Korrupció, pezsgő, termál, eseményhorizont

Ma este uszodában voltam. Vagy tegnap. Mindegy. Kétezer-egyszáz métert úsztam. Vagy kétezer-hármat. Lehet, hogy kétszer eltévesztettem a számolást. Ez is mindegy. Thinsz Gézánál olvastam valamikor, hogy a víz hétszáz méter után simogat. (A svéd–magyar költőnél. Emlékszik még rá valaki?) Mondjuk engem most hétszáz méter után sem simogatott; eleinte túl gyors tempót diktáltam magamnak, aztán már lazábbat. De igazából nem szeretem az úszást. A víz számomra kicsit ellenséges, veszélyes közeg – húsz éves koromban tanultam meg úszni. A méterek nekem leküzdendő akadályok. Azért úszom, hogy tegyek valamit az egészségemért. Meg persze az is jó érzés, hogy megcsinálok, elvégzek valamit, amit terveztem. Az igazi jutalomfalat viszont a termálvíz. Nyakig belemerülni, és nézni a gőz játékát a hűvös, téli estében.

Amikor kiléptem a szabadba, meglepődtem, mert nagy volt a zsongás, szokatlanul sokan áztatták magukat a termálban. Előttem épp beleereszkedett valaki a vízbe, s egy pillanatra megtorpantam, hogy én is az ajtóhoz közel lépjek-e bele, de aztán kicsit dideregve inkább megkerültem a medencét, s ott tettem le a papucsomat, ahol kell, a lépcsőknél. Visszafelé, a melegből kilépve nem úgysem fogok fázni. Ahogy viszont kerültem, láttam, hogy a medence mellett igen tekintélyes italmennyiség sorakozik. Az év egyik utolsó napján amolyan előszilveszterezés. Népszokás, gondolom. Négy-öt-nyolc fős csoportok (férfiak) búcsúztatják az esztendőt. Az egyik hatos „asztaltársaságnál” hat üveg pezsgőt és vagy nyolc dobozos sört számoltam meg. Mások pálinkával is ünnepeltek.

Sötét este volt, némi uszodai világítás, a víz fölött pedig lusta, kövér páragőz. Délután ismeretterjesztő filmet vetítettek valamelyik csatornán a fekete lyukakról, húrelméletről, eseményhorizontról. A felszálló, kavargó vízpáráról jutott eszembe. Meg különben is, mire gondoljon az ember, ha nem a világegyetemre, amikor nyakig merül a forró vízbe, s fölötte az uszodai lámpák által fényszennyezett sötét égbolton csak a hársak csupasz ágai rajzolódnak ki, amikor arrébb lebbenti a gőzt egy kis kósza fuvallat.

Meg amit nem értek még, baszd meg, hogy nem lehet beállni a parkolóba a felfestett fehér vonalak közé. Ezt egy harmincöt harminc körüli férfi mondja, s az előszilveszterező, nála idősebb barátaival valameddig elrágódnak rajta, hogy a női vezetők milyen hülyék. Előkerülnek történetek, az egyikük azt meséli, hogy ő három lánnyal vizsgázott együtt, de a három közül egyik sem tudott rendesen beállni, borogatták a bójákat, meg elmentek a vizsgabiztossal ebédelni, aztán csak meglett a jogosítványuk.

A korrupcióra terelődik a szó, nevek hangzanak el, strómanoznak. Kis város nagy uszodája; különben is a termálmedence az igazi pletykafészek, van itt főzőfrakció, politikai, sport, egészségügyi. Ha más téma nem akad, vagy régen találkoztak az adott csoport tagjai, esetleg éppen csak ismerkednek, akkor meteorológiai vagy balneológiai tudásukat, tapasztalataikat osztják, elevenítik fel.

Körbejár egy pezsgős üveg, csak úgy szájról szájra, kamaszosan. Áramlanak a mondatok, hömpölyög fölöttünk a pára, a vízgőz, ahogy ide-oda kapkodja a szél. Talán egy két csillag is feltűnik az égen. Minden mindennel összefügg. A kis korrupció a naggyal. A nagyot utálják fürdőbeli társaim. Látványosan, harsányan poénkodva, ingerülten. Kérdés, hol a határ a kicsi és a nagy között. Hol a határ a még megengedhető és a taszító visszaélés között. A szabályok megszegése meddig tekinthető csínynek, meddig esik erkölcsi megítélés alá, és mikortól büntetőjogi eset. Attól függ, hogy ki a haszonélvezője? Én vagy más? A haverom vagy az ellenségem?

Szabályokon azokat az illúziókat értjük, amikről úgy gondoljuk, hogy segítik jobban működni a közösségeket, a társadalmat. Az is szabály, hogy nem a kerítésen mászunk be az uszodába, hanem jegyet veszünk a pénztárnál, hogy mielőtt bemegyünk a medencébe, lezuhanyzunk, és a vízben nem eszünk, nem iszunk, bele nem hugyozunk. De hát végült kinek árt az, hogy az úszómester vagy a medencefelügyelő megengedte valakiknek, hogy szilveszter előtt pezsgővel lazuljanak a medencében. Lehet, hogy meg sem engedte, csak eltűri, nem mer szólni, mert ez egy ilyen társadalom.

De az is lehet, hogy egyszerűen csak irigy vagyok, miként pezsgőző fürdőtársaimat is talán csak az zavarja a korrupcióban, hogy nem az ő zsebeikbe csorognak az ilyen-olyan forintok, nem ők a haszonélvezői.

Milyen jó lenne nekem is egy üveg ital, ahogy ülök nyakig a medencében, és bámulom a fekete eget, a páragőzt. Biztosan más perspektíváját mutatná a világ. Talán még a fekete lyukakat vagy az eseményhorizontot is megérteném.

Jenei Gyula