03.09.
| REÖK – Rendőrség – avagy a helyzet egyre hülyébb >>>
03.06.
| Trafó – Artman vol.7. – 20 kép >>>
03.04.
| Grecsó Krisztián Szegeden is bemutatja Verát >>>
02.28.
| Asztali beszélgetések… – Európa | Iszlám és kereszténység? >>>
02.23.
| Pannon Filharmonikusok – Vidovszky 75 >>>
02.22.
| Kötetbemutató – Nagy Zopán: Felhő regény >>>
02.16.
| Deák17 – Gyermekrajzok bőröndökben >>>
02.14.
| Jazz Kocsma – Deres Kornélia Bábhasadás című kötetének bemutatója >>>
02.14.
| Asztali beszélgetések… – Street art, graffiti, szakralitás. A kibékülés terei? >>>
02.07.
| OSZK – Zárul a Corvina Könyvtár budai műhelye című kiállítás >>>
02.18.
| Átadták az Artisjus-díjakat >>>
02.15.
| Imre megnyitotta Bélát, Béla megnyitotta Imrét >>>
02.15.
| Crescendo Nyári Akadémia és Fesztivál 2019 >>>
02.12.
| Takács Zsuzsa az Artisjus Irodalmi Nagydíjasa >>>
02.05.
| Újabb országos toplistára került fel a REÖK >>>
02.01.
| Szegedi Szabadtéri – Sztárok a Titanicon >>>
01.31.
| Marno János Tiszatáj-díjas >>>
01.24.
| Lendület program: három kategóriában várja az Akadémia a fiatal kutatók pályázatait >>>
01.18.
| Újabb sztárfellépők a 39. Budapesti Tavaszi Fesztiválon! >>>
12.18.
| Elhunyt Grendel Lajos >>>

Shrek Tímea, Szakács Réka prózája

Horváth Veronika, Kovács L. Zsolt, Mohai V. Lajos, Németh Zoltán, Olty Péter, Siska Péter, Veszprémi Szilveszter versei

Rácz Lajos beszélgetése Konrád Györggyel

Borsodi L. László, Hajnal Géza, Nagy Csilla tanulmánya

Nádas Ale­xandra festményei

Diákmelléklet: Sebők Melinda Babits Mihályról

>>>

BESZÁMOLÓ A MADRIDI DISNEY-KIÁLLÍTÁSRÓL Disney neve hallatán kinek ne jutna eszébe az a meserengeteg, melyet Mickey egér teremtője és Disneyland megalkotója stúdiójában vászonra ne vitt volna. Az 1923-ban megalapított filmstúdió több mint 600 alkotást tudhat maga mögött. Tekintve, hogy a mozi a huszadik század uralkodó médiuma volt, a mesemondás szerepét […]

>>>

Lassan, lassan megszépül…
2019.01.29 - tiszatáj

 

 

 

 

SZABÓ ÁBEL KIÁLLÍTÁSA[1]

 

„Lassan, lassan megszépül, megszépül az a nyár
Megszépülnek az emlékek, ha így megy tovább
Ha így megy tovább ez a nyár is szép lesz akár a többi nyár
Olyan, mint a nyolcvanas évek.”

(Beatrice: 80-as évek dagonyája)

Pár nappal ezelőtt egy Párizs nevezetességeit bemutató kisfilmre akadtam az interneten: az amatőr filmes francia pár kipróbálta, milyen lenne a nagyváros emberek nélkül, és Párizs legforgalmasabb turisztikai célpontjairól digitálisan eltávolították a tömeget. A végeredmény lidérces lett: mintha egy atomtámadás utáni, evakuáció által sújtotta város egyedüli túlélői lennénk. Nem kell hozzá sok idő, hogy nosztalgiával és vágyódva gondoljunk a lökdösődő, lábtaposó, szelfiző emberáradatra.

Szabó Ábel képeit szemlélve egyből az ötlik fel bennünk, hogy hová lettek az emberek? Festményei előtt állva ugyanazt a dermesztő magányt érezzük, mint az említett film esetében, hisz az egyetlen élő dolog mindkettőn a néző pásztázó tekintete. Az emberek Szabó Ábel kietlen tájain mi, befogadók vagyunk.

A kolozsvári születésű művész számtalan ösztöndíjat, alkotói díjat és támogatást mondhat magáénak, 2016-ban pedig Munkácsy-díjban részesült. Ezúttal a Szegedi Akadémiai Bizottság Székházának kiállítótermében mutatja be jelentős számú munkáját, köztük a legújabbakat. A SZAB Székház Szeged kevésbé ismert kiállítóhelye, holott a belváros kellős közepén helyezkedik el, és hónapról-hónapra számtalan ismert, kvalitásos kortárs művész bemutatkozásának színtere. Az, hogy a kiállító hely a Fekete Háznál, vagy a Reök palotánál kevésbé látogatott, talán tekintélyt sugárzó épülettömbjének és elnevezésének, valamint a kevésbé látványos – hisz kis pénzből fenntartott – kiállító tereinek köszönhető. Sok más izgalmas művész után Szabó Ábel reprezentatív válogatása látható most itt, aki szeptember óta az SZTE Rajz és Művészettörténet Tanszékének oktatója. Az alkotó a 2003-ban alapított, hetvenes években született művészeket tömörítő Sensaria Egyesület tagja, akiket azon túl, hogy egy generációt képviselnek, elsősorban realista szemléletük kapcsolja össze. „A Tiziano műhelyének nevét viselő Sensaria csoport a modernség előtti művészet elejtett fonalát vette fel, elhatárolva magát a huszadik század izmusaitól. Az avantgárd helyett a klasszikus korok örökségére, a posztmodern eklektika helyett a történelem őszinte átélésére, a medializált baudrillard-i szimulakrum-világ helyett az empirikus valóságra, az internacionális  mintakövetés helyett pedig a regionális kötődések felfedezésére helyezte a hangsúly.”[2] Írja róluk Rieder Gábor.

Szabó Ábel a realista irányzatok közül is a „legrealistábbat”, vagyis a festészeti foto-, illetve hiperrealizmust műveli. A fotorealista művész számára az alkotói folyamat nem a fénykép mechanikus lemásolásával, hanem a szelekció, vagyis kiválasztás több lépcsős folyamatával kezdődik. Először is, ki kell választania a fénykép elkészítésére alkalmas helyszínt, másodszor választania kell az elkészült fotográfiák közül, harmadszor pedig el kell döntenie, hogy a kiválasztott fotográfiát miképp ülteti át egy egészen más médiumba, a festészetbe.

A fotorealizmus művészettörténeti gyökerei a hetvenes évek New York-i absztrakciójával szembeszegülő amerikai művészek egy csoportjához vezetnek, akik a valódi világ, a városi környezet egy-egy bagatell, elidegenítően rideg módon tálalt utca-, épület részletét választották témául. Közülük Szabó Ábel munkáihoz Richard Estes képei állnak legközelebb: Estes „képein az élelmiszerüzletek, a csillogó portálok, az autók és a tükröződő homlokzatok Szabó Ábel munkáihoz hasonló némaságba dermednek.”[3] Az amerikai fotorealisták témáik egy részét, valamint egyes festői módszereiket – mint például a nagyítás, valamint a közeli és távoli dolgok egyformán éles ábrázolása –a pop arttól vették át.

Ahogyan régóta tartó művészettörténeti diskurzus folyik arról, vajon lehet-e egyáltalán Magyarországon pop artról beszélni, nálunk a fotorealizmus is sajátos kelet európai színezettel bukkant fel.[4] Amerikában a pop art, mint irányzat, egyértelműen a fogyasztói társadalomra, a túlfogyasztásra, a kapitalizmus visszásságaira reflektál. Hazánkban azonban a hatvanas évektől „a nyugati típusú fogyasztói társadalom hiánya miatt az amerikai poptól ikonográfiailag eltérő, s gyakran kétértelmű, nem ritkán politikai felhangú munkák születtek.”[5]

További eltérést jelent, hogy a poppal tematikai és stiláris szempontból párhuzamosságokat mutató fotórealizmus európai képviselői nem idegenkedtek a politikai üzenettől. Ahogyan Rieder Gábor is megállapítja Szabó Ábel munkáiról írott cikkében, „a vasfüggönytől keletre eső országokban… a fotórealizmus ugyanúgy átpolitizálódott, mint minden dokumentarista műfaj, hiszen propagandasallangok nélkül mutatta be a létező szocializmus valódi arcát.”[6] Elég Méhes László 1970-es, fényképszerűen élethű Langyos vizére gondolnunk, melyen szürke lében szürke emberek ücsörögnek, úszósapkában, üres tekintettel, mellkasig alámerülve az iszaposnak tűnő vízben. Ha ez a kép egy amerikai művész ecsetje alól került volna ki, a kép ikonográfiája interpretációnkat minden bizonnyal az elzsírosodott polgárok langyos életvitele, szürke hétköznapjai, fizikai örömökre korlátozódott létmódja felé terelné. Magyar kontextusban azonban ugyanez a téma átpolitizálódott és kritikai éllel telítődött: az ártatlannak tűnő, balatoni képeslapot idéző csoportkép az egzisztenciális tespedtségbe süllyesztő kádári rendszerre utalt, mely a festő részéről forradalmi gesztusnak számított az adott viszonyok között. Ebbe a látszólag rezignáltan dokumentáló, ám valójában burkolt üzenetet közvetítő méhesi hagyományba kapcsolódik be Szabó Ábel, ám munkáinak a Méhesénél is pepecsebb dokumentálás aktusa, ha lehet, még metszőbb kritikai élt ad. Méhes hetvenes évekbeli témáihoz képest Szabó esetében az a leglényegesebb különbség, hogy utóbbi immár nem a szocializmust, hanem annak lidérces aurájú romjait dokumentálja. A képein látható ipari negyed, gyári épület réges-rég üzemen kívül helyezett maradványa szemünk láttára feslik tovább, múlik el, vagyis, most múlik pontosan.

Szabó Ábel fotót készít, és a fotót lefesti. Mennyire lehet hinni a fotográfia objektivitásában egy posztszocialista ország művészeként? Most éppen egy festői hagyaték feldolgozásával foglalatoskodom: az általam vizsgált művész feladata az ötvenes évek első felében a Népművelési Minisztérium alkalmazottjaként az állami megrendelésre készített Sztálin, Lenin és Rákosi portrék zsűrizése volt. Naplóbejegyzései rávilágítanak, hogy a realista szemléletű festmények csak gondos ikonográfiai program mentén beállított, erősen retusált, úgynevezett hivatalos portréfotográfiák alapján készülhettek. Az elfogadható, megvásárolható, falra is kihelyezhető festmény kritériuma a hasonlóság volt. Pótó János a kommunista emlékművek és politika, kultúrpolitika viszonyát boncolgatva így ír: „De mit jelenthetett egy szobor esetében a közérthető ábrázolás? Aligha járunk messze a valóságtól, ha e kérdésre azt feleljük: a hasonlóságot. Mégpedig nem a valóságos Sztálinhoz való hasonlóságot – hiszen nemhogy a szobrászok, de még a zsűri tagjai közül is csak kevesen láthatták őt szemtől-szembe –, hanem a fényképek, a plakátok Sztálinjához, az ideálképhez való hasonlóságot.”[7]

A fotográfia, mint médium hitelessége – ha csak az általam aktuálisan vizsgált példát vesszük szemügyre – egy posztszocialista országban eléggé ingatag alapokon áll. Lássuk be, egészen más a Rákosit szakmányban másoló propaganda „fotorealizmus”, mint például Chuck Close fotók alapján készített portréinak intim realizmusa. Szabó Ábel a posztszocializmus romjait barangolja be, akárcsak Caspar David Friedrich Agrigento templomáét. Képeinek témájául vizuális kultúránknak, vizuális emlékezetünknek egy olyan szegmensét választja, amely eleve terhelt. Amelyet nem érintett a rendszerváltás, amelyben az omladozó gyár képe láttán még beindul az emlékek folyama: a dunaújvárosi vasműben elkapott osztálykép a nyolcvanas évekbeli kirándulásról, a kiváló termelést, a szalag mellett mosolygó munkásnőket, a kohó mellett izzadó, de büszke brigádvezetőket, satöbbit illusztráló sajtófotók a Petőfi Népében, amiket anyám csíkokra tépdesve az olajkályhába tömött. A fotók, amelyek emlékezetünkben élnek a szocialista múlt dübörgő gépezetéről. A sajtófotók, amelyek illusztrálták a szocializmus ideáját, és gyújtósként, szalonnás papírként, ablaktörlőként, dunsztoláskor üvegmelegítőként végezték. Szabó Ábel a múlt romjairól készít fotókat. Az ezek nyomán komponált festmények a dolgok valódi, megélt, megtapasztalt és visszaidézhető csatornáit tárják fel, melyek húzzák magukkal az emlékek fonalát, mint lefolyóból a végeérhetetlen hajcsomót.

Mit jelent számunkra az objektív fotó? Mit jelent számunkra az objektív fotóról készített objektív festmény?

Az elmúlt évtizedek tapasztalatai okán Szabó Ábel fotorealista festményeit éppen az eltávolító, talmi objektivitás miatt érezzük otthonosnak, bensőségesnek. Az idealizáló realizmuson – a szocialista realizmuson – edzett lelkünk morbid otthonosság érzetével lép párbeszédbe.

Az eltávolítás gesztusa Szabó Ábel legújabb képein háromszorosan is érvényesül, hisz a fotográfia nyomán rögzített festményt egy transzparens, ám zavaró, roncsolt, jelekkel televésett, összefirkált réteggel választja el a befogadótól. A jelenben lévő múlt eróziójának jelei tapinthatóvá válnak a faktúrán. A buszablakra, a megálló plexijére feldobott firkák, gesztusok a jelenkor primitív nyomai, melyek gyomorforgató szűrőként tolakodnak be közém, mint a városon átrobogó, fáradt, rezignált utazó, és a belváros, külváros annál is rondább rétegei közé.

Miért pepecsel ennyit a nem széppel Szabó Ábel? Miért tölt hónapokat a kék Ikarusz hátsó kerekének, vagy a kőbányai villamosmegálló szeméttel teleszórt betonjának, telegrefitizett plexijének megfestésével? Válaszom a német filozófushoz, Walter Benjaminhoz vezet. Benjamin optikai tudattalan fogalma a kameráról értekezvén megállapítja, hogy a médium olyan dolgokat is láthatóvá tesz, az optikai világ olyan dimenzióit is képes megjeleníteni, amelyek a kamera nélkül láthatatlanok maradnának.[8] Szabó Ábel, azáltal, hogy megfesti őket, „otthonunknak”, lakókörnyezetünknek, életterünknek egy olyan dimenzióját teszi láthatóvá, amelyhez szemünk, idegrendszerünk már kényelmesen hozzászokott, vagy éppen nem képes róla tudomást venni: az elhasználódás, az elkopás, az elrozsdásodás, a hasznavehetetlenné válás, a szétmállás, az olvashatatlanná levés, az üzemen kívül helyezés, a lelakatolás, az elporladás dimenzióját.

Jean Baudrillard a múzeumi tárgyak különleges auráját illetően abban látja specialitásukat, másságukat, hogy a múzeumba helyezett tárgy megszűnik továbbá használati tárgynak lenni.[9] Sajátos státuszba kerül azáltal, hogy kivonódik a forgalomból, vagyis használhatatlanná válik. Ezeknek a forgalomból kivont tárgyaknak a szimbolikus birodalmát nevezi Baudrillard örökségnek. Ennek értelmében a múlt hasznosságát vesztett tárgyai kulturális értékké válnak Szabó Ábel munkáin a kiválasztás, a kiemelés, a gondos megörökítés gesztusa által. A forgalomból kivont telepeket, gyárakat, a használhatatlanná vált múlt objektumait emeli szimbolikus értékűvé, teszi örökségünkké, vagyis múzeumi darabbá. Emlékké.

(SZAB Székház, Szeged, látogatható: 2019. január 24–március 3-ig)

Váraljai Anna

 

Aluljáró, oil on canvas, 100x140 cm, 2009 Benzinkút, olaj vászon, 40x40 cm Bunker, olaj - vászon, 40x50 cm, 2014 Búvóhely, olaj-vászon, 70x100 cm, 2016 Duna, olaj-vászon, 50x70 cm., 2017 Épület óriásplakáttal, olaj-vászon, 45x45 cm, 2015 Gumijavító, olaj-vászon, 50x60 cm Gyár rom, olaj - vászon, 40x50 cm, 2014 Hirdetés, olaj - vászon, 30x40 cm, 2014 Holtág, olaj-vászon, 50x70 cm., 2017 Irodaházrom, olaj, vászon, 150x110 cm, 2014 Külváros, olaj-vászon, 110x140 cm, 2017 Parkoló, olaj-vászon, 50x70 cm, 2018 Sarokház, olaj, vászon, 120x140 cm, 2015 Trafóház, olaj - vászon, 40x50 cm, 2014 Zászlók, olaj-vászon, 50x60 cm., 2017

 

JEGYZETEK

[1] Az esszé elhangzott a megnyitón.

[2] https://kartportal.hu/lexikon-szocikk/sensaria-budapest-2006/

[3] Ruhrberg, Schnecenburger, Fricke, Honnef: Művészet a 20. százdban. Festészet. Szobrok. Objektek, Új médiumok. Fotográfia. I. rész. Taschen/Vince Kiadó, Budapest, 2004, 336.

[4] Lásd pl. a LUMU 2015. október 9. – 2016. január 3. közt rendezett Ludwig Goes Pop+The East Side Story c. kiállítását. „A kiállítás közvetve azt is vizsgálja, hogy az ún. „nyugati” művészetben létrejött fogalmak hogyan értelmezhetők egy olyan közegben, ahol ennek az irányzatnak a társadalmi és kulturális feltételei annyira eltérőek voltak az irányzat kialakulásának eredeti helyszínéhez képest.”

(Szerző nem jelölt. Ludwig Múzeum honlapja; https://www.ludwigmuseum.hu/kiallitas/ludwig-goes-pop-east-side-story)

[5] Szerző nem jelölt. https://artportal.hu/lexikon-szocikk/pop-art-magyarorszagon/

[6] Rieder Gábor: Szabó Ábel – A külváros dokumentaristája, In Artmagazin, 7. évf. 2009/5.

[7] Pótó János: Az emlékezés helyei. Emlékművek és politika, Osiris, Budapest, 2003, 190-191.

[8] Walter Benjamin: A fényképezés rövid története. Ford. Pór Péter. In Angelus Novus, Magyar Helikon, Budapest, 1980.

[9] Jean Baudrillard: A tárgyak rendszere, Budapest, Gondolat, 1987.


Címke: , , , , , ,
2019.02.19 - tiszatáj

MÉSZÁROS MARIANNA ÚTJAIM C. KIÁLLÍTÁSA
A spanyol zarándokúton készített tömérdek fotóanyagot rendszerezte és napokra bontva kiválasztott egyet-egyet, hogy grafikusként kedvenc technikájával rézlemezre karcolja vizuális emlékeit. Alkotó minőségében más szemmel használja fényképezőgépe ablakát, merész képkivágásokkal vonja be a nézőt művészetébe. Minden munkája érett technikai tudásról ad számot. A sokszorosító grafikát láthatóan előtérbe helyezi az egyedi képpel szemben… – ALE ILDIKÓ MEGNYITÓJA

>>>
2019.02.19 - tiszatáj

BORSODI L. LÁSZLÓ:
MASZK ÉS SZEREPJÁTÉK
Egy időtálló költői életmű léte dinamikus, folyamatosan dialógusképes, hiszen állandóan megújuló értelmezéseiben létezik, ilyen értelemben soha nem lehet lezárt, befejezett – tartja az irodalomkritika egyik alaptézise. Igaz ez a dinamikus lét Baka István életművére is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy újabb fontos állomásához érkezett a Baka-kritika: Nagy Gábor 2001-es monográfiája után ismét egy szintetizáló jellegű mű látott napvilágot… – NAGY MÁRTA KRITIKÁJA

>>>
2019.02.17 - tiszatáj

DOBÓ KATA FILMJE
A Kölcsönlakással bármilyen kapcsolatot tartó bohózatok közös gondja nem a hihetőség, hanem az, hogy a történet a szükség- és törvényszerű csavarokat, kalamajkákat, félreértéseket és egyebeket miként tudja tálalni. Természetesen érdemes mindazt, amit látunk, a saját tapasztalatainkkal összevetni, a néző ezt rutinszerűen megteszi, de készek vagyunk minden olyasmit nevettetőnek látni, ami mégiscsak szokatlan, mégiscsak olyasmi, amivel nemcsak hogy nem találkoztunk soha, de még elképzelni sem tudjuk… – SZÍJÁRTÓ IMRE KRITIKÁJA

>>>
2019.02.16 - tiszatáj

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
A tárlat előkészítését egy 2016 márciusában megalakult munkacsoport (Passuth Krisztina, Pataki Gábor, Radák Judit, Boros Lili, Petőcz György és Szabó Noémi részvételével. A kiállítás vezető kurátora Szabó Noémi, a Ferenczy Múzeumi Centrum Művészeti és Muzeológiai Főosztályának vezetője) végezte. A kiállításon visszaköszön a gondos és elmélyült előkészítés, a tárlat az életmű teljességét mutatja meg. Párhuzamosan látható Vajda Lajos felesége, Vajda Júlia festőművész tárlata a Szentendrei Képtárban Mégis legyen kiállítás… címmel […]

>>>
2019.02.16 - tiszatáj

OPERAHÁZI BOHÉMÉLET SZEGEDEN
Elvileg koncertszerű előadásban, gyakorlatilag előadásszerű koncerten turnéztatja a Magyar Állami Operaház Puccini Bohéméletét. A budapesti amúgy alighanem a világ legrégebben futó operaprodukciója, 1937-ben állította színre Nádasdy Kálmán, a díszleteket Oláh Gusztáv, a jelmezeket Márk Tivadar tervezte. A főszerepeket akkor többek között Osváth Júlia, Pataky Kálmán, Losonczy György és Székely Mihály énekelték. Az Operaház vezetői nagyon büszkék erre a produkcióra… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

>>>
2019.02.11 - tiszatáj

NOVÁK ÉVA KIÁLLÍTÁSÁHOZ
Ébredő kavicsok,
opálos hajnalok,
ismeretlen mantrák,
tarjászkodó macskák…

Optikus álmok,
verses látomások…

Kavics, kő, kőzetek…
Nem bauxit, sem hegyek,
nem sziklák, nem képzelet:
hajnal-pára, álom-varázs,
mozaikok, belső parázs,
meglátás és precizitás…
[…]

>>>
2019.02.11 - tiszatáj

NE ÉRINTS MEG!
Keresve sem találnánk jobb filmet a hazai mozikban épp futó munkák közül a cinema du corps-irányzat demonstrációjához, mint Adina Pintilie tavalyi, a legjobb filmnek járó Arany Medvével honorált szerzői ujjgyakorlatát. A Vasárnap hat órakor és A helyszíni szemle című román klasszikusokkal új csapásirányt mutató direktorhoz rokoni szálakkal nem kötődő fiatal rendezőnő debütje nemcsak a test fizikai tapasztalatát, hanem azon keresztül a bőrhöz, csonthoz, tapintáshoz köthető mentális-érzéki benyomásokat vizsgálja – témafelvetése rögtön csettintést érdemel, kidolgozása azonban rengeteg kívánnivalót hagy maga után… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.02.10 - tiszatáj

PÁSZTOR BÉLA ÉS KÖLTÉSZETE
A magyarrá lett zsidóság rövid, de annál intenzívebb ittléte a magyar nyelvben dokumentálható a leglátványosabban, s ugyanakkor a legláthatatlanabbul. Itt eresztett gyökeret és bontott tobzódón virágot az anyagban, ahonnan fizikai, társadalmi „kiszántása” ellenére oly jeltelenül, de annál át­hatóbban ittélőnek, itt maradt. Nincs még egy olyan nép, amely­nek az irodalmában, vagy leszűkítve a költészetében, ennyi zsidó vett volna részt, s ilyen nívón […]

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő