Tiszatájonline | 2019. január 22.

Egy Reynolds két ecsetvonással

VAKULYA ZOLTÁN – CHEN WEI LEE: EGYÜTT EGYEDÜL
Vannak a kortárs tánc műfajában olyan előadások, amelyeket nézve egyértelmű, miért az a téma, ami, miért az a stílus, ami és miért azok játsszák, akik. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, különösen akkor, ha például az intimitás egy produkció alappillére. Hogyan beszéljen erről az előadás úgy, hogy ne legyen sok, de mégis mondjon valamit? Hogy átlépje a nézők komfortzónáját, de ne öncélú, értelmetlen művészi húzásnak tetsszen? – TÓTH EMESE KRITIKÁJA

VAKULYA ZOLTÁN – CHEN WEI LEE: EGYÜTT EGYEDÜL

Vannak a kortárs tánc műfajában olyan előadások, amelyeket nézve egyértelmű, miért az a téma, ami, miért az a stílus, ami és miért azok játsszák, akik. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, különösen akkor, ha például az intimitás egy produkció alappillére. Hogyan beszéljen erről az előadás úgy, hogy ne legyen sok, de mégis mondjon valamit? Hogy átlépje a nézők komfortzónáját, de ne öncélú, értelmetlen művészi húzásnak tetsszen? Mégis talán az egyik legkatartikusabb élmény, amikor a pusztán csak a testek mozgásából álló színházi előadást nézve elevenedik meg előttünk egy szikrázóan sokrétű történet tökéletesen ránk bízva az elemzés feladatát.

Vakulya Zoltán és Chen Wei Lee: Együtt egyedül című előadását a Trafó Kortárs Művészetek házában immár harmadik alkalommal megrendezett NEXT fesztivál keretein belül láthatta a magyar közönség. Vakulya és Lee az előadás leírása alapján különböző táncművészeti edukációban részesültek pályájuk során, ez talán azért is fontos információ a nézők számára, hogy példát kapjunk ezen határok elmosódásának szükségességére. Ezek a tények számítanak is meg nem is. Számít, mert képet kapunk különböző tánckultúrákból és nem számít, mert a végső produktum tekintetében szinte teljes szabadkézzel, azzal a színházi közegben jól ismert tökéletes szabálytalansággal és kellő motiváltsággal működik együtt a magyar fiú és a kínai lány. Nem szükséges, hogy minden mozdulat a klasszikus értelemben véve koherens legyen, Vakulya és Lee finom, levegőben úszó mozdulataiba inkább belefeledkezik az ember. Ritkán tapasztalni a közönség részéről olyan feszült figyelem által generált csöndet, amelyet ezen az estén produkáltak. Az Együtt egyedül-t nézve az jutott eszembe olyan, mintha egy festmény elkészítésének folyamatát néznénk. Csakhogy Vakulya és Lee az együttlétezés illetve az egymástól elszakadó emberek legbensőbb, legféltettebb érzelmei által alkotják meg a színpadon képüket. Mindketten meztelenül játszanak, felettük villódzó neonágak, mint kapcsolatuk állomásainak jelzői, szép lassan, folyamatosan gyulladnak fel, amiként mi nézők haladunk előre kapcsolatuk megismerésében.

Végig kapcsolódnak egymáshoz, még a méltán híres jazz remekmű a Sing, sing, sing sem tudja megtörni az testiséget, a másik félbe kapaszkodás romantikáját. Félreértés ne essék, ez nem a megszokott módon értelmezendő romantika, ez az életszerű, szó szerint lecsupaszított romantika, amely tökéletes objektivitással ugyanakkor mégis érzékenyen beszédes a férfi és a nő közti kapcsolatra nézve. A tér sötét üressége is remek, pedig első látásra semmi új és grandiózus nincs benne, de ezért hasznos, hogy korábban a festészet hasonlatával éltem, ugyanis pontosan ezzel a dinamikával tölti be a teret Vakulyáék kettőse is. A feketeségbe beúszik a két földszínű, végtagjaikkal összefonódó test, és hirtelen képek százai jelennek meg előttünk peregve, mintha csak Edward Muybridge felvételeit látnánk lassú egymásutánban.

Az Együtt egyedül című előadást lassú, lírai ritmusa teszi igazán megkapóvá (pedig a gyors tempójú intermezzók is eléggé hatásosak). Vakulya Zoltán és Chen Wei Lee remekül ráérzett arra, hogy nemcsak a nyelvi határokat lehet könnyedén ledönteni,hanem az emberi lélek gyakorta áthatolhatatlan falait is olykor hasznos lerombolni. Az egymásba gabalyodás, amely eleinte szellemes később mozgáskorlátozó elemmé avanzsál ezzel metaforizálva, hogy az együttlét és az együttlétezés szinte két teljesen különböző dolog. A férfi-nő de akár általánosságban véve az emberi kapcsolatok a fájdalommal és az örömmel együtt kell hogy létezzenek, nincsenek végletek és nincsenek kapaszkodók, vagy ha vannak is, nem örökre szólnak.

Tóth Emese

JEGYZET

* Joshua Reynolds (1723–1792) angol festőművész