolkodik, célirányosan sem tud haladni, kisemberként és gondolkodóként is felsül. A vadkörtefa ilyen értelemben arról is szól, definiálható-e az irodalom, tágabb értelemben véve hogyan realizálódik előttünk a művészet, egyszerű halandóként miképp öntjük ezt szavakba, elegendő-e hozzá az intellektusunk vagy lebírnak bennünket a definíciós nehézségek? Ceylan főhőse elveszettségén keresztül az utóbbira szavaz, ezért Gökhan Tiryaki operatőr hátulról vagy nagytotálban, sehová nem tartó bandukolás közben fotografálja a tépelődő Sinant, míg a direktor jó szokásához hűen egyrészt az atmoszférára hagyatkozva, másrészt hosszúra nyúló párbeszédekkel, ideológiai összetűzésekkel dúcolja alá a főalak pozícióvesztését. Generációs ellentétet is ábrázol A vadkörtefa: az ifjú hős apjától is tőkéért könyörög, ám őse szerencsejáték-függőként ki sem lát az adósságaiból, így a rendező szerint az apanemzedék támogatás helyett akarva-akaratlanul, oda nem figyelve, cseppet sem megfontoltan visszahúz. Korántsem azért, mert a szóban forgó családfő, Idris rossz ember lenne: azért, mert gyarló, átlagember és olyan gondok gyötrik, mint bárkit, így hibái is földhözragadt ballépések, nem beszélve az ugyancsak kérdőre vonható erkölcsű nagyapa vitatható döntéseiről. Ceylannál a meggondolatlanságok apáról fiúra öröklődnek.

Sinan persze szabadulna, legalábbis higgadtságra törekszik, valami mégis örökké az útjába áll. Kezdetben útifilmes dramaturgia világít rá erre: epizodikus struktúra ad hírt a kiadási pénzt folyósítani nem tudó önkormányzati dolgozók fásultságáról, a saját tekintélyébe zárkózó, mellét verő, Sinannal eszmepárbajba bonyolódó, majd őt lekezelő oktató érdektelenségéről, a mecénásnak beállított helyi kisfőnökről. Mégis, leginkább a főszereplő önmaga legnagyobb gátja – nagy szavakat használ, ám kicsinyességét képtelen hátrahagyni, és emiatt így vagy úgy környezetére vetíti az összes baját. Ceylan persze nem látja rózsásan a főfigura ismerőseinek helyzetét sem – a városban rendőrként dolgozó haver bárdolatlan jókedvvel jár örömtáncot az erőszakkal oszlatott tömeg leverése felett, ugyancsak lődörgő, a faluban tengő-lengő barátai hosszasan diskurálnak a vallásról, iszogatnak, mégsem jutnak ötről hatra. Levegőbe beszélnek A vadkörtefa karakterei, a számtalan dialógus valójában az egy helyben toporgás, a változtatásképtelenség súlyos indexe. Hatice, a főszereplő gyerekkori barátnője sem húzhatja ki magát ez alól, rendkívül összetett nőalakként hol függetlenségre óhajtozik, hol könnyek között a család, a házasság jármába hajtja a fejét – a 188 perces játékidő során férfi és nő, idős vagy fiatal sem képes irányt adni az életének.

Mégsem óriási letargia, hanem inkább csendes, szemlélődő melankólia hatja át a filmet. Igaz, archetipikus figurákkal dolgozó – ezen kívül csehovi zöngékkel élő, olajfestményekre hajazó barnában rögzített – családi drámaként ez nem mindig érvényesül maradéktalanul, ráadásul ez a gyengébben szőtt történetszál a kelleténél több időt hasít ki a 3 órából, így A vadkörtefa olykor az unalom pengeélén táncoló, de szerencsére soha el nem bukó műként játszik a néző türelmével. Halk szomorúságát más is biztosítja, jelesül egyszerre rögrealista és leírhatatlanul poétikus szcenikája (Johann Sebastian Bach és Leopold Stokowski C-moll Passacagliája mindig indokolt pillanatokban csendül fel), bátran egymás mellé rendelve fémhulladék és végtelenbe húzódó bukolikus falusi ösvény snittjeit. Talajközeli, sokszor beszélő fejes életképek és napfényben ragyogó, a karaktereket kuszaságba űző, továbblépésüket nem engedő őszi lombkoronák és szállingózó, mozdulatlanságra ítélő hó, valamint egyéb, már-már Tarkovszkijt idéző természet-snittek kelnek egybe. Ceylan ilyen rangban nemcsak zseniális, szereplői lelkiállapotát klíma-szimbolikával hangsúlyozó analitikus (félreérthetetlenül utalva a 2006-os Éghajlatok párkapcsolati drámájának címére), hanem olyan szerző, aki az 1997 és 2002 közötti vidéktrilógiájához (A kis falu, Májusi eső, Messze), vagyis Sinanhoz hasonlóan a gyökereihez tér vissza. Dezorientáló, elidegenedettséget sugalló hősábrázolása, dölyföt – a Messze filozofáló, közben pornót leső testvéralakja, a Téli álom szavakkal béklyózó és szállásadóként is alárendeltségre bíró Aydinja – páncélként öltő alakjai felől ugyanúgy megragadható ez, mint lelki tájábrázolása révén. Plusz A vadkörtefa néha egyenesen álomszerű-látomásos, vízióival ugyancsak a rátartian ügyetlen Sinanra összpontosító mozi – a bűn természetrajzával foglalkozó drámák, mint a Három majom és az Egyszer volt, hol nem volt Anatóliában témafelvetése nem kerül elő.

Igazi megváltást nem is hoz Ceylan: választ ad a film címének eredetére, egyszerre az irodalmi elismertségre vágyó és szűk pátriájában vergődő Sinan sorsának kontextusába ágyazza a végső jelentést, lényegként pedig az eseménytelenségbe, a jéggé dermedt időbe való rezignált beletörődést nevezi – nem húsbavágó tragédia ez, inkább a hétköznapokban magányos, de azért magukat kitartóan viselő átlagemberek bölcs megfigyelése. Keserédes áttekintés, ügyesen mért oldott és bús percekkel.

Szabó Ádám

Ahlat Agaci, 2018

Rendező: Nuri Bilge Ceylan

Szereplők: Dogu Demirkol, Murat Cemcir, Bennu Yildirimlar, Hazar Ergüclü, Serkan Keskin

Képek forrása: Memento Films Distribution